Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-05 / 132. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. június 5. TERSÁISSZKY JÓZSI JElXŐt lllllllllllllllllllllll!lll!lll!lllllllllllllllllll!lllllllllll TÉNAGY SÁNDOR VERSEI BANKETTEN Szélvihar Boridul a csontos köcsöfffám cserépharangok ijedelme, megpördül a cingár galambdúc, mintha szárnyra kelne, súlyos Krisztus-fej: lelóg a napraforgó, kiszenvedett, a kukorica szárán sziszegnek szalagok, rojtos, megkínzott levelek, éretlen gyümölcsök, zöld gumók — dió, alma-göröngy, csecsemő-körte — sokasodnak a fák alatt, hogy a sajnálat sóhajtva összesöpörje, nincs, nincs kegyelem, letapos mindent a szél, rohanó ezüstkerék, egyre súlyosabb, feketébb az égen a kék. piszeg az antennazsinór, muzsika- húrként el­szakad, ablak csapódik valahol, ezernyi rezgő szikra minden üvegdarab, sír az ember lelke, mint kotlóstól elmaradt kiscsibe, letörik munkánk növekvő szára, elszáll a semmibe, nagyapám nézi, nézi. meggörnyed szinte, nincs szava, ha nem lennék itt. talán a szélviharnál is nagyobbat sóhajtana. A másik szerelem Ez már a másik szerelem, a múlhatatlanabb, a láthatatlanabb. Jelképnek nincs virág, sütemény-szív, nincs galamb. Ha valamit adni kell, adod önmagad. Ez már a másik szerelem, nemcsak a pillantásé, az érintésé. Nemcsak szünidő, a szabad órák játékszere — Nincs is még neve. Jöttél és elolvadt a hó, a könyvekben igazabb lett egy mondat. Legenda vagy, akár az isten, otthona lettél otthonomnak, pedig csak szobát látok, asztalt, széket, s egy emberarcot: téged. Csak magamat látom meghalni, fölébredni, reggel búcsúzom, délután várlak. Ez már a másik szerelem: naponta megtalállak. Hegedűs Sándor: A tiszaeszlázi vérvád Egyszer valamelyik bu­dapesti egyesületben léptem föl, mint gitárművész, még a felszabadulás előtt. Az előadás végén a művész­szobába benyitott egy kis­sé elvirágzott, de nagyon elegáns, ékszeres hölgy és mögötte egy hasonló úri­ember. A hölgy az úrra muta­tott és így szólt: — Ez az úr nem tud egy szót sem magyarul. Azért engem kért meg arra, hogy tolmácsoljak. Neki nagyon tetszett a műsoruk- Persze kiváltképpen a zenés sza­mok, amiket élvezni tudott. Ezt azzal szeretné viszo­nozni az előadóknak, hogy testületileg meghívja őket egy kis mulatságra. Na­gyon neheztelne, ha nem fogadnák el a meghívását. Mi, művésznők és művé­szek, összenéztünk és már­is egyek voltunk abban, hogy a világért sem sért­jük meg ezt a bőkezű ide­gent. De a hölgy még folytatta: — Az úr megfelelő szá­mú taxit rendelt a művé­szek számára. Ezek a ko­csik aztán ott várnak a mulatság végéig és oda­visznek mindenkit, ahová akarják. Természetesen az úr költségén. Hát ez végleg nem bo­lond ember! Ezt meg kell állapítanunk az idegenről. A hölgy így fejezte be a mondókáját: — Nem kell őt sajnálni a költekezésért. Ez az úr egy valódi milliomos. így, ahogy megnézik őt! Nahát elrobogtunk mind­nyájan egy zenés kaffába. Ott a hölgy megint egy kis szónoklatba kezdett: — Fönntartás nélkül tes­sék rendelni bármit, ami az étlapon található. Va­csora, nyalánkság, sör, bor, pálinka, pezsgő, bólé... bár­mit, bármit! A házigazda nagyon zokon venné, ha takarékoskodnának. Tessék jól mulatni* Tessék jól érezni magukat! Az összetolt asztalok mellé telepedtünk. A