Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-16 / 245. szám

1*56. október 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 4 Csillagbörtön folyosóin A FENEKETLEN TÓ és környéke A korszerű elgondolások alapján épült impozáns Sport Szálló Budapest egyik új színfoltja a Feneketlen-tó és környéke Mindenki fél a büntetés­től, mindenki tudja, hogy nincs olyan bűn, ami előbb- utóbb napvilágra ne kerül­ne, mégis sokan végülis a börtönben kötnek ki. Ta­lán ezért vált szólás-mon­dássá „mindenkinek van egy téglája a Csillagban”. Csak így egyszerűen „a Csillag”. Elmarad a „bör­tön”, mert mindenki hal­lott már valamit a „Csil­lagáról. A tisztességes em­ber mindig irtózott a bör­töntől, s ha tehette, mesz- szire elkerülte. Az, hogy „mindenkinek van egy tég­lája”, azt fejezte ki, hogy az élet néha furcsa dolgo­kat produkálhat, szándék­tól és akarattól függetle­nül. Ez persze nem azok­ra vonatkozik, akik meg­érdemelt büntetésüket most a Csillagban töltik, hanem azokra a véletlenekre, ame­lyek ellen senki sincs be­biztosítva. Valami ilyesmi forgott a fejemben, amikor a pa­rancsnok kíséretében elin­dultam a börtön megtekin­tésére, hogy erről a napi­lapban szokatlan „témáról” egy kis tájékoztatást ad­jak, Hiszen a börtön fa­lain kívül sokféle elképze­lés él arról, ami a falakon belül zajlik. Vannak, akik v alamiféle szanatóriumi ál­lapotokra gondolnak, ahol az elítélt tanulhat, dolgoz­hat, csak éppen az utcára nem sétálhat ki. Mások képzeletében pedig a múlt rendszer törvénytelen és embertelen börtönviszonyai élnek még. Nos, ,sem az egyik, sem a másik. Gyilkosok, sikkasztok Zárak nyílnak, vasrácsos kapuk csukódnak. Tiszta­ság, csend és fegyelem! Az épület üvegezett, nyílt bel­ső lépcsőházából áttekint­hetően és ellenőrizhetően futnak csillag alakban (in­nen a név) a börtönfolyo­sók, ahonnan a cellák nyíl­nak. Az egyik cellában nyolc vagy tíz rab pattan fel és sorakozik az ajtó nyitásá­ra, s a kérdésre: ki miért van itt, ez a felelet: — Emberölési kísérlet... — Emberölés... — Erőszakos nemi közö­sülés... — Emberölési kísérlet... ...Hat év, tíz év... tizenöt év... A fegyencruhába bújt emberek arcát próbálom fürkészni. Leolvasható-e az a brutalitás, ahogyan más ember életére törtek? Az egyik arcáról igen, a má­sikról nem. Egy elemi, há­rom... négy... kettő... egy sem... öregebbek és fiata­labbak. Vajon mi van a zárkózott tekintetek mö­gött, ott belül a koponyá­ban? Rohannának ránk, hogy életünk árán is kisza­baduljanak? Vagy a meg­bánás és a sokasok száz, sokezer napos büntetés le­töltése után a becsületes élet iránti vágy? S mi le­hetett ezeknek a súlyos bűncselekményeknek az oka? Részegség, pénz, bősz. aki amiatt bűnözött volna, szú? Ez is, az is! Az egész mert nem volt betevő fa­börtönben egy rab sincs, latja! Megtorolni és büntetni A társadalom megtorló jellegű büntetéssel sújtja aki vét a társadalom ellen. Kemény, szigorú a börtön­élet ! A börtönparancsnok szobájában a különböző kategóriájú elítéltek napi­rendjét nézegetem. Fel­ügyelet a nap minden per­cében ! A szabad mozgás korlátozása. Még a napi kötelező séta is a börtön­szabályok szerint. Még a beszéd is! S aki még a bör­tönrendet is megsérti, szi­gorított, fél porció, esetleg sötétzárka, ahol tökéletes sötétség van, csupán a cel­laajtó alatt szűrődik be némi fény. Egy nap, tíz nap — a vétség súlyának megfelelően, a büntető tör­vények szabályai szerint. Van, akinek már eddig nyolcszáz nap szigorított­ja van. Ezekre szokták mon­dani: „a társadalom salak­ja”. Van, akit nevel és az újabb bűntől elrettent a börtön, van, akinek ez sem használ — nevelhetet- lenek! Az ilyenek, ahogyan kívül kerülnek a börtönön* rövidesen újabb bűncselek­mény miatt kerülnek visz­sza. A Csillagban a súlyos köztörvényes, öt évnél hosszabb időre elítéltek töl­tik büntetésüket. Törvé­nyes rendelkezések sza­bályozzák a külvilággal va­ló levelezést, a látogatást, még a börtönkórházban történő ápolást is, az el­ítélt jogait — mert ha kor­látozottan, ilyesmi is van, a tanulást és a munkát is. Az Elnöki Tanács által ho­zott