Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. június 19. Sxakonyi Károly: Falusi orvos Spanyolból m a g y a r r a Jegyzetek egy jászsági műfordító munkáihoz — Sört kérek! — szólt a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyboréko- lását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik ... Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek ... Most néztem meg az előbb a fiamat. — Mandulagyülladás».. Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szitkozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megrepe- rálni a májadat... — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit sus- mogott a pincémével, a lány kacagott... — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket ... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. — Munka, munka, munka ... Befejeztem az egyetemet, Körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket. s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor? ... Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától, meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok.” „Jézusom, miket beszélsz” — ijede- zett ijenkor. „Lemondok, mást nem tehetek ... Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.” Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat ... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a „szent missió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de- hát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót behajították a mélyvízbe, vagy megfúllad, vagy jó sprinter lesz belőle ... Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. — Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. — Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. — Egyet. — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni ? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higyje el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk ... — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. — Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika ... Csak éppen ... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsi- der, abban hűtik. Mártuska mihdig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hi„— Hű, de kutya hideg van itt” — olvassuk Pérez Galdós Dona Perfecta című regényének első lapján. Ez az oldal Békéssy Gábor műfordítói pályafutásának első perceiből származik: ez volt az első regény, melyet 1958-ban magyarra fordított. Gyorsan követte a többi: Armando Palacio Valdes: A kisnővér, Pio Barbo ja: A tudás fája, Jesus Lara: Indiánvér, Armondo Lopez Salinas: Évről évre. A spanyol regényírás — e bővérű, tűnődő intellektusú, legjava termésében tiszta szenvedélyű irodalom, melyet úgy fémjelez Cervantes neve, mint az angol drámát fémjelzi Shakespeare — Európa sajátos földrajzi és történelmi körülményeinél fogva különösebb hatással sohasem volt a magyar irodalomra, sem az olvasóközönségre. Ma azonban Békéssy Gábor fokról fokra, könyvről könyvre hozza közelebb e szabadságáért annyit szenvedő nép irodalmának legjavát. A századvégi poros- idillikus kisváros-képei, a spanyol értelmiség szellemi és erkölcsi válsága, a bolíviai indiánok forró, szervezkedő Dél-Amerikája, a forradalom utáni reménytelen Madrid: képek, helyzetek, alakok sokasága árad hozzánk Békéssy Gábor friss soraiban, melyek egyértelműen példázzák legutóbbi fordításának utolsó szavait: „Ez a ház is olyan, mint Spanyolország: piszkos és csúnya. De rendbe lehet tenni. Meg kell változtatni mindent, csákánnyal kell leverni a tégla vöröséig.” Hézagot pótolnak ezek a regények: bizonyítják, hogy tájékozódásunk nem teljes az európai és a dél-amerikai spanyol kapcsolatok nélkül. Nem véletlenül került e cikk élére a közvetlenül hangzó idézet, összefügg az — realizmusánál fogva — e regények eszmeiségével, s az egészséges műfordítói szemlélettel. A spanyol aligha mond „kutya hideget”, a sablonos fordítói érzék aligha találja meg a „hű” indulatszót. Békéssy Gábor maga is finom idegzetű olvasó aki átéli, átmulatja azt, amit olvas, és