mil­liomossal szembe ültettük a társulat szépségkirálynő­jét, egy barna karcsú éne­kesnőt. Mert észrevettük, hogy a milliomos kezdettől fogva sűrűn rajta felejtet­te tekintetét. Ezzel szemben meg kell hagyni róla, hogy nem fe­ledkezett meg az asztal legigénytelenebb tagjáról sem. Ha keveselte valaki­nél, amit rendelt, rögtön, szigorúan felszólította höl­gye által, hogy: meg akar­ja bántani a vendéglátót? Nem Ízlik ez és amaz? — Tessék fogyasztani! Jazz húzta. A koccintá­sok mind sűrűbbek. A mu­ri váltig emelkedett — hangulatban. Egyszercsak belépett a kávéházba a gólyás em­ber. Nagy kosarából babák, nyulak, gólyák, illatszer bütykösök és mit tudom micsoda holmik tarkállot- tak elő. Amint az asztalunk felé közeledett a milliomos rögtön rácsapott A hölgy máris tolmácsolt: — Tessék! Mindenki sza­badon választhat magának emléktárgyat az árus ko­sarából. Lehet több dara­bot is. A vendég — gaz­da megharagszik a szerény­kedésért! A gólyás ember körútra indult a hátunk mögött. Mindenki válogatott ma­gának emléktrágyat. így került vissza a milliomos­hoz, hogy átnyújtsa neki az elég borsos számlát. De a milliomos csak úgy az oldalzsebéből előrántott egy csomó bankót és szemhu- nyorítás nélkül fizetett* A gólyás ember a vissza­járó aprópénzt a milliomos elé rakta az asztalra. A milliomos felmarkolta és kimeríthetetlen zsebébe dugta. Ámde közben egy pénzdarab leesett az asztal­ról a padlóra. Egy húszfil­léres. A milliomos nyomban utána nézett: hová esett a húszfilléres? Nem látta! —, Idegesen hátra kocsikáztat- ta a székét az asztaltól és két lába között lehajolva kereste a pénzdarabot* — Majd szószerint az asztal alá dugta fejét, és letenye- relt a padlóra. Ahá! Most már értem! Ravasz kópé ez a millio­mos. A barna énekesnőt nagyon szemlélgette de­rékig az asztal fölött, most a bokájára kíváncsi az asztal alatt. A húszfilléres, jó ürügy neki erre. Ámde erről szó sincseni A milliomos szemlátomást csak az elgurult húszfillé­rest vadászta... Végül meg­lelte. Nagyot szusszantva, vörösen bukkant föl az asz­tal alól, a pénzdarabbal a két ujja között. Becsúsztat­ta a zsebébe. Mindenki figyelte* Talán egy ezresnél is több, amit erre a mulat­ságra szemrebbenés nélkül költött. — És most, egy seprőnek való vacak húsz­filléresért kitornássza a lelkét. Micsoda furcsa jel­lem! Nyilván így szedte össze millióját. Sok gondolkodásra azon­ban nem hagyott időt ne­künk. Mert ahogy a pad­lóra tenyereit, ott jól ösz- szemaszatolta. És erről megfeledkezve, maszatos te­nyerével törült egyet a homlokán. A társaság már eddig is össze-összenézett, vihogott. Most a barna művésznő már nem bírta, hogy föl ne ugorj ék és a mosdó felé ne siessen* Ugyancsak ve­le rohant a szomszédja is, mint ez a hölgyek szokása. A visszatartott röhögés­től fulladozott az asztal. De persze senki egy pisszet, vagy fintort nem engedhe­tett meg magának. Egyedül a milliomos titokzatos sze­repű hölgye vihogott bát­ran. Majd zsebkendőjével gyorsan letörölte a millio­mos homlokát. Nos, a történet tulajdon­képpen eddig tart. Bár, elismerem, csattanó­nak járna hozzá bizonyos tanulság egy gazdag ember lelkiségének meghökkentő zugairól. De most gondolják meg! Szép volna tőlem, hogy egy becsmérlő szót is ejtsek er­re a