Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
I#88. november 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 a AZ ÉSZT GRAFIKA < (Imar Torn: Halászkezek (linóleummetszet), a művész Balti-tenger 1930 című sorozatából Märt Laarman: Észt táj (színes fametszet) ^00000<x>0000000<x>000000000000<xi00000000c00c000<>xi00000000000000000000000000f5i A Dél-Magyarországi Írószövetség Szolnokon, 1966. november 21-én, hé (főn este 7 órakor, a Ságvári Endre megyei M űvelődési Iláz nagytermében TISZATÁJ-ESTEY tart. Rendezi a Szolnok megyei Verseghy Könyvtár, a megyei művelődési ház és a Szakszervezetek Megyei Tanácsa központi könyvtára. Részt vesznek: Andrássy Lajos, Fenákel Judit, Mocsár Gábor, Papp Lajos, Simái Mihály írók. Az írókat dr. Kovács Sándor Iván irodalomtörténész mutatja be. Közreműködnek: Hegedűs Ágnes Jászai-díjas, Bitskey Tibor Jászai-díjas színművészek. Az irodalmi műsor előtt a szegedi képzőművészek, festők, grafikusok legújabb művei kerülnek bemutatásra. A kamarakiállítást Szeles! Zoltán művészettörténész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa nyitja meg. A rendezők minden érdeklődőt szeretettel várnak. Anélkül, hogy valamiféle ködös fejtegetésbe bo- bocsátkoznék, tényként állapíthatjuk meg, hogy észak levegője, atmoszférája, az északi népek mentalitása a szobrászat mellett a képzőművészetben elsősorban a grafika fejlődésének, kivirágzásának kedvezett. Elég, ha csak a svédeket, norvégokat, vagy a Baltikum köztársaságait, Litvániát és a letteket említjük. Az észt grafika első igazi virágkorát azonban a század első évtizedeiben éL- te, amikor művészeti törekvéseiben nyilvánvalóan nemzeti, népi lett. Ekkor alakult a Pallas társaság, a radikális művészek társulása, amelyből később a mi szocialista művészcsoportunkhoz hasonlóan kivált egy céltudatosan baloldali érzelmű és szándékú művészcsoport. Észtország szabad nemzeti történetének huszonöt évében új lendületet kapott a képzőművészet és ezen belül a grafika fejlődése is. A mai fiatal grafikus nemzedék már az állami művészeti főiskolán végezte tanulmányait. Most két művészt szeretvezetők a többi szocialista országot vádolják elpolgá- riasodással. Arra a képtelenségre alapozzák ezt a vádat, hogy az anyagi jólét növekedésének arányában elvész a forradalmiság, utat tör magának az individualizmus. Azok a pártok és országok — szerintük —, amelyek az emberek boldogulásának politikáját vallják, a burzsoá revizioniz- mus útjára tértek, elárulták a szocializmust, mi több: a nemzetközi imperializmus szövetségesei. Ez a primitív aszkétizmusuk értelmetlenné és céltalanná kívánja tenni a tömegek harcát, amely a jólét és a kulturált élet feltételeit biztosító szocialista, kommunista társadalom megvalósításáért .folyik. Bőség kosara Ez a harc hosszú lesz. Szerintünk megbocsáthatatlan bűnt követ el az, aki eddigi eredményeinket a költő megálmodta Kánaánnak mondja, olyan világnak, ahol a bőség kosarából már mindenki egyaránt vehet. De még megbocsáthatat’a- nabb annak a bűne, aki a harc nehézségeinek láttán a bőség kosaráról akarja lemondatni a tömegeket. S addig, amíg a jövő társadalmát fel nem építjük, mi az egyén helye, boldogulásának útja a társadalomban? Semmiesetre sem az individualista „magamnak harácsolás”, de nem is az egyéniségről való asz- kétikus lemondás. Gazdasási irányítási rendszerünk nénk bemutatni, Märt Laarmant, aki a mai észt grafikusok idősebb nemzedékéhez tartozik és munkásságával az észt grafika történetének folytonosságát, a nemzeti hagyományok továbbélését biztosítja, valamint Ilmar Tornt. a fiatal grafikus nemzedék egyik legtehetségesebb tagját. Märt Laarman: 1896. február 22-én született Viljan- di körzetben, munkáscsalád fiaként. Első művészi képzését 1914 és 1916 között egy művészeti szemináriumban kapta, de tulajdonképpen Laarman e rövid művészeti tanulmánya ellenére autodidakta maradt. Művészi tevékenységét mindig fő foglalkozása mellett folytatta. 1916 —1945-ig az észt nyelv és irodalom tanára volt a tal- linni tanárképzőn. 