közben egy percre sem válik rutin-fordítóvá. Kifejezései között egyetlen divatos közhelyet sem találunk, hacsak nem éppen jellemezni kell azzal valakit. Színe-játszó stílus az övé, fakóból vált csillogóra, tarkából tompára, mint maga az élőbeszéd, s a változó percek és órák. Attól függően, hogy kit beszéltet, vagy hogy milyen helyzetet ábrázol, olykor lapról lapra más a tempó, más az akcentus. Bizonyos egység azonban mindig közrehat egy-egy regényen belül: az alkotás belső hangulatának egysége. A< kisnővér hangja könnyed és csevegő; az Évről évre nyelvszínei tragikusak, komorak, a regény belső feszültsége naturalista színekbe hajló nyelvi feszültséget is teremt. Az Indiánvér tömör, dísztelen, durván faragott mondataival olyan, mint az Andok lejtőjének ösztövér, repedezett kukoricaföldje; olykor színes, pompás jelzők szárnyalnak a mondatok fölé: ez a magára találó indián- leiek lírája. Állandó stíl us-jegyeket, vagy inkább stílus-elveket azonban mindig érzékelhetünk Békéssy fordításaiban: a lehetőség szerint maximálisan folyamodik a magyar szólásokhoz. Ebben a legtermészetesebb, stílusa frisseségének ez a legfőbb forrása. Egyik szereplője ..fülön fogja” a szerencséjét, másikkal „madarat lehetett volna fogatni örömében”, a harmadiknak „fejéhez vágtak” búcsúzáskor valami igazságot. Babits mondta, hogy a szólások „a nyelv oszlopai”. Nem kisebbíti Békéssy Gábor fordítói erényeit az sem,t hogy adottságainál fogva nyelvileg igen szerencsés helyzetben van. Ez ad magyarázatot arra is, hogy fordításai kezdettől fogva érettek. A stílus: az ember — mondták már a rómaiak. Az is igaz viszont, hogy az ember: a közösség, melyben eszmélkedett, s melyben a nyelvi absztrakció és a konkrét valóság összefüggéseiben tudata kialakult. Békéssy Gábor egy nyelvileg tiszta, s a többi jász község közt is eredeti akcentusban beszélő faluban. Jászdózsán született és nőtt fel, s Jászapátin végezte a gimnáziumot. Az iskola tanulói az egész táj nyelvi szintézisét adják össze (milyen kár, hogy ez előbb-utóbb eltűnő nyelvi képleteket nem gyűjtötte össze és nem dolgozta fel mindmáig senki!). Budapesti tanulmányai után ebbe a nyelvi közösségbe tért vissza: a jászapáti gimnázium magyar— francia szakos tanára. A nyelvi érlelődés szempontjából azonban a közösségi hatás határai nem vonhatók meg csupán a tájegység körül, hanem azokat szűkíteni kell a családig, s bővíteni a teljes nemzetig, s a nemzeten túl az idegen nyelvekig, melyeknek szerkezete, belső alkata nagy mértékben tudatosítja, megvilágítja, differenciálja az anyanyelv sajátosságait. Békéssy Gábor tanító-család gyermeke, már dédapja is „oskolamester” volt Jászdózsán. Ez a falusi értelmiségi réteg a paraszti nyelvszemlélet alapján gondolkodik, bírja annak teljes szó- és kifejezéskészletét, de már tudatosan válogat benne, s kiegészíti azt az olvasmányai és tanulmányai útján szerzett szókinccsel; de ez a réteg állandó és közvetlen érintkezésben van a magyar köznyelvvel is már régi idők óta, annak kialakulásától kezdve. Békéssy Gábor e nagyon ép és széles alapozásra kapta a város modem nyelvkincsét, » ezen az alapon finomodott a nyelv belső tartalmai iránti érzéke az idegen nyelvi stúdiumok által. Sok fordítói tanulság tükröződik munkáiban. — Mindenekelőtt talán az, hogy az idegen figura csak úgy képes magyarul életre kelni, ha tökéletesen ép magyarsággal szólalt meg. Amikor „Likurgosz” nevű kasztiliai parasztja megjelenik ráncos, ravasz képével, sudár, de lompos termetével, kopott bársonykalapja alól kicsillogó, okos szemével, tökéletes figura áll előttünk. Egyéniséggé, valóban spanyol paraszttá azonban akkor válik, mikor fondorlatos ésszel és nagyon akkurátus megfontoltsággal megszólal a dósai paraszt nyelvén: „—Éhen-e! Rosario kisasz- szony! Mán itt is vagyunk” ... „Most meg az a hír járja, hogy megest pártoskodnak majd, mert annyira a feje tetejin áll minden; gyanítom hát, "hogy Caba- lluco is közéjek áll”... A környék tettegiett rablói pedig Erős Gáspár, Taplós Jóska, Pampuska. Anyósakasztó. Nevük