Szolnok Megyei Néplap, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. augusztus 20. Köz ízlés és közéletiség E rdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. — Hegy után domb következik, az egyiken akácos, a másikon sötétlombú tölgyes vagy bükk —, de már a nyéki útelágazás után puszta a vidék. Ügy puszta, ahogy sehol hegy, az akácosok is laposan fészkelnek. Szederkényig még csak bírtam magammal, sőt a Tisza-hídra is emlékszem, ám Polgáron rámébresztett a szomszédom. — Megengedné...? — s kikászálódott mellőlem. Hatalmas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták. egy egész család számára. — Tíz percet várunk; megihatunk valamit — s közvetlenséggel rámkacsintott. Merev, sajgó nyakizmomat tapogattam s megpróbáltam lenyelni a kábult- ság nyálát. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várakozott, de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapsz- hoz. hát elindult egyedül. Divatja múlt fekete ruhája kikandikált a kopott balonkabát alól. hatalmas talpai óvatosan kitapogatták a legmegfelelőbb helyet a lépéshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bocsá- natkérően. kicsit csaloga- tóan. „Vigyen el a...” — gondoltam magamban. Ha nem ébreszt fel, akkor a korai felkelést megtoldhat- tam volna egy jókora szundítással. Egy öreg néninek magyarázott visszatérőben s amikor elnézésemet kérte, hogy újra zavar, vidáman az arcomba bámult. Igen, bámult. Mert mi közöm nekem ehhez az idegen emberhez? Felriaszt álmomból. és meginvitál pálinkát inni. amikor nem is tudhatja. hogy szeretem-e vagy nem. Vizsgál a különös szempár, végigmér. belém igyekszik látni Megtapogatja frissen borotvált arcát. Nehéz, tömpe ujjait végighúzza a bőrön: uühe- gyeibe belerágta magát a munka és az idő. csíkoznak rajta a fekete vonal- kák. — Jó ez! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell... Valóban, közben eleredt az eső is. Lehetséges, hogy ez álmosított el annvira. Meg persze az egyhangú táj. Tanya tanvát követ s a változatossághoz szokott szemem belefáradt e furcsa libikókába. — Ilvenkor kell az eső — mondom én. hogy szóltak valamit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakaratú és indulatú ember. látszik raita. Hogy tolakodó is egy kicsit? — Debrecen vbe? — kérdi erre. így mondja. Amikor megismétli, akkor sem másként. — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utazom — mosolyog rám. Szemében még több a bizalom, a kölcsönösség jele. Mert, ha már egy városba utazunk, még azt is kiderítheti egymásról az ember, hogy atyafiak vagyunk. Eleresztem a közlését a fülem mellett, inkább nézem a tájat. Tanya és dű- lőutak, rajta aprócska emBaráth Lajost Egyszerű utasok berek, építkezés és az egyik útmenti házon egy felírás: „Ez a tanya eladó!” Az öreg is szorgalmasan vizsgálódik, ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nem! — Én se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondani neki, hogy nem „nyövel”, hanem „énnél” kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkor meg elvitatkozna és soha nem hagyna békén. Sóhajtok inkább és nézem a tájat. Megkínál cigarettával, én tüzet adok s amikor kényelmeskedve pöfékelni kezdünk, már szánom magam a makacsságomért. — Köhögtet az erős Kossuth cigaretta. A snapsz nem ártott volna a zsibbadt gyomornak, talán a nyakizmaimat is kiengesztelte volna a szesz jótékony forrósága. Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől s hetykén pöfékel. Közben rám-rámnéz, vizsgálja közömbös arcomat s amikor már sokáig ülünk szótlanul, megjegyzi. — Régen én nem is jártam ebben a városban. Nagykanyizsán katonáskodtam. meg kint Becs mellett... Debrecnybe csak mostanába jártam. — Az utóbbi években. Most már meg kell tudnom, hogy mi az isten nyilát keres az öreg az utóbbi években az ő Debre- cenvében Nagvkanizsa után. Addig úgy sem nyugszik. amíg ezt el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenységi hajlam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek? — kérdez vissza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog s már nem is szürke szemének színe. — Élénk kék, amilyen lehetett húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor nem kopott meg hajának színe sem, s amikor a kemény fekete kalapban jóképű fiatalembernek számithatott s keze sem nehezedett el a munkában. — Mert két orvosfiam van nekem... — Igyekszik szerény maradni s nem kifeszíteni a mellét, — Kettő bizony! Az ujjak újra végigsimítják a frissen borotvált állat: így nézve, a kifényesedett szempárt és az ujjat. az utóbbi még fáradtabbnak. még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. Szinte nyomasztóan ránehezedik az öt kérges ujj az arcra, a homlokra, a kemény fekete kalapra, az autóbuszra és az elsuhanó tájra, tanvástól. be- kötőutakkal. iskolába igyekvő gyerekekkel együtt. Az öt roppant, bogas ujj kozmoszt tartó oszlopnak tetszik. S rámkacsint a megfiatalodott szempár. És mintha a kacsintásában csengne az egyszerű kérdés. — A hetvenkedő, masáról megfeledkezel. örömmel teli kérdés; „Na?” — Hát ez igen” — csúszik ki a számon. — Gratulálok. — Köszönöm — szégyenkezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka. Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. Azután nem is igen beszélünk a végállomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elégedetten szívja cigarettáját, és kibánuil a tájra. Az esőtől hümmö- gött valamit, mely nyárias melegen zuhog a földekre, az űtszéli fákra. Most már nem néz rám titokban, h;=ba lesem, várom. — Időnként összeráncolja homlokán a bőrt és mosolyog egy felet. Miközben hunyorog, önmagát figyeli az ablak tükrében s mintha azt mondaná: „Na, fiú. hát ez rendjén volna eddig!” Az esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen s még borzongat is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg — Már debreceni utcán állunk, egy eresz alatt s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggel, jólesik egy snapsz... Kacsintok. — Hát... — tettetem a bizonytalant. — De jó erőset. — Jó erőset. A fiaimra' — Azokra! — mondom s egyszerre szánom engesztelnek és kiengesztelésnek. Az öreg már szalad is előre, át a túlsó oldalra, egy barátságos kiskocsmába. Alig bírok a nyomában maradni. A nézőtér mindig vita- porond is, de ennek a régi bölcsességnek igazságát talán még soha nem éreztem olyan erősen, mint a Fügefalevél vetítése utáni beszélgetésekben. „Miért tették nevetségessé az ottani kulturális vezetést?'’’ — kérdezte az egyik néző, mire a másik azzal felelt, hogy neki ez a fajta humor kevés volt, ét. jobban szeretett volna mulatni: támadóbb kedvű szatírára v’áltott jegyet a pénztárnál; „hogyan lehet a pornográfiának ilyen reklámot csinálni” — kérdezte felháborodottan egy szalmakalapos néni, míg mások éppen a történet túlságosan színtelen, paj- zánságtól tartózkodó ízét kifogásolták. Mintha a nézők mindegyike más filmet látott volna. Pedig a film ugyanaz, csak az egymással is vitába keveredő ellenvetések a legkiilönféle oldalról támadták. Ma már ez a vita inkább humorával él a köz- tudatban, hiszen ezekből az ellenvetésekből levelek lettek, melyek különböző lapokban napvilágot is láttak, legtöbbször kommentár nélkül, pusztán a helyzet megmosolyogtató jelzéseként. A jelenség azonban másra is mutat: minden jó műalkotásnak a félreértések kereszttüzében kell formálnia közönségét, itt kell leküzdenie a legszélsőségesebb — és legváratlanabb — előítéleteket. Ma már helytelenítjük azt a hajdani elképzelésünket, hogy elegendő a jó művet a publikum kezébe adni — az máris hatni fog értékeivel, tudatformáló ereiével. Kiderült, hogy a publikum előítéleteinek figyelembevétele és az ellene való eszmei-művészi fegyverkezés nélkül csökken — vagy meg is szűnik — ezeknek a műveknek esztétikai-eszmei hatása is. (Pl. nem nézik meg a filmet.) A művésznek — és a kultúra munkásán