Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

\ 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. október S. MÁR NEM CSAK „NYITÁNY"... NÉPSZERŰ-TUDOMÁNYOS KISFILMEK HAZÁNKBAN Az oktatófilmek ugyanolyan régiek, mint maga a filmgyártás. Mikor — mintegy hetven eszten­deje — Lumiére első ka­merájával odaállt a pálya­udvari sínek mellé és gyor­san forgatva a feivevőgép karját, megörökítette az egyre nagyobbodó moz­donyt, ' s ki- és beszálló embereket, egyaránt tart­hatta ezt filmdokumentum­nak és oktatási anyagnak: így néz ki a vonat érke­zése. A harmincas években már kultúrfilmek özöne árasztotta el az európai or­szágokat. Az igazi fejlődés azonban az elmúlt másfél­két évtizedre esett. Rájöt­tek, hogy nem az oktató­illusztráló módszer az iga­zán hatásos, hanem az, amikor igénybe veszik a művészet eszközeit a ter­mészet titkainak bemuta­tására. A „Nyitány” iskolapéldá­ja ennek a módszernek. Nagyszerű fényképezés, vá­gás, a zene szerkezeti fel- használása eredményezte, hogy maradandó művészi élményünk legyen az élet keletkezéséről. Hasonlókép­pen emlékezetes részleteket találhattunk Kollányi Ágos­ton „Örök megújulás”-ában, amely mintegy összefogla­lója is volt korábbi, hason­ló témájú rövidfilmjeiknek. Nem véletlen, hogy mind a két téma az élet­tan, a biológia köréből való. Ahhoz, hogy egy tudomány, ágat hatásosan népszerűsí­teni lehessen, élnie, virá­goznia kell ennek a tudo­mányágnak. Megmerevedett álláspontokat, üres sémákat nem lehet a művészet esz­közeivel sem feloldani. A MAFILM népszerű-tudomá­nyos stúdiója ezt az alap­igazságot ismerte fel — rendezők hajlamainak is engedve —, mikor elsősor­ban a biológia, az esztétika és a lélektan tudománya felé orientálódik. Most például egy olyan filmet forgatnak, ami — ha sikerül — méltó folytatása lehet az eddigi kitűnő fil­meknek. Témaválasztása szokatlan, de teljesen logi­kus: az emberi test eszté­tikája. Logikus, mert külső arányaiban, formáinak har­móniájában már régóta fel­fedezték az embefi > test szépségét; elég talán a klasszikus görög szobrokra utalni. Na de mi van be­lül? Sár, betegség, gusztus- talanság, vér, legalábbis így gondolunk gyakran testünk­re, s ebben bizonyára an­nak az egyházi szemlélet­nek a nyomai is megtalál­hatók, amely a testet bűnös élettartozéknak tekintette csak. Az orvosi könyvek viszont rendszerint a be­tegség, a kóros elváltozások és így az elmúlás csöppet sem vidám nézőpontjából közelítettek a testhez. Pe­dig az egészséges emberi test arányaiban, színeiben, csodálatos formagazdagsá­gával belül is lehet na­gyon szép. Ezt próbálja majd bizonyítani a már említett készülő új filmjé­ben Szabó £>. Pál rendező. Az esztétika, a más művészeti ágak törvénysze­rűségeinek kibontására is jó lehetőségeket biztosít a filmesek számára a magyar művészetttörténészek fel- készültsége, esztétikusok, kritikusok munkássága. Ta­kács Gábor egész sorozatát készítette el például a kép­zőművészeti kisfilmeknek. „Kompozíció a festészet­ben”, „Térábrázolás a fes­tészetben”, „Színek a festé­szetben” volt a sorozat há­rom darabja.. A rendező most nehéz dologra vállal­kozott: a zenemű képi ér-, telmezésére. S könnyű dol­ga lett volna, ha Liszt vagy Mendelssohn romantikus műveivel próbálkozik, ahol a zene valami történést, eseményt próbál • lefesteni. Takács Gábor azonban Bar­tókot választotta, s ráadásul a „Mikrokozmosz”-t, amely eredetileg sem más, mint zenei tananyag, művészi formába öltöztetve. A „Mikrokozmosz” mégis a humanitást hirdető gondo-'- lat nagyszerűségét példázza. Takács Gábor ebből indult