Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-16 / 245. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. október 16. ■ LACIKÁM ! Nem vagyok poraiból megéleme- dett phőnix-madár, csupán az írás mesterségének vállalása miatt a rokoni és baráti levelezéssel haragot tartó ember, aki a betűk tengerébe beleveszve nagyon nem szeretem ezt a ■fajta toliforgatást, mint Jónás a prófétaságot, és bújnék előle én is a cethal gyomrába, ahol bizonyára csönd van és sötét, és puhaság, és zsíros nyugalom. Szóval: megvagyok, és bizonyosan ezt teszed te is. Látom gúnyos fintorodat, és hallom epés megjegyzésedet: mi az öreg fiú. eszedbe jutottam? Nosztalgiád van, mi a csuda? Talán megint az elszállt évek után futkározol? Valóban, egyszer — sok esztendővel ezelőtti találkozásunkkor — említettem neked, hogy Szegeden járva végig barangoltam a Tisza-töltést, hogy segítsen a varázslatban: régi élmények, elhunyt és elporladt arcok felidézésében. Nem sikerült. Akkor maliciózusan megjegyeztem: nem baj, a Kőrösi-halászcsárdá- nál még nem jártam, talán majd ott. Most bevallom neked, hogy tavaly oda is elvetődtem, és a jóízű halászlé fogyasztása közben eszembe ju‘ott, hogy — magamra erőltetett tartozásként — itt hajdan volt hangulatos esték színes szőttesének szálait kellene bogoznom. Nem esett volna nehezemre, hisz a kellékek mind együtt voltak: a szőke Tisza, az ismerős búboskemence s az ínycsiklandozó illatok. Társaságom hamar távozott, egyedül maradtam, és én mégis másvalamit kezdtem el bogozni: a mi nemzedékünk emlékeinek helyét, szerepét világképünkben, s mai gondolkodásunk alakításában. Azét a nemzedékét, amelynek felnőtté érését és eszméletét görcsök szorongatták: létbizonytalanság és belső számkivetettség, fasizmus és háború. Azét a nemzedékét, amelyre rátenyerelt, ráült, rátelepedett a történelem, és — kivéve a tisztánlátókat, a forradalmi gondolkodókat, a marxista meggyőzédés híveit — azt hitték róla, hogy marionett figurái, nem pedig formálói. Azét a nemzedékét, amelyben mégis maradt annyi életkedv, jó erő és tennivá- gyás, hogy huszonegy esztendővel ezelőtt talpra állt, s a frissen kivirágzott szabadságban olyasmibe fogott, amit azelőtt sohase ismert: szép terveket szőtt az életről, belefeledkezett a biztos holnapba, országos gondokat vitt haza otthonába, és otthoni gondjait megmutatta az országnak. No, elkanyarodtam. Látod, barátom, az úgynevezett közírónak (emlékszel erre a mi időnkben kétes értékű fogalomra?) nem szabad leveleznie. Nyomban bölcselkedik és elviselhetetlenné válik. Bírd ki valahogy! Szóval: emlékeink és egykori közös élményeink rangját, súlyát méregettem. Eszembe jutottak Prohász- ka sokat vitatott és joggal támadott fejtegetései a vándor és a bújdosó nép koncepciójáról. E szerint a történelmi cselekmények és az irodalom egyaránt tanúsítják, hogy a német amolyan vándor nép, a magyar pedig bújdosó; a németek szívesen barangolnak erdőkön, hegyeken, völgyeken, — no meg országhatárokon át, a magyarok pedig bújdosnak, társtalanul, egyedül. (L. Imrédy Béla címszó alatt: Egyedül vagyunk!) Csinált dolog, nyakatekert elmélet ez, jól tudom: a szellemtörténet módszereit igénybe véve micsoda hajmeresztő bűvészmutatványokat lehetett produkálni