ak — ismernie kell azt a közeget, melyben a művekkel hatni akar, hogy előrevivő párbeszédet tudjon folytatni a nézővel, olvasóval, és ne akadjon meg ez a beszélgetés az első kijelentő mondaton. E rre a problémára keres és talál — többek között — gondolatgazdag választ az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének nemrég megjelent tanulmánya. „Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban.” (Társadalmi Szemle, 7—8. sz.) Megfogalmazódott az a régóta érzett gyakorlati ^ ellentmondás és esztétikai kérdőjel, mely a tudatot formáló művészi szándék és a közönség igénye, előítélet-rendszere és befogadóképessége között feszül. A tanulmány világosan felrajzolja azokat a pólusokat, melyek között a szocialista tartalmú műveknek is vitában kell megta- lálniok hatáslehetőségeiket: egyfelől számolniok kell a szektás jellegű ellenérzésekkel, melyek egy-egy mű részmegoldásait az össz- mű alaptendenciája ellen akarják fordítani. (A Fügefalevél kapcsán innen kiindulva kérdőjelezték meg a szatírának a maradisá- got, a szakértelem hiányát gombostűre tűző magatartását.) A másik pólus — mely a szélesebb közönség- igényt befolyásolja — az a kispolgári ízlés különböző formáinak továbbélése. Fenti példán ban a prüdé- ria. a pusztán szórakozni akarás, vagy az olcsóbb jellegű tréfálkozás követeléseiben ez az igény és ízlésforma fogalmazódott meg. A tanulmány helyesen mutat rá, hogy lényegében innen táplálkozik a sznob arisztokratizmus magatartása is, mely pl. ugyanezt a művet mint „olcsó”, pusztán közönségigényre apelláló alkotást söpörné le az asztalról. A kispolgári íz- lésnormák továbbélésének tehát számos változatába ütközünk, kezdve azon, a vitán, melyet Somogyi József Szántó-Kovács szobra váltott ki, Cseres Tibor Hideg nanok c. regényének ellentmondásos fogadtatásáig. A szórakozási igény és a korszerű szocialista művek között — lappangva, vagy nyíltabb formákban vita folyik. A művészi közvélemény egy része e két törekvés között elvont ellentétet vél látni: „A közönségnek nem kell az igényesebb, gondolkozást követelő szocialista realista művészet, mert nagyrészt csak szórakozni akar.” Csakhogy ez a vélekedés valami félelem-szülte előítélet, s rajta is lemérhető az az igazság, hogy nemcsak a nézőtéren, hanem az alkotóműhelyben is kisért az előítélet. Mire gondolok? Arra a tényre például, hogy az utóbbi két évben a vártnál erősebben emelkedett az igényesebb, gondolkozást és szórakozást egyszerre nyújtó „könnyű műfajú” filmek nézőszáma. A filmgyártás azzal számolt, hogy például a Szélhámosnő vagy a Tilos a szerelem c. filmek fogják elérni a legmagasabb látogatottságot, és kiderült, hogy a néző majd egymilliós többletszavazatával Inkább a Tizedes meg a többiek-re és a Gyer- mekbetegségek-re adta le voksát. S ha ez a tény még csupán a szórakozási igény észrevétlen „átrétegződé- sét” is mutatja, mégis meg kell állapítanunk, hogy maga az „észrevétlenség” is ismertetőjel: nem figyelünk eléggé a valóságos igények formálódására, és nem ismerjük kellőképpen azokat az áramlatokat, melyek a tudat és közízlés alakulásában végbemennek. M i következik ebből a szocialista kultúrát illetően? Annak a gondolatnak igazsága, melyet Bertolt Brecht vetett fel egyik kis írásában: nem elég felfedezni a valóság titkait: a művész legnehezebb feladata az, hogy ezt az igazságot a művészi forma, problémakezelés cselfogásával elfogadhatóvá tudja tenni. Cselfogást kell alkalmaznia — mondja Brecht —, olyan alkotással kell jelentkeznie, mely vermébe fogja a nézőt-olvasót. Izgalmával, színességével, meseszerűségével lebilincseli és arra kényszeríti őt, hogy most már kövesse Is az alkotót a mélyebb társadalmi-gondolati rétegek feltárása felé is. Brecht legjobb műveiben, ilyen eszközökkel dolgozott: a Kurázsi mama, vagy a Kaukázusi krétakör izgalmas mesefonal mentén varázsolja el a nézőt és csalja a művészi hatás kelepcéjébe. A publikum izgul a feszült