legutóbbi módosítás az általános iskola I—IV. osz­tályának elvégzését már kötelezővé, a VIII. osztályt lehetővé teszi az elítéltek számára. A börtönben szer­vezett általános iskola pró­bál az értelemre hatni, és a büntetéssel, a fegyelme­zéssel együtt elősegíteni, hogy a börtön törvénytisz­telő embert formáljon ab­ból is, aki megsértette a törvényt! Munka és nevelés „Alföldi Bútorgyár” — sokan nem tudják, hogy a lakásukban levő bútor gyárcímkéje a Csillag bú­torüzemét takarja. Korsze­rű, nagy gyár, a bemutató teremben változatos szoba­kombinációk, sokszor a „kinti” üzemekhez hasonló anyag, szerszám és terv­problémák. A „munkások” — rabok, csak a műveze­tők járnak kintről az üzem­be. S a börtönüzemben dolgozó rab az általános bérezési elveknek megfele­lően kap díjazást, amiből fedezi a börtönbeli eltar­tás költségeit, támogatja el­tartásra szoruló családját, de van, akinek szabadulá­sakor is bőven marad. A munka az, ami legeredmé­nyesebben kivezethet egy embert a kátyúból. Sokan itt tanulnak szakmát és hosszú évek során itt ivó­dik beléjük valami a rend­szeresen végzett munka öröméből, szükségességé­ből... szabadultakat — akik kö­zül igen sokan a Csillag­ban szokták meg a munka rendszerességét — azonnal álláshoz juttassa, hogy a munka fegyelme, a kollek­tíva közösségének hatása erősítse azokat a tulajdon­ságokat, amelyek vissza­tarthatják a már büntetett embert az újbóli bűnbe­eséstől. Hiszen végered­ményben a börtönben a büntetésnek is ez a célja. Nem csak megbüntetni a bűnöst, hanem megóvni a bűntől. R. L. P Jg arizs szivében, az Ile de la Cité közelében, a francia akadémia épületével, az Institut-tal egyvonalban húzódik a Pont des Arts — a Művésze­tek hídja. Karcsú, légiesen íve­lő vashíd a Louvre közvetlen szomszédságában, melyet ereded tileg a művészetnek szentelt a párizsi nép. Járművek rajta nem mehetnek át, „alkotó munka” fo­lyik itt ma is. Toprongyos, vá­sott gúnyájú, szakállas-bozontos fiatalemberek dolgoznak a hí­don. Kezükben kréta, a szivár­vány minden színében pompázó, meggörnyedt fejük előtt a leg­olcsóbb, leginkább hozzáférhető rajztábla — a híd, a járda, a gyalogjáró piszkosszürke, nap­égette, esőverte aszfaltja. Ide ró­ják, örökítik mondanivalóikat Monet, Toulouse-Lautrec és De­gas mai „utódai". Rajzolnak és írnak. A rajzok és a szövegek sajátosak — válto­zatosságukban is egy célra irá­nyulok. Azokra a kis pénzdara­bokra, amelyeket az illusztrált járdán egy kis, krétával meg­jelölt körbe kér elhelyezni az illető rajzok és szövegek alkotó­ja. Bizony prózai művészet ez. A szó szoros értelmében földközeli — a művész orra alig tíz centi- méternyire az anyaföldtől, mi­közben lázasan dolgozik müvén, a sarkalló centimesek közelé­ben. Sőt, realista is ez a mű­vészet: félreérthetetlenül állást foglal realizmus és avantgarde vitájában. A gyomor realista itt mindig győz a formabontó,^ ere­detiséget hajhászó ihletek fö­lött Mit ábrázolnak hát ezek a rajzok? önmagukban véve nem túlságosan izgalmasak. Több­nyire másolatai híres képeknek vagy szobroknak, illetve irgal­masságra, alamizsnára intő, na­iv szimbolikájú Krisztus-ábrázo­lások. Picasso 1935-ben festett Yolanda című képének utánzata mellett Sophia Loren csábmoso- lya, Nefertiti egyiptomi fáraónő portré-reprodukciója és Degas híres táncosnője társaságában, szenvedő Krisztus-képmás, színes absztrakt vonal-kavalkád mellett könnyező Szűz Mária-rajz. Olyan mű is akad, amelyen az áldoza­ti kelyhet tartó, könyörületesség- re serkentő Krisztus-arc'fölé öt­ágú vörös csillagot helyezett el a grafikus. Így legalább mindenki megkapja a magáét. A képek azonban itt általában többnyire csak a foglalkozást jelzik, a figyelem felébresztésére szolgál­nak. Annál érdekesebbek, meggon- dolkodtatóbbak a képek mellé írott szövegek, feliratok. Ezek egy része — a karikába rótt szövegek — egyértelműek, nyil­vánvalóak. Megfejtésük millió- szőr könnyebb, mint a közeli Louvre-ban olvasható egyiptomi hieroglifáké. Az áttetsző érte­lemre, világosságra, kikezdhetet­len logikára törekvő francia szellem nem tagadja meg