1922-ben jelentkezik először grafikai munkáival képzőművészeti kiállításon. Ilmar Torn: 1921. január 1-én született Kuressaare- ban, alkalmazotti családból. A Nagy Honvédő Háború idején, 1941—1945-ig a szovjet vörös hadsereg soraiban harcolt. 1950-től grafikát tanult az észt ál- iami művészeti főiskolán, ahol 1955-ben végzett. korszerűsítése, a politikai demokrácia fejlesztése — tehát az éppen most soron- következő, társadalmi vi szonyaink szocialista oldalait tovább erősítő lépések — mind világosabbá teszik, hogy a szocializmusban az egyén és a társadalom alapvető érdekei egybeesnek. Ahogyan társadalmunk szocialista jellege erősödik, úgy válik mindinkább lehetővé és objektíve szükségessé az egyén sokoldalú tejlődése — amely egyben társadalmi szükséglet is És viszont. A társadalom fejlődése többé nem az egyén elnyomása révén megy végbe, ellenkezőleg, o társadalom felvirágzása végső soron az egyén boldogulását, egyénisége kibontakozásának lehetőségét, feltételeit is meghatározza. Az egyéni és a társadalmi érdek teljes összhangja természetesen nincs meg még a mi társadalmunkban. De máris enr ek a tendenciája uralkodik; ez azonban nem feledtetheti, hogy a háttérben még az érdekek sokrétűségével, nem egyszer az összhanggal szemben ható erőkkel is találkozhatunk. Ilyen a polgári individualizmus is — de ennek leküzdéséhez semmiképpen nem hívnat- juk segítségül az aszkéti- kus szegénység prédikátorait. Mint ahogyan a szocializmus ilyen dogmatikus felfogásával szemben sem a polgári önzést, az egyéni boldogulásának a kollektivizmussal szembeállított felfogását állítjuk. Varga József Szeged Üzen Szolnoknak: elküldi íróit, képző- művészeti alkotásait. Köszöntjük Szegedet, a nagyobb testvért. Nem csupán közös folyónk, a Tisza köt össze bennünket, hanem a közös tájegység, az alföldi nép ezerfajta sajátossága, és sok vonatkozásban a közös múlt, de még több vonatkozásban a közös jelen is. Szeged a teljes haza üzenetét is hozza: a nagy magyar vidékét, melynek mi is egy része vagyunk, de Szeged egyik központja. A vidékét, mely nem provincializmust, hanem hazai és európai sajátosságot jelent, adott kulturális- és településtörténeti életformát. melynek kereteiben éppen úgy a modem ember világa keresi a kibontakozás útjait, mint a metropoliszokban. Szeged egész múltjával mélyen gyökerezik a nemzeti közéletben, sohasem volt azonban any- nyira magyar, mint ma. A Tiszán ringó halászcsónakok és a kiterített hálók ódon, népi magyarsága sajátos — több mint hangulati: tartalmi — összhangban áll az üde parkokkal, a modern bérházakkal. Szeged önmagában is jelenti azt, amit a tágabb haza jelent: ó- és újvárosával, tereivel, paprikafüzéreivel és partmenti füzeseivel, egyetemével, színházával, gyáraival, leendő petrokémiai kombinátjával. Juhász Gyula még csendjét, időtlen álmokat ringató magyarságát érezte a városnak, mikor leírta, hogy Szeged fölött „az örök élet csillaga remeg ’. A mai Szegednek már nem időtlen álmai vannak, hanem hangos küzdelmei a nagy beruházásokért, az iparért, a városfejlesztésért. Igaz, Juhász Gyula is ezt álmodta, mikor versét „A munkás- otthon homlokára’’ írta, s mikor a munkát dicsérte, „az élet anyját, kinek nővére szépség és szabadság”. A Dóm-tér zenélő órája ma is a régi dallamot muzsikálja, figurái a régi ritmusban táncolnak körbe, alattuk azonban gyorsabban jár az idő. A felfokozott ritmusú életben azonban nincs hebehurgya sietség. Szeged mindig a tempós alföldi realitás városa volt, s ma is az. Csak a tempó gyorsul, a kor reális követelményeinek megfelelően. Ez a tempó azonban — mind anyagi, mind szellemi vonatkozásban — szükségképpen fejlődött ki a földrajzi és történelmi adottságokból. a természetes múltból ☆ Szegednek van egv érdekes, az ország városai között talán egyedül álló funkciója. Az alföldi csend és a Tisza-parti nyárfák sugallatában sajátos táj- poézis születik, amely más, mint a pesti, más, mint a debreceni. Pest a reformkor küszöbe óta szüntelenül az új eszmék és társadalmi törekvések kohója volt, napjainkig itt gyökeresedtek meg és pallérozódtak ki a