a bujdosó énekkel, a kuruckodással, a rebellis természettel és a betyár romantikával. Hát igen, ködösítő játékot űzött ez a Prohászka huszadrangú jelenségekkel. _ Semmi közöm hozzá! Dehát akkor miért hivatkozom rá? Elhatárolásként, mert töprengésemre az ő fogalmával kerestem a megoldást. A mi nemzedékünk valóban bujdosott saját hazájában, egy szégyenletes korban. Bunkerben élt, jóval a bombázások előtt, összebújtunk, hisz egymás nélkül — mint József Attila írta — sötétben voltunk. Igen, így védekeztünk a ránk zúduló ordas eszmék borzadálya és az ezekben az eszmékben fogant elembertelene- dés ellen, összebújtunk, egymás szemébe néztünk és melegedtünk tiszta fényénél, egymás vágyába, hitébe kapaszkodtunk, és gondolatainkból olykor harsány kiáltás, lázadás, sőt ellenállás is fakadt: „Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!" Kezded már érteni, rég nem látott kedves barátom, mit kutattam én elszállt évek táján? Az erőt adó összebúvások, a szép szó és a tisztes gondolat cseréjének forró élményeit, a szabadságról és az emberségről folytatott meghitt beszélgetések rezdüléseit. Tudod, gyakran jár eszemben, hogy még mindig nem rajzoltuk meg a negyvenes évek szellemi ellenállásának térképét, bár már sok mindent beleírtunk. Emlékszel az 1943- ban Szegeden rendezett Juhász Gyula estre? Milyen különös varázsa volt a szervezett munkások otthonában felcsendülő versnek: A munkásotthon homlokára, és milyen hitet sugárzott a holnap lényegét felvillantó kép „Itt nem boldogul más, csak aki alkot, aki munkás?’. Még a hires, sőt a fasiszta hecclapok jóvoltából - hírhedt Hamlet-előadás is a zsarnokság elleni tiltakozássá éleződött az akkori atmoszférában. Szóval még sok mindent el kell mondanunk, hogy hitessék: nemzedékünk összebúvásában nemcsak riatdság, félénkség, önáltatás és beletörődés rejtőzött, de dac, a szépség és az igazság fegyverének vitézi forgatása, sőt harci készülődés is, amelyből hősi megmozdulások igen, de népi nemzeti ellenállás — nem bontakozott ki. „Fel kéne szabadulni már!" — Hangunkat a szovjet fegyverek zajának kellett felerősítenie, hogy az óhaj, a vágy történelmi sorsfordulóban realizálódjék. Azóta, kedves barátom, hogy hamisítatlanul szenvelgő-szentimentális módon fejezzem ki magam: huszonegy év pergett le az Idő homokóráján; mondhatod úgy is: elrepült, tovatűnt, az Idő mélyébe hullt, vagy ahogy akarod, mindegy, semmiképp se lesz kevesebb. Ha éppen megfeledkeznél róla, figyelmeztetnek rá sudár fiaink, nemes tartású lányaink, akik keveset szólnak arról, ami a mi összebúvásainkban központi gondolat, éltető hit és szent bizonyosság volt: a szocialista forradalom. Ők élik azt, mert az idő megvalósította bennük. Hála jó sorsunkank, mi is éljük, és talán nem túlzott önbecsülés, hogy tettünk is érte valamit. Csakhogy ők valamelyest másképp élik, lélegzik, hitelesítik és formálják valóságunkat, mint mi. Természetes mozdulatokkal, önfeledten, fesztelenül, bátran és magátólértetődően. Még akkor is, ha tanulmányaik — és nem élményeik — az előzményekre is rányitják szemüket. A riasztó emlékekre, amelyekből népünknek ki kellett emelkednie. Mi úgy éljük valóságunkat, mint tengernyi küzdelem, elbukások, mártíru- mok, megrázkódtatások