Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
i9W- szeptember 18, SZOLNOK MEGFEJ NEFLAJP i 7öHénelmi okra yomozás Gondolatok a Hideg napok című filmről Az irodalom és a művészetek értelmét az adja, ha szóljon bármely történelmi korokról, — a mának beszél, mai kérdésekre fogalmaz meg válaszokat. A Hideg napok, Cseres Tibor regénye, illetve Kovács András belőle készült filmje ilyen szándékú mű. A közelmúlt történelméhez nyúl, mégis mai témája van. Mondhatnánk, a legmaibb téma, a személyes felelősség drámája. A fasizmusról szól, s a fasizmus újfajta ábrázolása található benne. Talán meglepő, de a mű — most már főleg a filmről van szó — azt a kérdést is felteszi, hogy mi is az a fasizmus. Ismerjük erre a kérdésre a választ. Nemcsak a politikai irodalom, a marxista történetírás, a művészet is szinte minden oldalról körülírta a fasizmusnak, mint társadalmi, történelmi jelenségnek a lényegét. Cseres Tibor, illetve Kovács András a filmben mégis újra felteszi a kérdést és újra fogalmazza a választ. Az ember oldaláról közelíti meg. Hogyan, milyen körülmények között válhat az ember ennyire embertelenné? Azt tudjuk, hogy a farkaskutya bizonyos hatásokra képes újra farkassá válni. Az ember? A fasizmus olyan oldalú vizsgálata arra ad választ, hogy az emberből sem tűnt el még teljesen az állat. Megfelelő körülmények között felszabadulhatnak, pontosabban: elszabadulhatnak ezek a tulajdonságok, fis ezek a körülmények nem is mindig a fasizmus klasszikusan meghatározott formájának velejárói. Gondoljunk csak az elmúlt évtizedek gyarmati háborúira, vagy az amerikai imperialisták vietnami háborújára, az indonéziai eseményekre. A közelmúltban Növi Sadon jártaim A pétervá- radi erőd falairól szép kilátás nyílik a városra. Jugoszláv újságíró barátom büszkén, lelkesen mutatta: Itt egy új lakótelep, toronyházakkal, az ott egy Éj gyárkombinát, alattunk az új Duna-híd, arra lefelé egy új üdülőtelep, strand. Aztán mielőtt folytatná, rámnéz: „Azon a kopár partszakaszon pedig, ott történtek azok a dolgok...” A találkozás a történelemmel, mindig nagy élmény. De nem jelent egyben mindig szembenézést is. Ez az volt. Akitor is, ha eszemmel tudom, szivemmel érzem, hogy semmi közöm hozzá. Akkor is, ha jugoszláv barátom ebben a kristálytiszta marxista logikájával meg is erősített. Társalogtunk tovább. S most már erről is. Nekik, az egykori áldozatoknak nincs mit szemünkre vetni, s nekünk, magyaroknak nincs mit szégyenkezni Horthvék gaztettei miatt. Ezt mi, mai magyarok nem vállalhatjuk történelmünkből. Cseres Tibor könyvének olvasása, vagy a film megtekintése után ez még világosabb. De — kérdezhetné valaki — akkor minek az egész? Mire jó nekünk, ma ez a kegyetlenül tárgyilagos önvizsgálat? Mert az ez a film. Szembenézve az elmúlt háborúban viselt szerepünkkel, azt vizsgálja, hogy milyen emberi tulajdonságok, magatartási normák, indítékok képezték az alapját az „utolsó csatlós” dicstelen szerepének. A fasizmus mételye, a németek iránti, sokakban élő lelkes alázat, vagy a minden háborúban felfokozódó gyilkolási ösztön nem ad elég magyarázatot. Az újvidéki vérengzés elkövetéséhez mindez kevés volt. A cselekvés mélyebb rugóit jelentő emberi tulajdonságokat keresi Kovács András a filmjében, s itt válik általánosabbá, maivá a mondanivalója. Kovács filmje, szándékát illetően, talán nem fog tömegnépszerűséget aratni. Mert mit akar? Elvezet történelmünk legszégyentelje- sebb eseményéhez, mintegy a szakadék szélére, s arra biztat: nézz bele. De minek a szakadékba nézni, hisz bele is lehet véletlenül szédülni? Jobb elfordulni, s el is fordul a „derék honpolgár”, azaz: vált inkább egy jegyet a Csárdáskirálynőhöz, vagy ha éppen nincs műsoron, megteszi egy Jókai regény, esetleg a Szabó-család a rádióban. Fájó, sértő, és igazságtalan volna, ha ma valaki Növi Sadon a kopár Du- na-partra mutatva azt mondaná nekünk: ilyenek voltatok ti, magyarok. Ilyen a magyar ember, vérengző, embertelenül kegyetlen, gyilkolásra hajlamos. De