ki, ezt a gondolatot pró­bálta képben kiféjezni. Hat, kis-önálló film jelenetben jeleníti meg az élettelen természet, az élő anyag, az ember, s az emberi foga­lom megszületése gondolat­körét. És mindezt Bartók zenéjére! Lehet, hogy nem mindegyik kis etűd felel meg igazán a kiválasztott zenei résznek, a próbálko­zás újszerűsége és sokat sejtető lehetőségei azonban így is nyilvánvalóak a kis- filmben, amit hamarosan bemutatnak... Az a rendszeres és alapos munka, amely- lyel a magyar filmesek szinte körbejárnak egy-egy tudományágat, a filmek ki­tűnő átlagszínvonalától függetlenül is nagy elisme­rést vált ki minden nem­zetközi találkozón. Nyuga­ton és Keleten is a nép­szerű-tudományos film­gyártás egyik legjelentő­sebb központjának tartják a budapesti sutúdiót. A dí­jak és az elismerések sem maradnak el, de ami a leg­fontosabb, s amiért a „Nyi­tány” példáját idéztük: a közönség ma már szívesen fogadja, — még ha várnia is kell tíz—tizenöt percet a játékfilmre, amelyért meg­váltotta jegyét — a tudo­mányt népszerűsítő kisfil- meket. Bernáth László SZUNNYADÓ BUZGALOM Az ifjúság vetélkedője A napokban megkezdődött a Liszt—Bar­tók zongoraverseny, amelyen a zongora ifjú, pályakezdő művészei találkoztak Budapesten. Ebből az alkalomból közöl­jük Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerző írását: ' A budapesti nemzetközi zongoraversenyeknek min­dig kivételes rangot adott, hogy zsűrijében a legki­válóbb nemzetközi szaktekintélyek kaptak helyet. Ezért különös megtiszteltetés számomra, hogy — akárcsak öt évvel ezelőtt, — ismét elnöke lehetek egy olyan bírálóbizottságnak, melynek tagjai egytől-egyig ki­magasló művészek, pedagógusok. Az idei budapesti zongoraversenyt joggal nevez­hetjük az ifjúság vetélkedőjének, hiszen résztvevői kö­zött igen sokan vannak, akik alig töltötték be húsza­dik életévüket. Ez azért is figyelemre méltó, mert a verseny feltételei ugyanakkor igen magas mesterség­beli és művészi követelményeket szabnak: Bartók és Liszt mellett Bach, Beethoven, Chopin, s mai magyar szerzők egy-egy alkotását is a kötelező művek sorába iktattuk. Így a zsűrinek alkalma lesz a vrsenyzők ál­talános felkészültségét megismerni, hiszen különböző stílusokban kell jártasságukat bebizonyítaniok. Ugyan­akkor meggyőződésem, hogy a budapesti versenynek helyes „újítása” az, hogy minden résztvevő kétszer játszik, mielőtt véglegesen eldőlne, hogy kiesik-e, vagy továbbjut a vetélkedőn. Fontos ez a bírálóbizottság­nak, s lélektani szempontból rendkívül fontos a fiatal versenyzők számára, akik esetleges kezdeti indiszpo­zíciójukat leküzdve megmutathatják igazi képességei­ket. A zenei versenyeknek igen nagy jelentőségük van a fiatal művészek pályaindításában. Hiszen itt fokozott figyelem irányul rájuk, alkalmuk nyílik a nagy nyil­vánosság előtti, esetleg feltűnést keltő bemutatko­zásra. Világhírű előadók, mint David Ojsztrah, Rudolf Kerer, zenei versenyeken hívták fel magukra a nem­zetközi zenei világ figyelmét. A versenyeken elért elő­kelő helyezés tehát igen fontos lehet a fiatal művészek pályakezdésében. De a balsiker, kiesés korántsem je- lent kudarcot, hiszen nagyjaink között jónéhányról tudunk, s köztük elsőként épp Bartók Bélát említhet­jük, akik nem értek el számottevő eredményt zenei versenyeken. Az ilyen nemzetközi vetélkedőn az ideg- rendszer sajátos beállítottsága, a pillanatnyi diszpo­zíció, s így nem utolsósorban a szerencse is dönthet a helyezések dolgában. A győztesek büszkék lehetnek az elért sikerre. A kiesés, a gyengébb szereplés azon­ban nem kudarc. Ennek a versenynek is csak győz­tesei lesznek, vesztesei nem. Ez legyen a biztatás és bátorítás mindazoknak, akik mostani Liszt—Bartók versenyünkön a dobogóra lépnek. 