Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 18. i I Jobbágy Károly: SZONETT melyet a költő Úrnője betegsége idején írt. Hozzátok szólók tündöklő mezők, erdők s hozzád te ékes Napsugár! Lásd! — kedvesemre kések kínja vár. hát jöjjetek és segítsétek őt. Ti pipacsok! — a virító erőt adjátok néki és erős sudár derekatok, fák, hogy ha jő a nyár. keményen álljon a világ előtt. Vagy vegyétek el tőlem mindenem; a szemem fényét és csontos kezem erejét... el, az egészségemet, s adjátok néki... Mindent, ami van. Habozás nélkül s boldogan, mint ahogy én e pár sor éneket. X I ! 'T Rónay György: Szárszón $ Még fenn ragyog ugyan, de nem süt már a nap. | Nem melegítenek' az őszi sugarak. J Eles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg I ' 1 ♦ a nád, és gyors habok borzolják a vizet. ♦ ♦ | Fodrozzák az eget is itt-ott kis fehér | fátyolfelhők. Dohog a négyórás személy, t S máris alkonyul. A lepke is elrepült, | mely napozni — virág helyett — könyvemre ült, ♦ X Ki tudja, lát-e fényt, él-e még holnap is. ♦ Lassan elül a szél, és elsimul a víz, ♦ » Az este ködös. A túlpart nem látszik át. t Néha fölsír az ég. Húznak a vadlibák. u HEGEDŰS GÉZA: A tudományok ^ százesztendős pOeTQJO gc q 7Veits Száz évvel ezelőtt született és húsz éve halt meg Herbert George Wells, akit nagyszámú olvasói mintegy bizalmasan becézve, egyszerűen Hágé Wellsnek neveztek. Ez az angol író sokáig világszerte példátlanul népszerű volt, tudományos igényű, de gyakran fantasztikus témájú regényei egyszerre tudtak versenyre kelni a klasszikusokkal is, a ponyvával is. Az utóbbi évtizedekben pedig mintha elfelejtették volna, még említés is alig esik felőle. Mostanában könyves- boltjain'-ban sok nevezetes könyve közül csak „A láthatatlan ember” kapható, s itt-ott néha „Az istenek eledeléinek néhány év előtti Olcsó kiadása. És habár lehetséges, hogy egykori dicsősége némiképpen túlzott volt, egészen bizonyos, hogy a túl nagy népszerűségre következő — s nyilván csak átmeneti — elfeledtetés a túlbecsülésnél is indokolatlanabb. Most, születésének századik évfordulója jó alkalom emlékének és jelentőségének újra felidézésére. Szegény gyermekként indult, nehéz körülmények között és példás szívóssággal szerezte meg a pedagógus diplomával együtt rendkívüli nagy és sokoldalú műveltségét. Kitartóan kísérletezett az írás mesterségével, amíg áradó- an gazdag képzeletvilágához kialakította vonzóan világos, nem egyszer a költőiességgel határos stílusát. Nagy tudása, mesélő fantáziája és irodalmi ihlete kezdettől mindvégig az emberségesség, a haladás, az értelem szolgálatában állt. Jónéhány esztendeig tartott, amíg az irodalom tudomásul vette. De még harminc éves sem volt, amikor tudományos-fantasztikus regényeivel — elsősorban Az időgép-pel és A láthatatlan ember-rel világhíressé vált. Ettől kezdve a haláláig eltelő mintegy fél évszázad alatt a világirodalom egyik legtöbbet olvasott írója volt, Nagyon sokat és sokfélét írt Regényeket és népszerű tudományos műveket vegyest. De nála a regények is a tudomány szolgálatában állnak, és a tudományos tanulmányok is regényesen mozgalmasak. Legjellemzőbb műfaja a fantasztikus