Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
IM. Június 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP PALICZ JÓZSEF: CYRANO Az időgép nekünk dolgozik Reménytelen visszatérési kísérletek Középpontban az egység A SZKP XXIII. kongresszusa és a nemzetközi munkásmozgalom Ax írói fantázia visszavisszatérő csodája: az időgép. Az a rendkívüli szerkezet, amely a képzelet szárnyain tetszés szerint régmúlt korokba vagy éppen a távoli jövőbe röpít bennünket Van azonban egy másfajta, valóságos időgép, és ez: a történelem. Igaz, a ból nem egyik pillanatról a másikra a holnapba, de a múltnak kútja — Thomas Mann szép szóképét idézzük — oly mélységes mély, hogy napjaink kávájáról tükrébe pillantva, legalább olyan szédítő utazást tehetünk, mint a fantázia időgépén. Csupán a mi évszázadunk is annyi rendkívüli fordulatot hozott, hogy még felsorolni is nehéz lenne. Atomkorszakunk legkiemelkedőbb társadalmi változása: az inperializmus világrendszerének felbomlása, a szocialista világ- rendszer megszületése, a nemzeti felszabadító mozgalmak szédületes iramú és eredményű előretörése. Ez ma már politikai sarkigazság. Fél évszázaddal ezelőtt az a szocializmus, amely napjainkban világhatalom és korunk arculatának elsőszámú formálója — még csupán egy elszánt kisebbség szép álmának tűnt; két évtizede, vagy akár még tíz éve is, sok ország, amely ma a nemzetközi élet fontos tényezője, gyarmat volt A viláaimperializmus sebezhetetlennek vélt bástyáján az első tátongó nyílást az első szocialista ország, majd a szocialista világrendszer létrejötte ütötte. A másodikat: a gyarmati és félgyarmati sorban élő népek felszabadulásának napjainkban is tartó, és megállíthatatlan folyamata. A kettő egymástól elválaszthatatlan. A szocializmus puszta létével is példát mutatott: van remény és mód a felszabadulásra; van remény és mód a már felszabadult nép életének másfajta, — igazságosabb és emberibb berendezésére, mint amit a kapitalizmus kínál. Ugyanakkor a szocialista világ- rendszer léte kézzelfogható támogatást jelentett és jelent ma is, abban az értelemben, hogy véget vetett az imperializmus korlátlan uralmának. Ebben az új és kedvező helyzetben, a második világháborút követően országok sokasága vonta ki magát az imperializmus hatalmi szférájából s lépett az önálló fejlődés, a nemzeti függetlenség útjára. Az utóbbi években csak Afrika térképén harmincnál több ország neve mellől maradt el a gyarmattartó uralmára utaló jelző: „Brit-”, „Belga-”, „Francia-”.,. képpetn sokszor még kiszolgáltatott országok gazdasági behálózása mellett, az utóbbi időben mind gyakrabban folyamodik „kézzelfoghatóbb” eszközökhöz^ Kongó és az amerikai—belga intervenció még iskolapélda volt. Dominika—Latin-Amerikában, ahol az Egyesült. Államok, saját tőszomszédságában kénytelen elviselni a szocialista Kuba jelenlétét — újabb intő figyelmeztetés volt Az Afrikában szinte sorozatiszerű en lezajlott puccsok és az indonéziai események még félreérthe- tetlenebbül jelzik ezt az irányzatot- A „mézes madzag” mellett — sőt gyakran: helyett — a „nagy bot” politikájának fölülkerekedését,* különösen Washingtonban. „Visszatérési kísérlet”... Nem véletlenül használtuk ezt a kifejezést. Mert a gyakran ellentmondásos napi hírek közepette sem feledhetjük, hogy erről van szó. Serényi Péter B arát és ellenség egyformán rendkívüli várakozással tekintett az SZKP XXIII. kongresszusának a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban jelentkező nézeteltérésekkel kapcsolatos állásfoglalása elé. Ugyanilyen érdeklődés előzte meg a kongresszust abból a szempontból is, hogy hány ország kommunista- és munkáspártjai képviseltetik azon magukat, s milyen szintű küldöttséggel; a testvérpártok delegációi hogyan nyilatkoznak meg? Nos, elöljáróban újra leszögezhetjük, emlékeztetve a kongresszus lelkes hangulatú üléseire, hogy a külföldi küldöttségeknek a kongresszus munkájában való részvétele a forradalmi szolidaritás impozáns megnyilvánulása volt és megmutatta, hogy a bizalom és a testvériség erős kötelékei fűzik össze a kommunista és munkáspártokat. (Nem fölösleges felidézni a számokat: 86 ország küldöttsége jelent meg Moszkvában, 67 párt képviselői szólaltak fel, ezenkívül 21 párt küldött üdvözletei a kongresszusnak.) Az SZKP Központi Bizottsága a Kínai Kommunista Párt képviselőit szintén meghívta a kongresz- szusra, de a KKP vezetői elutasították a meghívást. Csen Ji kínai külügyminiszter nyugati újságíróknak nyilatkozva meg is indokolta, miért nem fogadták el az SZKP XXIII. kongreszusára szóló meghívást. Megismételte a már többször hangoztatott rágalmakat, miszerint a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetői egyre mélyebbre süllyednek a revi- zionizmusba, szakadárság- gal és nagyhatalmi sovinizmussal vádolta a Szovjetuniót. Azt a képtelen állítást ismételte meg ezúttal is, hogy a Szovjetunió célja az imperializmus előtti kapituláció és a kapitalizmus visszaállítása. RT agyon sajnálatos, hogy * • a Kínai Kommunista Párt vezetői visszautasították a XXIII. kongresszusra szőlő meghívást. Egy olyan fórumtól tartották távol magukat, ahol jelen lenni is már kiállást jelentett a közös ügy mellett, a nemzetközi imperializmus ellen. Még sajnálatosabb, hogy távolmaradásukat a Szovjetunió elleni rágalomhadjárattal tetézik. A tények alapján számszerűen is kifejezhető a kínai vezetők szakadár politikájának elszigetelődése a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalomban. A tetsvérpártok képviselőinek felszólalásai sorra-rendre elismerték az SZKP-nak azokat az erőfeszítéseit, amelyeket az egység helyreállítása, a nézeteltérések megszüntetése és antiimpe- rialista akcióegység kialakítása céljából fejt ki. Nagy hatással volt a test- véroártokra és küldő" tsé- geikre, hogy a kongresszus maga, mint az SZKP mindenkor rendkívüli türelemmel, megfontolt mértéktartással, ugyanakkor elvi szilárdsággal nyúlt ehhez a problémakörhöz és a világméretű felelősségtől áthatva tette meg javaslatait, foglalt állást. Kádár János elvtárs pártunk nevében felszólalva ezt így fejezte ki: „...különös, hogy manapság olyanok is akadnak, akik igazi marxista-leninistáknak nevezik magukat, ugyanakkor vrov*"telleues hannv- latkeltéssel próbálkoznak. A magyar kommunisták azt vallják, hogy az internacionalizmus próbaköve volt mindig és ma is a Szovjetunióhoz való elvi, <’1vtárst viszonu. Szovjctol- lenes kommunizmus nem volt, nincs és nem is lesz sohasem”. N agyra értékelhették a testvérpártok azt a fáradhatatlan munkát, — amelyet az SZKP a kommunista- és munkásmozgalmon belül a testvéri kapcsolatok elmélyítésére végez. A legjellemzőbb számadatot erre L, eonyid Brezsnyev ismertette: másfél év alatt több mint 200 küldöttséggel tanácskoztak a szovjet vezetők, ezek a küldöttségek 60 testvérpártat képviseltek. A kongresz- szus leszögezte: a kétoldalú és többoldalú találkozók, az ilyen tanácskozásokon kibontakozó tapasztalatcsere, a