és történelmi viharok eredményét, mint a felszabadulás csodálatos művének folyományát. Innen alkalmasint a nézőpontok, az összehasonlító alapok különbözősége, és innen olykor értetlenségünk fiataljaink állásfoglalásának fellépésével, kri- tikusságával és igényeivel szemben. Ne érts félre: semmiképp se akarom menteni és palástolni túlzásaikat, a torzulásokat, a nyesegetni való vadhajtásokat, de megértésüknél és megértésükhöz sohase feledjük el, hogy tőlük merőben idegen a szorongás, amelyet mi egy átkozott korszak nyomaként idegpályáinkon hordozunk, ök már nem összebúvá- sokban melengetik az igazságot és a tiszta szépségei, hanem szabad közösségi élményekben, gazdagon kibontakozó alkotásokban, harsány vitákban és abban a módban, ahogy birtokukba veszik az élet — a magunk által formálható és szépíthető életünk — örömeit. Lacikám, most már valóban kiengedlek a bölcselkedés szorítójából. Bár lehet, sőt bizonyosra veszem, hogy az évtizedek határmezsgyéjén téged is elkapott a töprengés, a számvetés, az összegezés kényszere és szenvedélye. Szívből köszöntelek: Sárközi Andor nmn«x*j EGY NEMZEDEK VALLOMÁSÁBÓL PENG A GITÁR, DE MEDDIG... Több mint három esztendeje tart hazánkban a gitárláz, amelyet nyilvánosan a „Ki mit tud?” vetélkedők tettek népszerűvé, s amely a Beat-zenével szinte feltartóztathatatlanul terjed. A gitár hódító útját nyomon lehet követni a hangszerüzletek forgalmából. Az 1960—1962. években jő ha 400—500 ilyen pengetős hangszert el tudtak adni, viszont 1963-ban már 3000 is kevés volt, hiánycikké vált. Az adatok szerint 1964-ben 4000, tavaly pedig már 6000 fogyott a népszerű zeneszerszámból. Az idén fél év alatt 5000 gitár került forgalomba, s ha még a rendelkezésre álló mennyiség is elfogy, az idén összesen újabb 7000rel gyarapodik hazánkban is az olasz és spanyol eredetű népi hangszert nyúzok tábora. S ezzel valószínűleg a csúcsára is jutott a gitárláz. A kereskedelem jövőre mér csak óvatosságból számít az ideihez hasonló forgalomra. A merész jóslatnak komoly alapja van. Mint ahogyan a női divat különféle változásainak meg vannak az előjelei, a gitár alkonyát is jelzik már bizonyos mozzanatok. Külföldön megcsappant az érdeklődés iránta, sokan akasztották szögre pengetős hangszerüket, s helyette áz „új”, bár kissé súlyosabb, sztárt vették nyakukba. Rohamosan terjed ugyanis ismét a tangóharmonika. A múzeumi hónap egyik eseményeképpen „A reformkor és szabadságharc irodalma” címmel kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Képünkön: a Vö- rösmarty-szoba tárlói. t t THAN TIN: A TEKNŐS Ködös, felhős reggel volt. Kis összekötőnk mögött lépdeltem, aki Lung-Kuangából An-Laiba vezetett. Elhagyva Khuoi-Liut, a hegyek között haladtunk tovább, mert a hegy lábánál levő települést még az ellenség tartotta elfoglalva. A falu fölött felhők gyülekeztek, s mipket is lágy ködbe burkoltak. Felhők... Felhők... Ruhánk átnyir- kosodott és ezüstös harmat telepedett rá. Az összesűrűsödött felhők átvonultak a túloldalra és az emelkedő nap sugarai most már vidáman záporoztak ránk. Dél felé járt az idő, amikor Po- Nguahoz közeledtünk. A fiú hirtelen megállt és hozzám fordult: — Mit gondol, vannak-e a teknősnek szülei? Meglepett a