regény, amelyben mindig a tudomány, a technika, az emberi leleményesség végtelen lehetőségeit hirdeti. Ez a tudományosan megalapozott kalandosság az irodalomban Vernével kezdődik, és ma is világszerte kedvelt regénytípus. Verne ma is méltán népszerű az ifjúság körében, de Wells műveltebb is, költőibb is, ember- és társadalomábrázolónak is sokkalta nagyobb a tisztelt francia mesternél. Annyi bizonyos, hogy a tudományos-fantasztikus regény színvonalban máig sem tudta túlhaladni — sőt utolérni sem H. G, Wells legjelentékenyebb műveit. A költői-fantasztikus novellának pedig olyan nagy mestere, amilyenek legföljebb a legnagyobb romantikusok voltak. Csakhogy Wells modernebb, emberségesebb és szociálisabb lelkiismeretű, mint a nagy romantikusok. A vakok völgye például egyike a világirodalom legszebb és legköltőibb fantasztikus elbeszéléseinek. De nemcsak a természet- tudomány lehetőségeinek költője volt, hanem a társadaloménak is. Nem egy regénye, vagy regény formájú elmélkedése (például az egykor nagyon népszerű William Clissold világa) tulajdonképpen politikai utópia az elképzelt, helyes társadalomról. Wells szocialistának mondotta magát, habár szigorú értelemben nem volt az. De józan és emberszerető humanizmusa gyakorlatilag is a szocialisták szövetségesévé tette. Ha nem is értette pontosan a Nagy Októberi Forradalmat — rokon- szenwel, sőt népszerűsítőként állt a bolsevikok küzdelme mellé. El is utazott a forradalmi harcait vívó Oroszországba és világszenzációt jelentő interjút csinált Leninnel. (G. B Shaw egy életen keresztül irigyelte ezért a találkozásért Wellset) Regényei és regényformájú elmélkedései mellett számos kifejezetten ismeretterjesztő célú művet írt. Ezek közül legnevezetesebb egykötetes Világtörténet-e, és a biológia világának ösz- szefoglalása. (Ez utóbbit a híres természettudós Huxley — a regényíró Huxley apja — társaságában írta.) Sokan mondják — és némiképpen igazuk is van —, hogy Wells tudományát azóta meghaladta a fejlődés, utópiái részben megvalósultak, részben téveseknek bizonyultak. Ezzel az érveléssel indokolják, hogy a nagy népszerűségre hirtelen feledés következett. Kétségtelen, hogy aki a maga természettudományos vagy éppen társadalomtudományi műveltségét akarja növelni, annak H. G. Wells már alaposan megkopott. De a régi romantikusok tudása és világszemlélete még sokkal kopottabb, mégis változatlan gyönyörűséggel olvassuk Scott, Hugo vagy Jókai regényeit. Homérosz vagy Dante világnézete már csak történelmi emlék, de ki vonná kétségbe az Odüsszeia vagy az Isteni Színjáték mit sem halványodó nagyszerűségét és gyönyörűségét? Wells persze nem Homérosz és nem Dante, s nem tartozik a nagy romantikusok közé sem. De nagyon jó író. Nem az az érdekes, hogy érvényes-e még minden tudományos állítása. Az az érdekes, hogy változatlanul érvényes hite az emberben, a tudományban, érvényesek érdekes alakjai, izgalmasak képzeletének kalandos és mindig az emberségességre valló történetei, érvényes novelláinak finom költőisége. Az Időgép, A láthatatlan ember és még vagy féltucat fantasztikus regény, és főleg költői-kalandos novellái múlhatatlanul odatartoznak századunk