feladatok megvitatása révén, rendkívül hasznosak, jól szolgálják a nemzetközi kommunista- és mun^crnozgalom egységének ügyét. Felvetődött a kongresz- szuson az a kérdés, összehívjanak-e világméretű nemzetközi értekezletet, az 1957-es és az 1960-as moszkvai értekezletek mintájára? Az SZKP egyetértett a testvérpártoknak azzal a véleményével, hogy az élet által felvetőit új problémák kollektív megvitatásának kipróbált formája- a kommunista pártok nemzetközi értekezlete. A kongresszus óta el- •** telt időszakban folytatódtak a kommunista testvérpártok kétoldalú és többoldalú tanácskozásai. A szocialista országok kommunista pártjainak képviselői között is sor került tanácskozásokra. Ezeken az elvtársi eszmecseréken központi helyet foglalt el a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom egységene« k; se, a vietnami amerikai agresszió ellen a béke erőinek összefogása, valamint európai viszonylatban — a német militarizmus elleni egységes fellépés. Figyelemre méltó, hogy az európai biztonság kérdéscsoportja erősein foglalkoztatja a pártokat, Bécsben az európai tőkésországok regionális tanácskozásán felvetődött az a gondolat, hogy hívják össze a kommunista és munkáspártok összeurópai tanácskozását, amely mindenekelőtt éppen az európai biztonság kérdéseit vitatná meg. E problémakör elvi alapokon álló megtárgyalása azért nagyfontosságú, mert egyesekben illúziókat kelthet a NATO válsága, ennék nyomán pedig tévés következtetésekre juthatnak. Ilyen körülmények között érthetően nagy nemzetközi visszhangot váltott ki Kádár Jánosnak, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárának néhány hét előtti beszéde, amely ebben a vonatkozásban leszögezte a magyar párt álláspontját. A komlói bányászok előtt hangsúlyozta, hogy a Szovjetunióhoz fűződő barátságunk, a Varsói Szerződéshez való hűségünk a biztos alapja népünk építőmunkájának és szocialista hazánk felemelkedésének. Hazánk a szocialista táborhoz tartozik, a Varsói Szerződés tagállama, ez a biztosítéka népünk békéjének és nyugalmának, ez a védőpajzsa a nemzetközi méretű osztályharcban. — Ezek olyan elvi kérdések, amelyekben — mint Kádár János hangsúlyozta — altatnak nincs helye. A fiatal országok fej- rop* lődése különböző irányú. Van közöttük olyan amely — a szocialista társadalmi rend példájának hatására — a nem kapitalista utat választotta- Megint mások még „a kapitalizmust építik”, de ez u tóbbi ak is egyértelműen gyengítik a világimperializmust, mert függetlenné válásukkal — bármennyi gonddal kell is megküzdeniük —megszűntek a tegnapi értelemben vett szabad préda lenni. Az imperializmus — érthetően — nem tud megbékélni a gondolattal, hogy egymás után elveszítse. .kényelmes „vadászterületeit”. Az új gyarmatosítás körmönfontabb módszerei, a gyarmati múlt örökségeFILM • SZÍNHÁZ és a hősök A színházba, moziba járók már rég észrevették, hogy a színpadról és a vászonról hiányoznak a klasszikus, vagy éppen romantikus értelemben vett hősök, a heroikus lángolásban élő figurák. Ha végignézzük a tavalyi vagy az idei filmtermést, nem is igen találunk ilyen nagybetűvel írott hősi szerepekre: legtöbbször csak egyszerű embereket láthatunk, akik ugyan emberileg sokkal közelebb kerülhetnek a nézőkhöz, de ugyanakkor egy kérdést is feltesznek: egy magatartás valóha'i eltűnt? Az - Így jöttem fiatal gyerek katonái éppúgy nem tévednek erre a területre, mint ahogy a Húsz óra is kikerüli a tipizálás ilyen útjait, jóllehet, a