'W' ájképfestő vagyok. ■* Nyáron nincs mara­dásom a városban. Mindig falun dolgozom. De egyszer nem sikerült falura utaznom. Délre kel­lett mennem, szanatórium­ba, pihenni. Nem szeretem délt, melegével, dekoratív pálmáival, fullasztóan me­leg éjszakáival. Nem tudok délen dolgozni. Egy reggel rosszkedvű­en ébredtem. Az egész szobát forró nap öntötte el, a balkonon enyhe szellő fodrozta a fehér függönyt. Sokáig lustálkodtam az ágyban, sokáig néztem a festőállványt: tegnap kezd­tem festeni az esti tengert. Nagyon nem tetszett ne­kem ez a tanulmány ezen a reggelen. Rágyújtottam és haragosan így dörmögtem: „Északra kell utazni, ez hallatlan!” Hirtelen szárny­suhogást hallottam, s úgy tűnt, mintha valami bor­zas fekete esett volna az erkélyre Meglepődtem, felkelteni és kimentem az erkélyre. A korláton egy varjú ült és - fejét leszegve, félszemmel figyelmesen nézett rám. Honnan jöhetett — nem tu­dom. Lent a szanatórium parkja volt — mögötte a strand és a tenger. — Hát te, mit akarsz? — de a varjú nem ijedt meg, másik szemét is rám nyitotta és fejével bólintva, mintha csak ismerkedni akart volna, így szólt: „Klá — ra!” Elmosolyodtam, közelebb mentem hozzá. A varjú nem repült el. Kinyújtot­tam a kezem, az odanyúj­totta a fejét és én megsí- mogattam. — No, nézd csak — mondtam. — Hát te hon­nan pottyantál ide? — „Klá — ra!” — ismé­telte a varjú, megnézte a kezem és türelmetlenül megrázta a farkát. Elnevettem magam, be­mentem a szobámba és ki­szóltam: — Na, gyere be! Még ki sem mondtam, a varjú leugrott a korlátról, csőrével félretolta a füg­gönyt és bejött a szobába, karmaival kopogva a par­ketten. Most aztán igazán elcsodálkoztam. A parkett olyan fényesre volt töröl­ve, hogy a varjú váratla­nul elcsúszott, de farkával azonnal megtámasztotta magát, mintha az sétabot lenne és elégedetlenül ká­rogott: „Klá — ra!” Találgatni kezdtem, mit kellene tennem? Gyorsan elővettem a borotva szap­pant, a polcra tettem, ke­nyeret morzsáltam, aztán tejet öntöttem a szappan­tartóba. A varjú, látva ké­szülődésemet, türelmetlenül rázta a farkát és egyszer csőrével haragosan odaka­pott egy légyhez, amelyik a szappantartó közelében mászkált — Na, egyél! — mond­tam vidáman és még félre is húzódtam tőle, nehogy zavarjam. A varjú oda­ment a szappantartóhoz és a kenyeret úgy kezdte ráz­ni a csőrével, hogy a tej köröskörül szétfröccsent. — Hogy hívnak? — kér­deztem. — „Klá — ra!” — felel­te a varjú kenyérrel telt csőrével, és megvetően né­zett rám, mintha azt mond­ta volna: „Mintha nem tud­nád!” Klára felém nézett és hirtelen a vállamra ug­rott. Megmerevedtem, vár­tam, mi lesz tovább. Klára kinyitotta csőrét, belecsí­pett a nyakamba és vala­mit súgni kezdett. — Nem értem — mond­tam zavartan és éreztem, ahogy Klára szíjánál fogva ki akarja húzni az órámat a zsebemből. Az óra tete­je csillogva előtűnt. Klára izgatottan károgott és nya­kát odanyomta az órához, mintha a ketyegésére lett volna kiváncsi. Ügy tűnt, mintha szeme kifényesedett volna a kiványcsiságtól. Csak ekkor értettem meg, mit is akart Klára. Elbe­szélésekből emlékeztem ar­ra, hogy a varjak szeretik a fényes holmit. Zavarba jöttem és zsebembe sül­lyesztettem az órát, nehogy Klára kárt tegyen benne. Ekkor Klára a fejemre ug­rott, toporgott és csőrével húzgálni kezdte a hajam, s újra súgni akart valamit a fülembe. Aztán a padlóra libbent, odament a szap­pantartóhoz és rám nézett. — „Gyönyö — rrű!” — károgta. És én már tudtam, hogy lefoglalta magának a szap­pantartót. — Na, Klára — szóltam —, aztán hogy fogok én eztán borotválkozni? Lehet, hogy Klára meg­sértődött, mert abban a pillanatban kiment az er­kélyre. Sokáig néztem, ahogy a szanatórium park­ja felett repkedett. Sehogy sem értettem, honnan ve­tődött ide ez a szelíd var­jú. Még sose láttam szelíd varjút. Mindig mérges, ko­mor madaraknak tartottam őket. Félretoltam a függönyt, Klára besétált, és mint teg­nap, udvariasan lehajtotta a fejét, mintegy megenged­ve a simogatást. — „Kiár — ra!” — mu­tatkozott be ismét. — örvendek — feleltem örömmel. — Fáradjon be és reggelizzen. Meg van terítve. És valóban, minden ké­szen volt, mert vártam Klárát. Míg reggelizett, gyorsan leültem a festőáll­ványhoz. Különös örömmel vetettem vászonra, mert az északi erdők lakója volt. ami után én úgy vágytam. Klára befejezte az evést, vállamra szállt és ismét súgdosni kezdett valamit: vagy megköszönte a regge­lit, vagy a szappantartót akarta elkunyerálni, mint tegnap. Hirtelen észrevette a képet, felugrott az asz­talra, kinyújtotta a nyakát, s hol az egyik, hol a má­sik szemével mustrálni kezdte. Tollai hirtelen fel- borzolódtak, szárnyával dühösen döfködte a festő­állványt, s farkát rázni kedte: — „Ssselejt!” — kezdte — „Sz — szemét!” „Haz- zug — sság!-.-” Megsértődtem. Nem tet­szett a kritika. — Miért? — kérdeztem. — Nem Klára, te ezt nem érted. — „Sz —j szemét!” — folytatta Klára az ócsárlást. A padlóra ugrott és ko­moly képpel odalépegetett a szappantartóhoz. Ráné­zett és lelkesen károgta: „Gyönyö — rrű!” Majd a balkonhoz lökdöste a szap­pantartót. Már értettem. Klára a maga módján fogta fel a művészetet. Nem vi­tatkozhattam vele. Elne­vettem magam és így szól­tam hozzá: — Igazad van, Klára, a szappantartó is szép, azért mégse vidd el, nem mehe­tek ki borostásan. Klára elrepült. Sokáig ültem a festőáll­vány előtt és a képet néz­tem. Aztán megsimítottam a homlokom és nagyot só­hajtottam: „Nem, el kell utaznom délről, északra, el kell utaznom!” Néhány nap múlva el kellett hagynom a szanató­riumot. Az utazás napján, mint minden nap, Klára megreggelizett, sokáig ku- nyerálta a szappantartót és kedvesen csipkedte a füle­met A kofferokat néztem és szomorkodtam. Arra gondoltam, magammal vi­szem Klárát is, de nem tudtam, hogyan érek vele Moszkvába. Klára pedig azonnal megértette, hogy elutazom és különösen ked­ves volt hozzám. Megreg­gelizett, de nem akart el­menni. Fejemre szállt és összekócolta a hajamat Először vettem a kezembe — sebesen vert a szíve — és magam elé ültettem az asztalra. — Isten veled, Klára, el­utazom... — mondtam. — „Szomorú!” — mond­ta Klára —, „Szomorú!” És gyöngéden megsímo- gatta csőrével az ujjam. — Eljössz velem? — kér­deztem meghatódva. — Mi? Eljössz északra? Klára hallgatott. Nagyot sóhajtottam, meg­fogtam bőröndjeimet, de eszembe jutott valami és előszedtem a szappantartot meg a régi mandzsettagom­bot. Az erkélyen hagytam őket. Klára nem mozdult. Csak ült a bőröndök mel­lett és nézett okos, fekete szemével. — Mit akarsz? — mond­tam, — te egyoldalúan ér­tékeled a művészetet. Fogd, éz a tiéd. Lementem a lépcsőn az előcsarnokba. Klára — min­denhol nyomomban — egyenként ugrált le a lép­csőn. — Isten veled, Klára — szóltam, odaintettem neki a kezemmel és elfordultam — „Menj!” — felelte Klára. Később az utasok mond­ták, hogy Klára sokáig re­pült a busz után és bána­tosan károgott. Molnár Sándor fordítása JURIJ VASZILJEVICS BONDARJEV: K L j (Egy festő elbeszélése)

Next

/
Thumbnails
Contents