jeleneteken, és alig veszi észre, máris gondolkoznia kell kora, embersége, politikai küldetése felett. Brecnt tudta, hogy a lelkiismeret és a gondolat szükséglete olyan társadalmi adottság, melynek csak el kell tudni találni hívójelét — és máris beindul, máris lehet rá hatni. De ehhez az kell — és itt van a brechti gondolat aktualitásának értelme —, hogy kikapcsoljuk. vagy éppen hatástalanná tegyük azokat az előítéleteket, melyek a legkülönbözőbb „előképzettségből” eredően, de a néző „szemét” vezérlik. E nnek a feladványnak megoldása azonban még nehezen megy számunkra. Talán ez Is az oka annak, hogy szemben az előző esztendő sikeres műveivel — Álmodozások kora, Húsz óra, Tizedes meg a többiek, Gyermekbetegségek — az idei filmé vad valahogy még nem tudta beváltani a tavalyiból adódott jogos reményeket — Nem sikerült „napirenden tartani” a közéletiség izgalmát, de vele párhuzamosan ernyedt a nézőt „cselfogás- sal” bekerítő művészi módszerek ereje is. A Szent János fejevétele pl., mely az év szinte egyetlen „direkt módon” közéleti filmje volt, szürkébbre sikerült nem találta meg a nézővel folytatandó dialógus kezdőszavait, a szándékában vonzó Ketten haltak meg pedig inkább modorosságával, mint közéleti izgalmával hatott a nézőre. Jórészt csak a Szegénylegények es a Fügefalevél jeleskedett ebben a tekintetben, ezeknek a műveknek sikerült vitát provokálniok, olyan gondolatot ébreszteniük, amelyek legalább kérdésessé tettek bizonyos írásbeli előítéleteket. Ezek a problémák azonban már arról vallanak, hogy a közízlés normáinak átformálása nemcsak for- mai-stiláris probléma, nemcsak a szerkesztésmód és feszültségteremtés „dramaturgiáját” jelenti: a brechti tanácsot nem lehet pusztán a kifejezésmódra korlátozni. A közízlés a művészi közélet, sőt a művészetek közéletiségének függvénye — akkor is, ha fejlődését más hatások is befolyásolják. Ma viszont úgy érzem, hogy a „cselfogás” technikája inkább ebben a leegyszerűsített mivoltában jelentkezik. A színpadon pl. a „bűnügyi” szerkezetű témakezelés izgalmával, mely a krimi-divat hatóanyagát akarta kihasználni a gondolatok, etikai problémák vonzerejének fokozására. S ha születtek is ebben a műfajban kitűnő alkotások is — pl. Bágyoni Attila Botiár ügy c.. munkája, vagy Halasi Ártatlan bűnösök c. darabja — a szerkezet mégis kevésnek bizonyul a brechti tanács korszerű megvalósításához. Í gaz ugyan, hogy a Nehéz emberek c. filmet nem nézte meg annyi néző, mint a Tilos a szerelem c. vígjátékot, de ennek a műnek mégis széleskörű társadalmi hatása lett: azok is ennek az alkotásnak problémavilágában kezdtek gondolkozni, akik nem látták a filmet, mert ez a mű közhangulatot teremtett, a közélet egyik alakítója lett, és ilyen áttételesebb formában már vezérelte azok gondolkozását, ízlését, köznapokat figyelő szemét is, — akik idegenkedtek az ilyen stílusú alkotásoktól. A pártosság fogalmának korszerű értelmezéséről szólva a tanulmány kimondja, hogy szakítani kell azzal a korábbi nézettel, mely csak a napi politikából, annak szolgálatából akarja megérteni a művészetet. „A pártosság követelménye megkívánja a politikai tudatosságot és a párt politikája iránti felelősségérzést, de nem azonos a napi po'itikai agitációs jellegű szolgálatának kívánalmával” — írja a tanulmány. Ez a gondolat felszabadító hatással lesz a művészet közéleti érdeklődésére: éppen azzal a szemlélettel száll vitába, melyet az alkotók. — elsősorban a kommunista felelősséggel dolgozó művészek — éreztek a leginkább fékező hatásúnak: az átfogó jellegű közéleti tendenciák elemzésének tabujával. S ha itt sikerült tovább folytatni az elmúlt két év művészi fellendülését, sikerül átlépni az átmeneti megtorpanáson — akkor ez az áttörés két irányú lesz: a közízlés átformálódásának felgyorsulásához és a közéletiség korszerű és művészileg vonzó atmoszférájának kialakulásához vezet. Almási Miklós (Hnbert Montarier rajza) A PARLAMENT