milliomosra? Megvendégelt, mint soha más- Azonfelül viselkedé­sével olyan szórakoztatá­somról is gondoskodott, amivel a legkitűnőbb kaba­ré sem szolgált nekem. — Hiszen napokig mulattam magamban azon a húszfil­léres jeleneten. A hitleri fasizmus csak méreteiben vált a világtör­ténelem legnagyobb pog­romjává: példákat bőven produkált elótte a múlt, hisz az antiszemitizmus csaknem kétezer éve nyug­talanítja a világot A leg­képtelenebb vád, amellyel a zsidóüldözéseket igazol­ni akarták, a vérvád: az a mesterségesen táplált ba­bonás hiedelem, hogy „a zsidók a húsvéti pászka sü­téséhez keresztény gyer­mekek vérét használják fel”. Ezt a képtelenséget újították fel Tiszaeszláron is, ahol 1882* április 1-én eltűnt egy tizennégy éves szolgálólány, Solymosi Esz­ter. Minthogy napok múl­tával sem került elő, mi sem volt könnyebb, mint megvádolni a húsvéti ün­nepekre készülő zsidókat hogy ők tették el láb alól. Nem volt nehéz hangulatot kelteni ellenük, mert már évek óta folyt a felelőtlen antiszemita izgatás az emancipációs törvény ha­tálytalanítása és a zsidó­ságnak Palesztinába törté­nő kitelepítése érdekében. „Bizonyíték” után va­dásztak. Mindenekelőtt a zsidó templomszolga négy­éves kisfiának egy félre­magyarázható elszólását használták fel, de mert er­re mégsem építhették fel a vádat, a boszorkányperek jól bevált módszereivel „kezelésbe vették” a gye­rek tizennégy éves bátyját, Scharf Móricot, akit sike­rült rávenniük, hogy hami­san valljon apja, anyajaés hitsorsosai ellen. Hasonló eszközökkel csikartak ki vallomásokat a vádlottak­nak kiszemelt szerencsétle­nek egy részéből is, és persze szereztek hamis ta­núkat is, akik a közhangu­lat hatására szívesen val­lottak az ártatlanok ellen. Eötvös Károlynak, a ki­váló írónak és ügyvédnek köszönhető elsősorban az, hogy a „nagy per” — ha elvileg nem is demonstrál­ta a „vérvád” alaptalansá­gát — legalább igazságot szolgáltatott az embertelen körülmények közt csaknem másfél évig jogtalanul fog­va tartott vádlottaknak. — Hegedűs Sándor legfőbb érdeme, hogy nem elégszik meg a történtek perrend­szerű fölelevenítésével, ha­nem társadalmi és politi­kai hátterüket is megvilá­gítja. Magáról a vérvádról elmondja, hogy eredetileg a rómaiak találták ki, még­hozzá nem is a zsidók, ha­nem a keresztények ellen* Végső következtetése a szerzőnek az, hogy „aki a tiszaeszlári, ügyet a zsidók és antiszemiták harcává szűkíti le, rosszul ítéli meg a helyzetet Ekkor valójában a haladás és reakció erői csaptak össze”. (Kossuth Könyvkiadó, 1966,) K. la. DCedoes CjfcLam ! Nem irom ide a nevedet, mert elejét akarom venni azoknak a házi pörpatvaroknak, melyek abból keletkez­nének, hogy a világ szájára adtad az édesapádat. Még egy futó családi összetűzéstől is szeretnélek megkímélni, hiszen szavaid, véleményeid nemcsak a Te megfogalma­zásodban hallhatók mostanában. Ezért találtam helyén­valónak a nyilvános válaszadást is, bízván abban, hogy Veled diskurálok, de mások is értenek belőle. Emlékszel? Azt kérdeztem, milyen pályára készülsz, mivel most hagyod magad mögött az általános iskola nyolcadik osztályát. Te akkor hallgattál annyit, míg az ember rágyújt egy cigarettára és csak azt felelted: „Min­denesetre tovább tanulok”. Azt, hogy milyen iskolában és mit tanulnál, továbbá, hogy