kérdés. — Természetesen, vannak. Miért kérdezed? — Csak úgy... Es otthona? Gondolkoztam egy pillanatig, aztán így válaszoltam: — Nem tudom. biztosan... Lehetséges, hogy építenek maguknak valamit a barlang mélyén, vagy a tóban... Tovább lépdeltünk szótlanul. Amikor néhány kilométert haladtunk, és átvergődtünk a sziklák között vezető ösvényeken, ismét megszólalt, de most már más hangon: — Kérem, engedje meg, hogy elmehessek néhány percre, megnézni a teknősömet... — A teknősödet...? A fiú mesélni kezdett. — Nemrégiben ezen a helyen egy katonát vezettem át. Nem túl messze innen, egy hegyi teknőst találtam, amint éppen előmászott a kövek közül. Haza akartam vinni, hogy majd otthon a gyerekek játsz- szanak vele, de nagyon nehéz volt... és kerestem neki egy üreget, oda cipeltem, a nyílásra pedig egy követ gurítottam. Ugye, jó megoldás? Onnan nem mászhat ki és el se pusztul... Akkor nem tudtam elvinni, mert másik úton mentem haza. De most... Hirtelen abbahagyta. Kezemet a vállára tettem és csendesen szóltam: — Értem. Eredj hát és hozd el a teknőst. Majd felváltva viszeZük. Előbb én, aztán te. No, csak siess vissza, mert még messze van Al-Lai... Kis vezetőm meg se várta, hogy befejezzem, hanyatt-homlok futott az erdőbe és eltűnt a fák sűrűjében. Néhány perc múlva ismét előbukkant. Kezei maszatosak voltak, arca csak úgy ragyogott az örömtől. Teknős nélkül pillantottam meg, csodálkozva kérdeztem: — Hát. a teknősöd? Hol van? Talán megszökött? — Szabadon engedtem... Nem értettem. De mielőtt megkérdeztem volna, folytatta: — A mi falunk nemrég szabadult fel. Az emberek visszahurcol- kodtak és haza cipelték holmijaikat. Most már megint dolgozhatnak a saját otthonaikban. Azt hiszem, a teknős is nagyon szomor- kodhatott a fogságban, nem igaz? Ezért azt tettem vele, amit velünk a katonáink. Kiszabadítottam, menjen haza a szüleihez... Az út a hegyekben Tjan-Vattól An-Laiig mind nehezebb és mere- dekebb lett. De úgy láttam, hogy az én kis vezetőm mégis gyorsabban és könnyebben lépdelt, mint korábban. Fordította: Antalfy István TÍMÁR GYÖRGY két verse: Október Október füstölög, párái lengnek, tántorog a szeszes széltől a lehellet, fű, szökőkút, sétány: elmosódott vázlat, rövidlátón hunyorog az öt-dioptriás nap, szomorú arcod tekint rám az őszből, nem maradsz el tőlem s meg sem előzöl, ahová mennék, pontosan ott vagy, félelmesen őrzői, mint a halottak, folyóparti csöndben, minden csobbanásban te vársz rám, te nézel öt-dioptriásan, csípőd mozdul, hol a víz hullámai ringnak, legszebb szava lelkemnek, lelke szavaimnak, gondjaid batyuja nehezül az égen, beteg kis királylány fekete mesében, ideges orkán, felleg ezüst könnye, ó, hogy szoktatnálak piruló örömre! De október füstöl, súlyosul a pára, régi szerelemben két ember magánya, ö, ha segíthetnék, úgy, ahogy először! Szomorú arcod tekint rám az őszből, Őszi táj Rövidlátó a napsugár, a patak csöndet őröl. Az ősz borzongó híre jár a ferde háztetőkön. A folyó libabőrzik és hideg tüzekre gyúllad. Pucér akácok, bőrzekés gesztenyék összebújnak. Fázó füvecske, őszi kert, már minek igyekeznél? Ráncos szilvákat szüretel egy csípős, hirtelen szél. A táj nagy fényekkel telik, és nem tudhatni mégsem, hogy milyen titok rejtezik az út kérdőjelében.