magái akkor sem, ha — mint ezúttal — a szó szoros értelmében vett útszéli módon kell megnyilvá­nulnia. Emellett szövegezőik mindenkihez szólni akarnak, a nyelvi határok áttörésére törek­szenek. Ezért áll a karikába gyűjtött pénzdarabok mellett szinte mindig a sok nyelvű há­la szava: Merd, Thank you. Danke, Szpasziba, Gratias. Ezenkívül persze minden egyes rajz mellett egyéni, ízlés sze­rinti szöveget is találunk. Az egyik égőszemű, magába révedö ifjú például narancssárga színű kiflit és butéliát rajzol, mellé­jük egy halat, kék alapon. Szö­vege: Az álom — valóság nél­kül. Innen nyíl vezet a pénzda­rabokhoz, s itt ismét felirat: A valóság. Alatta pedig újabb szö­veg: Minden normálisan fel­épített ember meg tud élni há­rom napig étien, szomjan, de művészet nélkül sohasem. Pár lépéssel odább egy másik fel­irat: Hogy ne lincseljék meg a feketéket a dvilizált országok­ban, folyamodjunk az egyete­mes nyelvhez, a művészethez Nem időszerűtlen tanács ez a vérlázító amerikai jelenségek közepette, bár kétlem, hogy ezen pusztán a művészet segí­teni tud. Egy idősebb művész négy olajfestményét állította ki a híd karfájára, eléjük írva: Ha ön nem óhajt vásárolni, helyezzen ide egy pénzdarabot, hogy segít­se a művészt. Köszönöm. A festő és a felesége ott ülnek a képek mellett a pádon, reggeltől napszálltáig. A körben a napi gyűjtés eredménye: mintegy negyven centimes. Magyar pénz­ben nem egészen két forint. Voltaképp mi lehet az oka ennek a furcsa, művészetpárto­lást ilyen szokatlan módon kérő jelenségnek? A fiatal művész­növendékek nyomorúsága, ínsé­ges napjai, vagy a párizsi ha­gyomány? A beatnikek szokásos feltűnési viszketegsége, polgár­pukkasztó bolondériája, vagy egyszerűen csak különös divat­hóbort okozza az alkotókedv ilyen elferdült megnyilvánulá­sait? Alighanem mindez — együtt. De akárhogyan is van, a jelenség mindenképp elszomorító, ellentétes az igazi művészettel. Hiszen a művészet lényege, ér­telme épp a megmaradás, az örökéletű eredeti művek alkotá­sa, új gondolatok addig soha nem volt ópuszokba formálása. Nincs művészet teremtő, újat akaró, a valóságot létezésével formálni akaró törekvés nélkül. S ezek a rajzok? Nefertiti király- szobrának másolata, vagy a Krisztus-fejek? Elmossa az eső, elveri a szél, szétporlasztja őket a múló idő. Ezek a fiatalok napjuk jó részét itt töltik a hídon. Akár­milyen az idő — ők pingálnak. Hogy alkotásaik mihamar elmo­sódnak? Sebaj, újba kezdenek. Hajuk a vállukat söpri, amint az aszfalton térdelve dolgoznak. Tenyerükkel árnyalnak, satíroz­nak, ujjaikkal buzgón kenik a krétát a piszkos, csatakos kö­vezetre. S lehet, hogy közülük nem egy kiemelkedően tehetsé­ges is akad! Alattuk hajók húznak el a Szajnán. Közöttük elegáns, ke­cses sétahajók, a vodettes-ek. ők nem törődnek velük — csendben működnek, üldögélnek, néha gitár mellett énekelnek. Nem örülnek, nem húsúinak — megvannak, élnek. Az állam problémáiba nemigen ártják ma­gukat, az pedig nem bánja, mit tesznek az anyaföldtől 15 centi­méterre görnyedő, ütött-kopott fickók. Hiszen baj, gond, ne­hézség csak a kiegyenesedett de­rekakkal, a járdán csupán csak közlekedő, az úttestnél messzebb­re is tekintő emberekkel van. Miért ne rajzoljanak, kéregesse­nek, hóbortoskodjanak? A fiatal művészjelöltek pedig festegetnek. Lábuk előtt fecseg az oly sok mindent látott vén folyó, a Szajna, a nap közönyö­sen bújik el a felhők mögé. Kö­rülöttük áramlik, lélegzik a rop­pant párizsi élet, mellettük, ügyet sem vetve rájuk, sietnek ti a járókelők. Fenyő István 1 Művészetek hídja üt vissza a becsületes életbe A börtön nemcsak bün­tet, hanem megpróbálja a büntetés letöltése után egyengetni az ember útját vissza a becsületes életbe. Ezt szolgálja a már emlí­tett iskola, ezt a munká­ban való rendszeres rész­vétel. Sajnos a „börtönvi­selt”, „börtöntöltelék” sza­vak olyan jegyet sütnek az emberre, hogy több válla­latnál elzárkóznak a bün­tetését kitöltő személyek fizikai munkában történő alkalmazása elől. Pedig a börtönparancsnokság törek­vése arra irányul, hogy a

Next

/
Thumbnails
Contents