helytállás számos változatát mutatja be Az álmodozások kora és a Zöldár szinte szenvedélyesen vitázik a régi, romantikus hőskoncepcióval, a természetesség nevében, de a Szegénylegények pátosza, vagy a Szentjános fejevétele is ebbe a vonalba lilik, miközben mindkettő keresi azt az új, korszerű hangvételt, melyben a hős valóságos emberi tartalma ma, és nekünk megfogalmazható. A kritika is feljegyezte ezt a folyamatot, nevet is adott már neki a: ..deheroizálás”, a hőste- lenítés címszavát, jelezvén, hogy ez a törekvés inkább művészi elbizonytalanodás, mint egy új társadalmi jelenség felfedezése. Nos, — hadd mondjuk meg mindjárt fejtegetéseink elején — mi vitázni szeretnénk ezzel a borúlátó, és sommás helyzetmegítéléssel. Szerintünk ugyanis művészetünk fejlődésének egésze, és különösen a legfrissebben reagáló ága, a film, egy újfajta — „hétköznapi” — hősiesség felfedezésének irányába halad, és e törekvésének csupán egyik mozzanata a romantikus hős ábrázolással való — legtöbbször önmagában is találó és egészséges — vitája. Nem a hősiesség tagadásáról, hanem újfajta jelentkezésmódjának kereséséről van tehát szó, mélyet a hagyományos klisék már-már eltakarnak, s hogy fel lehessen fedezni, előbb ezeket a sémákat kell oldani. Gondoljunk csak két legutóbbi filmbemutatóra, az Orvos halála és a Szentjános fejevétele c. alkotásokra. Az egyikben egy munkában eltöltött élet szürke és észrevétlen áldozatainak summáját hozza a közelgő, magát állandóan előrejelző vég, a másikban eg}' induló életpálya első megpróbáltatásainak emberi reflexeit keresi a film. Nem állítjuk, hogy maradéktalanul sikerült is megoldani ezt a művészi feladatot, mégis mindkét filmen átcsillan az alapvetően új törekvés: hőseik számára a megpróbáltatások, az élet kisebb-nagyobb áldozatai nem kikerülendő, vagy elviselendő terhet jelentenek, hanem olyan feladatot, melyet természetesen vállalnak, g o bennük való helytállás nélkül nem is tudják életüket elképzelni. Hogy az orvos a halál árnyékában is betegeiért lohol, s hogy a fiatal tanítónő saját „fejevétele” árán harcol ld iskolát és kultúrát a tanyai nebulóknak — ez mindkettőjük számára valami természetesen életükhöz, egyéniségükhöz tartozó vonás. Pedig egyébként tele vannak csa'ódás- aű, szenvednek némelyik hivatal vagy az emberek értetlenségétől, életük botlások sorozata is — tehát nem „héroszok” — és mégis kirajzolódik ebben a magatartásban egy megkapó emberség, ha úgy tetszik, egy újfajta herodzmus. Vagyis: ebben az új ábrázolási törekvésben kettős folyamatról van szó. Egyrészt a hamis illúziók, pózok vagy egyszerűen: a történelmileg már túlhaladott magatartásformák lehán- tásáról, melyet az Irónia színeivel próbál megoldani ez a törekvés. Másrészt ennek a kritikának funkciója az, hogy szabaddá tudja tenni azokat a rétegeket, melyekben egy valóságos emberi gazdaság tűnhet már el, s így hozzáférjen a ma formálódó-alakuló újszerű emberséghez és helytálláshoz. Ez az új magatartásforma nem „szép”, a szó romantikus értelmében, s mégis rendkívüli vpnzó, meggyőzó, mert valahogy annak a fejlődésnek leszűrt, emberivé formált párlatát tudja hőseiben adni, ami ebben az országban — és bennünk — húsz év alatt bekövetkezett. Ez a kettős szerep lesz a vízválasztó is, mely elhatárolja egymástól az un, „szkeptikus” műveket a mával szenvedélyesen elkötelezett alkotásoktól, s mely ez utóbbiaknak elégtételt tud szolgáltatni. A kritika — egyes elemzésekben már megtette ezt a