majdan milyen munkával szeretnéd megkeresni a kenyeredet, ezekről semmiféle határozott elképzelésed nem volt. Ügy gondolod — mond­tad —, hogy közgazdasági technikummal próbálkozol, de ha ott nem megy, majd gimnáziumba mégy, „Hogy mi leszek? Azt én is szeretném tudni..." — vélekedtél. Tétován megkérdeztelek: „Ha már az édesapád tsz- tag, mégpedig nyolc hold földjét vitte be a közösbe, va­jon nem jutott még eszedbe, hogy Te is a mezőgazdaság­ban keresd a jövődet?” Fölkaptad a fejedet erre és mint apád szavajárását idézted: „Ha megvan a föld kasza nél­kül, a mezőgazdaság is meg lesz paraszt nélkül...” Később magyarázatként hozzátetted, hogy a mező- gazdaság gépesítése folytán előbb-utóbb mindent a ma­sinák látnak el a földeken, a paraszti munka fölösle­gessé válik. Igaz, hogy jelentős mennyiségű gép áramlik a mező- gazdaságba, de azok az összes munkaszükségletnek még az egyhetedét sem képesek ellátni. A gyorsan növekvő szőlő- gyümölcsös és konyhakerti üzemáqak pedig még hosszú ideig elsősorban a kétkezi munkára épülnek Ma már a termelőszövetkezeteken belül a 60 éves férfiak és az 55 éves nők az egész tagság 40 százalékát jelentik. Ki mondhatná, hogy a földművelés megszűnt mint életpá­lya?! Hiszen csak ebben az ötéves tervben 300 ezer új munkaerőre van szüksége a mezőgazdaságnak s ennek a roppant dolgozóseregnek jó kétharmada csak a fiatalokból rekrutálódhat. ..De én tovább akarok tanulni. Miért ne tudhatnék többet, mint az apám?! — néztél komolyan a szemembe. Szavaidból csak arra következtethettem: Te. n modern táncokat kedvelő, jólöltözött legénvke is azt az ásatag. reges-rég elavult nézetet vallód, hogy a mez^o^zd*sál­ban végzett munka és a tanul fsán kizárják egymást. Ki mondta hogy ve tavuH? A korszerű mezőenrán-á-nak nem rsái-bo*dé hórukk legényekre van szllkefino elsősor. han. De hiányt szenved olyan szakképzett jószággondo­Egy parasztfiúhoz am álmokról ét am álmok fundamentumáról zókban, kertészekben, öntözési- gépszerelői- és sorolhat­nám o szakmákat napestig — szakemberekben, akik hoz­záértésükkel segítenének a gazdaságok adottságainak jobb kihasználásában. Csaknem hihetetlen — még is így van —, olyan leányok, akik a gépírást komoly szakmá­nak tekintik, félvállról beszélnek a képzett baromfigon- dozókról, tejkezelőkről vagy akár virágkertészekröl is... Nemcsak divatos igazságok vannak, ismerünk divatos tévedéseket is. Az egyik legnagyobb hiedelem, hogy a tovább tanulás az a mezőgazdaságtól való eltávolodás­sal egyértelmű. Vajon tanultabbnak tekintheti-e magát a gimnáziumot hármas bizonyítvánnyal végigbotladozó fia­talember annál az osztálytársánál, aki például az általá­nos iskola után mezőgazdasági szakmunkástanulóként ki­tanulta a gyümölcskertészséget?! És ez talán válasz arra is, hogy vajon csak úgy tanulhat-e valaki többet az ap­jánál, ha hátat fordít a földnek, a falunak s vele több­nyire a szülői háznak is? Beszélgetésünk során Te a zsenge legényke. engem, az ötven felé ballagó férfit egy pillanatra sarokba szorí­tottál. EImondtad, hogy nálatok a tsz idős vezetői „szélbe szórt pénz”-nek nevezik a szakmunkásképzésre fordított összeget. Ezért is húzódoznak sokan falutokban a mezőgaz­dasági szakmáktól, mert az öregek szemében csak a nyers testi erő