ezt nem mondják. Mintahogyan az auschwitzi, dachaui eseményeket sem magyarázzuk általában a német jellemmel. Okosan é3 igazságosan különbséget kell tenni a nép és a népnyúzó vezetők, meg azok pribékjei között. Igenám, de honnan lesz a pribék. Parancsra tettem, mondja a német, akit felelősségre vonnak a szadista gyilkos-' Ságokért Kovács András filmje világos választ ad arra, hogy a „parancsra tettem” nem lehet magyarázat, még kevésbé mentség a fasizmus gaztetteire. Ezekben a végrehajtó is bűnrészes. Á film arra keres és ad választ, hogy kideríti a szereplők személyes bűnösségét is. Azt kutatja, miért nem háríthatják át a résztvevők tettükért a felelőssé get. Mert a fasizmus gaztetteinek bűne nemcsak a kitervelőké. Az ilyesfajta bűntől úgy lehet megszabadulni, ha az ember rádöbben bűnösségére, vállalja a következményeit, végső soron — alkatától függően — eljuthat a szembefordulásig, ellenállásig is. De úgy is meg lehet szabadulni, ha a bűnt nem tekinti bűnnek. Átkereszteli egyszerű „cselekedetnek”, vagy „parancs végrehajtásnak”. Mert azr egyszerűen nem hiszem, s Kovács András sem hiszi filmjében, hogy épeszű ember ne tartaná bűnnek ártatlan emberek halomra gyilkolását. Mégis, miért követi el? Mekkora az egyéni felelősség mértéke, ezt vizsgálja a film. S ahogyan folyamatosan kiderül a személyes részvétel mértéke, úgy válik abszurddá a „parancsra tettem” mentsége. Nem lehet egyszerűen a katonai rendtartással, alá és fölé rendeltséggel. parancsvégrehajtási kötelezettséggel magyarázni a részvételt. A parancs valóban törvény. Nem egyszer olyan helyzetbe hozza a végrehajtóiét, amelyből nincs kibúvó. De az újvidéki vérengzés résztvevői, általában a fasizmus pribékjei nem jutnak el a parancs jogosságában való kételkedésig, természetesnek tartják azt, különösen a parancsmegtagadás gondolata nem merül fel. De hogyan lesz valaki a fasizmus, vagy bármilyen totális rendszer, vérengző diktatúra, terror eszköze, hú végrehajtó? Milyen körülmények vezetnek ide — érdemes ezt boncolgatni. Hogyan jut el az ember oda, hogy a parancs szentsége kiöli a parancs tartalmának végiggondolási igényét? Az újvidéki példa azt bizonyítja, hogy a magyar ember, aki történelme során sok és sokféle háborúban vett részt, még soha nem aljasodott oda, mint az újvidéki hóhérok. Ehhez Horthy fasiszta rendszerének kellett jönni, annak a rendszernek, amely egész létét, létének célját abban látta, hogy ha kell, ilyen végső eszközökkel is fenntartsa a régen idejétmúlt, levitézlett burzsoá- földesúri osztály hatalmát. Ugyanezt el lehet mondani a németekről és Hitlerről is. De a mai Amerikáról ugyancsak. És ezért is a mának szól ez a film. Ebben a hatalmas, gazdag országban, az USA-ban egy sokra, — jelenlegi történelménél sokkal többre — hivatott nép felett egy régen elavult társadalmi rendszer nevében, annak szellemében uralkodnak. Ez a kiáltó ellentmondás határozza meg ennek az országnak az arculatát. Innen a szívesen vállalt világcsendőr szerep, fis az is, hogy a csendőri feladatot a Vietnamból jól ismert módszerekkel teljesítik. Az amerikai emberekre volna jellemző a vérengzési hajlam, az embertelen durvaság? Nem. A mai kapitalizmusra. Az imperializmusra. A Hideg napok oknyomozó, szenvedélyesen kereső módszere ide is elvezet. Így ad választ egy történelmi példával erre a rendkívül fontos mai kérdésre is. Varga József Tóth Dezső: Szocialista kultúra eszmei harc jn okakat foglalkoztat ma az a kérdés, va- ** jón megvalósult-c, biztosítottnak tekinthető-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat — abszolút számokat és a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma. Ami pedig kultúránk szocialista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódításáról, Illetőleg közvetett hatásáról. — Szocialista kultúránk, művészetünk a revizionizmus és dogmatizmus ellen folytatott kétfrontos harc eredményeképpen ugyanak. kor reálisabb, elmélyültebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, formájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett. A fejlődésnek és az eredményeknek puszta regisztrálása azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását. — Kulturális életünkben hatnak nem-marxista nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek. Az ilyen összevetés alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és fogyatékosságok elrendeződnek s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy t. i történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz, — vagy akárcsak a tíz — év előtti helyzethez mértén. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem folyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, meri ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megíté- lőinek tábora, az az „optimisták” és „pesszimisták” csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban ha lappangva is, mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Aki másrészt ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján von.ia kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harcról való lemondásnak. 4 gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakítása, a marxista—leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása Is ideológiai vitát feltételez. Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális A Tószeg és Vidéke Körzeti Földműveszövetke- zetnél az alábbi állóeszközök kerülnek értékesítésre: 2 db NOVA tűzhely 1 db hal-tároló 1 db hídmérleg 3 to. 1 db vízlágyító (presszógéphez). Fenti állóeszközök megtekinthetők munkanapokon 8—14 óráig, a tószegi központi irodán.; ISMERKEDÉS A SZAMOKKAL. (MTI foto — Bar tál Ferenc felvétele) életnek, mint kifejezetten ideológiai területnek a jelentőségét. Az itt folyó eszmei harc ugyanakkor különösen bonyolult is. Hiszen az élet más — politikai, gazdasági — területeiről kiszorult, vagy ott korlátozott polgári-kispolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazítás! politika is sok szempontból erre a területre irányul, összegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik főfrontjává, ugyanakkor sokban legbonyolultabb területévé vált. 4 lapvető célunk, hogy szocialista kultúrát, irodalmat és művészetet minél szélesebb rétegekhez juttassunk el. — Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ezt a eélt nem lehet olyan formán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az Ideológiai Irányelvek rámutattak, ideológiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos, egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmények közt a szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható, az ideológiai vita megkerülését jelentené, kultú- rális téren ideológiai ólegységhez vezetne, annak ősz- szes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visz- szavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent klrekesztünk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti. A szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák közt azonban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánosságot biztosít nem-szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termékeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jószándékú, nem ellenséges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok á tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. Ezzel kapcsolatban közvetlenül is emlékeztetünk a Kulturális Elméleti Munkaközösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, Az irodalom és művészetek ^hivatása társadalmunkban c. tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, elkötelezettség és dekadencia kategóriáit, éppen ezt a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. 4 szocialista kultúra hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, ténykérdés és felkészültséget igénylő feladat- vállalás a szó mély, történelmi értelmében. Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kulturális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelss*- aapi gyakorlatié