első felének klasszikusnak mondható alkotásai, azok közé, amelyeket, ha olykor időlegesen el is felednek, idővel szükségszerűen újra feltámadnak; Ég a születés százéves évfordulója alkalom is az indokolt feltámasztásra. Estefelé Fülöp bekop> gott hozzánk a szobába — Éppen csomagoltunk. — Hazautaznak az ünnep előtt? — Az éjfélivel —, mondta Géza az egyik kollégám. — Az éjféli személlyel akarunk menni. — Már szóltunk a feleségének. — Igen —, bólintott Fülöp. Ott állt az ajtónál, hajadonfőit, kalapját a melléhez szorította. Az a ruha volt rajta amiben egész nap a kertészetben dolgozott, csizmájára száradt a sáros föld. — Hat végeztek a munkájukkal? — Végeztünk —, mondta Miklós, a legfiatalabb közöttünk. Én meg éppen cigarettára akartam gyújtani, kerestem a szivarkas csomagot az ablakpárkányon, az asztalon. Fülöp a zsebéhez kapott, megkínált a magáéval. Ö is rágyújtott. Állt ott és nézte, hogyan csomagolunk. Lassan fújta ki a füstöt, egy pernyét figyelt a cigarettáján, hogy mikor hamvad el. Markába szórta a hamut. — Az asszony mondta, hogy mennek —, szólt kö- hintve —. aztán gondoltuk, nálunk vacsorázhatnának... — Hirtelen körülnézett, hogy nem vesszük-e tolakodásnak. — Csak azért — folytatta szorongva —, mert ma már afféle ünnepi vacsora van. Búcsú előestéje... aztán az asz- szony a szárnyas-aprólékból csinált egy jó kis pörköltet. Galuskával. Hát ez lenne, meg egy kis bor... Elhallgatott. Géza befejezte a csomagolást, felegyenesedett — Nem akarunk mi alkalmatlankodni — Nagyon kedves — mondom én is —, igazán köszönjük. De ne zavartassák magukat. — A vendéglőben akartunk vacsorázni —, mondta Miklós. — Ä, a vendéglőben — élénkült fel Fülöp. — Mi jót tudnak ott enni? Ez a pörkölt meg... hát én megkóstoltam, mondom az asz- szonynak, hadd lássam, mivel várod a vendégeket... — Aggodalmasan te- kintget ránk: — Akkor hát jönnek? — Szíves-örömest —, mondta Géza. S én is: — Ha már ilyen kedvesek, hogyne mennénk! Amikor kiment a szobából, Miklós azt kérdezte- — Minek köszönhetjük ezt? — Hogy érted? — Miért hív meg minket az öreg? Gézával úgy véltük: kedvességből. De Miklós nem hitte. Nagyon fiatal volt és nem hitt a kedvességben, meg az önzetlenségben. Egészen vacsoráig azt fejtegette, hogy mindenki érdekből cselekszik. — Talán kérni akar tőlünk va lamit? Azt hiszi, hogy mi tudunk tenni valamit az érdekében? — Ugyan hagyd már! — szólt rá Géza. — Ismerem én az embereket — hajtogatta Miklós. — Már ha valaki cigarettával kínál, akkor is várhatod, hogy számít rád legközelebb. Szeretem, ha tudom: mit miért. Már megtanultam. Nem tudtuk meggyőzni. A faluban hosszan harangoztak, aztán csend lett Amint besötétedett, átvágtunk az udvaron a felső házba. Tíz napot töltöttünk a faluban, geológiai mérémtsmmmmmmmmmm . SZAKONYI KAROLY: Vacsorán T"T ■■! *■ r f ; Fulopnel SawwwwwwwwwwwiawnwanniiitfjM seket végeztünk. Fülöpék- nél találtunk szállást. Az udvarukban két ház állt, s a kisebbiket, amely < egyetlen szobából és egy szűk előtérből állt, mindig kiadták. Odafönn a tágas konyhában terítettek. Fehér abrosz volt az asztalon, cseréptálban illatozott a zsíros, jószagú étek. Fülöp három üveg bort