progresszív társadalmi és irodalmi mozgalmak. Pesten született újjá az ország időről időre. Debrecen a nagy végletek városa: itt éltek csendes magányban s a nagy Európa iránti nosztalgiával szívükben a felvi. lágosodás nyugtalan jai: Fodor Gerzson, Fazekas Mihály, Csokonai — de debreceni módon. szelíd múzsák társaságában. Szeged más volt. Mesz- szebb volt Európától mint Pest vagy Debrecen, de közelebb volt a Tisza menti valósághoz. Szeged fia volt Dugonics András, aki ; felvilágosodás korának talán legjobb magyar matematikusa — „tudákos mestere” — volt, de hevesen ellenzett mindenféle külföldi hatást, mely az ekkor polgári nemzetté alakuló magyarság felé áramlott. Viszont — mikor a magyar nemesi közvélemény meg- botránkozva tiltakozik a Gyarmathy Sámuel és Saj- novits János által felfedezett „halszagú” magyarfinnugor rokonság ellen — Dugonics, a szegedi halász- emberek világában élő tudós. megírja az első magyar regényeket, melyeknek hősei magyarok és finnek, akik úgy összetartoznak, mint a szegedi atyafiak, büszkék és hősök, mint amilyenek Vörösmarthy romantikus eposzfigurái lesz- neh majd, s azzal a vaskos alföldi magyarsággal beszélnek, mint a szegedi halászemberek. Ebből az eredeti patri- archalizmusból fejlődött ki Tömörkény István és Móra Ferenc egyedülálló művészete, mely a kor sodrásában — ez a sodrás 1867 után már erős és félelmetes volt. mint a megáradt Tisza — a maga egyszerűségében is az alföldi szegénysors legmélyéit tárta fel, szociográfiává s egyben páratlanul magyar zengésű művészetté emelkedett. Szeged szülöttje és halottja volt Juhász Gyula, a tragikus, magányos költő. Elbolyongó lelke, emésztő fájdalmai, forradalmi lázai a szegedi tájba szövődtek, az itteni szeptemberi ég kékjében révedt vissza Anna szemének színére, s 1918-ban az itteni magyar nyár „lángoló tűzvarázsa”- ban érezte meg a nagy zendülést, mely a következő évben le fog sújtani a megútált „száz here pimasz”-ra. Juhász Gyula költészete, sorsa, egész világképe szintézisét adja a XX. századi Szeged történelmi és szellemi funkciójának: az idilltől, a megejtő varázstól sohasem szakadt el igazán, sőt: hányattatásai után itt talált rá arra: a táj, és a nép lelkére. Ez a varázs nem zsongította, hanem éles kontrasztba állította számára azokat az erőket, amelyek e táj és e nép sorsát formálják. 1919 után nem lehetett más alapérzése, mint a tragikum, mely annál fájdalmasabb, minél szelídebben zsong körülötte a Tisza, s minél tisztább fölötte a szegedi ég. Eéletlen-e,hogy ez a Szeged elhatározó élményekkel hatott az ugyancsak innen induló József Attilára és Radnóti Miklósra? Soha szerencsésebb és soha nemzetibb találkozás: a táj, a haza, a nép, a síró magyar társadalom Szegeddel együtt vált számukra egyetemes élmény- nyé, Szegeddel együtt válhattak klasszikusává az egyetemes proletárköltészetnek is. ☆ Szeged ma szebb és nagyobb, mint valaha, de eltörpül amellett, ami a közeljövőben — mór ennek a nemzedéknek az életében — lesz. A Dóm téri szabadtéri játékok máris egyik központjává tették Európa- szerte az irodalmi, zenei és színházi életnek. Ez a központiság a magyarság és az európai népek találkozását is jelenti. „Recrudes- cunt vulnera inclitae gen- tis Hungaricae” — őrzik a latin szavak Rákóczi kiáltványának megrázó emlékét a fejedelem szobrának talapzatán: „Újból felfakadnak a nemes magyar nemzet sebei”. Rákóczi e szavakat az európai nemzetek felé kiáltotta. A szobor szomszédságában azonban, virágok között kis márványtábla áll, „Lidice” felirattal. Ez is sebre utal, melyet nemcsak egy nép, hanem az egész Európa testén ütöttek, s az egész emberiséghez kiált. Szeged múltjának és jelenének egészében a két memento szimbolikus értelmű, hazát és Európát idéz, int a múltra és figyelmeztet a jelenre. „Szegednek népe, nemzetem büszkesége” — kezdte itt beszédét Kossuth 1848- ban, egetverő lelkesedés közepette. Ha élne és a mai szegediekhez szólhatna, most. is így kezdhetné beszédét. A „szögedi nemzet” — Tömörkény. Móra, Juhász Gyula népé — ma is sajátos rangot visel. Isire Lajm mm