számít, a dikón alvás a férfiélet s a má­zsás terhek emelgetése a férfivirtus jele... Elhiszem hogy vannak még ilyen nézetek. Általában olyan emberek a hirdetői, akik zord, küzdelmekkel teli ifjúkort éltek át. kérges a tenyerük, mintha vaskesztvűt viselnének és ke­mények. önmagukkal szemben is. őket már a viták nem változtatták meg. leaföUebb a meacvöző jó tapasztala­tok. Hidd el. ennyi nézetkülönbség minden korban volt az öregek és a fiatalok között Ezt a türelem a fiatalok nyilnén^aló iószávdéka s az Idő majd eloe—ni- é~< vala­hogy. Es a mezőgazdaságot élethivatásul vállaló fiatalok mellett áll — teljes tekintélyével —, az állam. Ez a hi­vatalos támogatás sok jeléből válik érthetővé még a vas­kalaposok előtt is. Egyébként, ha az ember igazán akar valamit, akkor nem tekinti érte fölöslegesnek még a küz­delmet sem. Végül egy valóban kényes kérdésről. Emlékszel, már harmadszor kerültük meg a templomkertet, s keserűen kifakadtál: „Evekig biztatták a parasztfiúkat menjenek egyetemre, legyenek orvosok, jogászok, tanárok. Most meg le akarnak beszélni bennünket erről?” Amikor Te még nem éltél, a felszabadulás előtti idő­ben a legkitűnőbben tanuló parasztgyerekekből is csak ritkaság számba menő kivételként lett gimnazista, még kevesebb jutott az egyetemre és egész emberöltők teltek el, míg egy nagyközség parasztfiataljai közül valaki or­vossá. mérnökké vagy hasonlóvá vált. Hogy kitárult a legfelsőbb iskolák kapuja a parasztság gyermekei előtt, azt Te magad példáztad, midőn sorra vetted, hogy csak szűkebb rokonságodból három fiú jutott egyetemre, egy lány végzett védőnői iskolát és öten járnak most közép­iskolába. Arra a kérdésemre, hogy milyen tanulók vol­tak ezek a rokongyerekek, büszkén mondtad: „Négyesnél egyik sem volt gyengébb”. Te pedig — magunk közt szólva — szerencsés hár­mas vagy. Ez az átlag szerinted olyan tanulmányi dicső­ség, amit föltétlenül „meg kell fejelni négy gimnázium­mal? Azt magad is tudod, hogy az egyetemi fölvételi már nem babra megy. Az általános iskolai hármas átlag­ból könnyen válik a középiskolában még szerényebb osz­tályzat. Folytassam? Bizonygassam faludbeli példákkal, hogy milyen nehezen találják a helyüket azok a fiúk — lányok, akik csak éppen hogy átcsúsztak az érettségin? Te ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Persze erre is mondhatsz ellenvéldát. Hogy Petőfi tehetségét szégyenletesen félreismerték a tanárai és le­osztályozták Vagy hogy világhírű tudósok váltak hajda­ni gyönge középiskolásokból Ez mind igaz. De az ilyen eset legalább olyan ritka, mint az öttalálat a lottóban. Befejezésül egyetlen kérdés marad: mit tégy? Érre csak Te válaszolhatsz. Én csupán arra figyelmeztethetlek az idősebb és a rokonszenv joaán: bár „csak” tízennéay esztendős vagy. mégis naay felelősséget veszel válladra a pályaválasztással. Jogod van ahhoz, hogy álmaid le­gyenek. önmáaaddal szembeni felelősséged pedig arra tani*.: csak a valóság, a lehetősén fundamentumán épft- hetink föl a megálmodott jövendöl. Nyisd ki a szemed, beszélj őszintén terveidről szü­léiddel. ve gyégvelli tanácsot kérni tanáraidtól vagy akár néhány évvel idősebb pajtásaidtól. És válassz sze­rencsésen Ezt kívánja Neked öreg barátod Bajor Nagy Erűi

Next

/
Thumbnails
Contents