készített az asztalra. Kortyintottunk. Savany- kás bor volt. — ízlik? — kérdezte Fülöp. — Megteszi —, nevetett Miklós. — Jó tiszta bor —, mondtuk. — Ebbe ugyan nincs belepancsolva semmi —, magyarázta büszkén Fülöp. — Elhihetik. Olyan tisztán van a pohárban, ahogy a tőkén termett. Az asszony kínálgatta a vacsorát; ő maga megvárta, míg mindannyian ettünk, merített ugyan a tányérjába, de alig csipegetett. Beszélgettünk, telt az idő. Amikor a tányérokat félretoltuk Fülöp szivart vett elő a konyhaszekrény fiókjából. Kínálta: — Dózsa. Néha ráfüstölök, így ünnepkor, vagy ha társaságban vagyok. Nem akartunk szivarozni, de Géza Hiedelemből vett egyet, kékes füst szállt a fejünk felett; koccintgaf- tunk, jó hangulat kerekedett. Az asszony az asztal sarkánál ült. megbontotta fején a kendőt, ölbeejtett kézzel hallgatott, mosolygott. figyelte a férfiak beszédét Süteményt tett az asztalra, de inkább a bor mellett maradtunk. — Elszaladt az idő. — Kár, hogy elmennek —, mondta az asszony, amikor Géza megnézte az óráját. — Nagy kár. Holnap libát : sütök, káposztával, krumplival. Búcsúkor így szokás. Mi ketten nem sokat eszünk már. A gyerekek szétszéledtek, az egyik Pesten van, műszerész, a másik meg Miskolcon, oda ment férjhez, egy tanár vette el. Nyaranta hazalátogatnak, de máskor nemigen. Magunk vagyunk, így aztán nem is ünnep az ünnep... — Hiszen jól van — intette le Fülöp az asszonyt. — Van nekik elég dolguk. — Attól még eljöhetnének... — Ügy is jönnek, ha tudnak. — Ránk nézett: — Rendes gyerekek, a feleségem még befeketítené itt őket, hogy ránk se néznek soha. Dehát jnaguk is tudják, hogy van az. Mindenki fut a dolga után... — Igyunk még egy pohárral, áldomásnak. Amikor megköszöntük a vacsorát, mindketten megfogadtatták velünk, hogy eljövünk újra. — Bármikor —, mondta Fülöp. — És hozzák el a feleségeiket is. A kisházban ellakhatnak. Atkísért bennünket a szállásunkra, az ajtóban várt ránk, amíg felöltöztünk. Odabenn Miklós íél- revont. — Idefigyelj —, mondta, — Nem fogadhatjuk el ingyen ezt a vacsorát — Ugyan már —, mondtam. Szóltam Gézának is, hogy mit akar Miklós. — Nem tudom —, felelte Géza. — Nem tudom... — Hát akkor mégegyszer — mondtam Fülöpnek az ajtónál —, köszönjük szépen a lakomát. — Lakomát?! — nevetett Fülöp. — Az a fő, hogy ízlett és jól éreztük magunkat. — Ezt pedig —, szólt hirtelen Miklós, és egy összehajtogatott ötven forintot nyújtott át az öregnek —, ezt pedig fogadja el. Igazán annyit ettünk, ittunk. Fülöp hátra hőkölt: — Hogy tetszik képzelni ?! — Hát... — dadogta Miklós —, nem kívánhatjuk ingyen. Géza gyorsan elfordult, én a csomagommal bajlódtam. Nem akartam odanézni. — Istenem — mondta kétségbeesetten Fülöp —, én hívtam meg magukat... Ne tessék már... Miklós dadogott még valamit, aztán zavartan zsebre gyűrte a pénzt. Elviselhetetlen csend támadt. — Hát akkor menjünk —, szólt Géza. Megfogtuk a csomagokat. Fülöp némán baktatott utánunk. A kapuban szótlanul kezet nyújtott. — Igazán nagyon kedves volt —, mondtam neki. — Majd eljövünk megint... — Szívesen várjuk, — bólintott szomorúan. Ügy érezte, semmibe vettük. Otthagytuk. Nem hallottuk, hogy bement volna a házba. *