szerint lehetnének akár alföldi betyárok is, de a kietlen kasztiliai tájon éppen ezekkel a nevekkel tudnak azok lenni, akik: félelmetes csavargók, spanyol brigan- tik. Az idegen nyelvben a stílusnak e belső emberi és társadalmi tartalmai soha nincsenek oly kézenfekvőén adva, mint az anyanyelvben: ezeket a fordítónak kell megérez- níe, felismernie és kifejeznie. Itt kezdődik írói és művészi tevékenysége. Innen kezdve követelmény a hibátlan nyelvi ismereteken túl az emberek és a valóság hibátlan ismerete. Másik fontos tanulsága fordításainak, hogy — függetlenül a regényben ábrázolt kortól — a fordítás csak akkor jó, ha az archaizáló elemektől függetlenül a mai olvasónak szól mai nyelven. Békéssy- vel nem a kínos korhűség pedantériája, hanem a pontos fogalmi igény választatja meg a szavakat; ezért találunk múlt századbeli történeteiben is jellegzetesen mai kifejezéseket. Egységben nézi a fogalmat és az olvasót, s így tudja maradéktalanul visszaadni azt, amit a regény történelmileg is mond. Imre Lajos böztetést, de a köztudatban valahogy mégis még hibapontként szerepéi a „hősiét! enítés” foglama és jelensége. A valóságban az a helyzet, hogy van ilyen „negatív” jellegű deherodzálás is, de művészi fejlődésünk fővonalát mégis egy új magatartásforma keresése, és néha sikeres telitalálata határozza meg. Érdekes, hogy az új szerkezetű hősiesség kutatása nemcsak a mi filmművészetünké": jellemzi, hanem egy kicsit világjelenség is. Hadd utaljak arra a tendenciára, melyet a szovjet filmek indítottak el, elsősorban a Ballada a katonáról c. alkotás „hősieden hősiességével”, emberségével. De ebbe a sorba tartozik a nemrég bemutatott ólasz ellenállásfilm, a Nápoly négy napja is, mely szintén elhagyta a háborús filmek hagyományos felfogásmódját, és a gyáva, háborút, lövöldözést útá- ló olasz kisemberek önfeláldozását, a hőssé felnövés keserves és megrázó útját mutatta be, teljesen új eszközökkel. Míg a régi típusú hősiességképben a hangsúly elsősorban az áldozatok nagyságára esett, addig ezekben a művekben — szerintünk — egy új etika fogalmazódott meg: megmutatják, hogy embernek maradni bizonyos nehéz helyzetekben csak az áldozatok természetes és póznélküli vállalása révén lehet, s a hősiesség elsősorban az egyéni ki- teljesedés igénye, s így szolgálja a közösség világtörténelmi céljait. Érdekes, hogy a mai szovjet novellaíró nemzedék írásaiban is ugyanezt a hangot, ezt az etikus szemléletmódot látjuk: az ember személyes kibontakozásához néha bizony hőssé is kell emelkedni. És ezt egyszerűen, csendben, csillogó „nagyjelenetek” nélkül lehet igazán megvalósítani. (Gondoljunk Szimomov újabb háborús tárgyú novelláira.) A szovjet novellisták témái azonban nagyrészt a háborúból merítik anyagukat. Az új szemléletmód azonban, mely eközben kialakult, nemcsak ebben a témában teljesedett ki, hanem segített feltárni azokat az új emberi rétegeket is, melyeket a jelen történelmi-társadalmi fejlődése hozott magával, s melyet most kezdtünk csak igazán felismerni. Olyan helyzetekben, mikor az élet már nem kívánja, hogy az emberek végsőkig feszített szituációkban vizsgázzanak helytállásból, gerincességből — ez a fajta művészi szemléletmód tudja feltárni az emberség új rétegeit. Itt ugyanis a helytállás szerkezete is átalakul. Nem néhány órára, vagy néhány hónapra kell óriási ellenállóerőt tanúsítani, hanem sokkal veszedelmesebb „kelepcékkel” kell megküzdeni. A morált, gerincességet alattomosan és lassan alámosó „életfogytiglani” helyzetekben kell ezt az új emberséget kialakítani és a hétköznap hősének bizonyulni. És most már visszatérhetünk bevezetőnkben felvetett problémánkhoz. Ennek az új helyzetnek legérzékenyebb rezonátora a film és a novella volt: itt jelent meg ennek az új tásradalmi jelenségnek művészi feldolgozása legelőször. Az újfajta hősszemlélet és hőstípus itt tört magának először utat. A dráma — legalábbis ebben az évadban — nem igen tudta nyomon követni ezt a társadalmi és emberi változást. Talán Salamon Pál Magadra kiálts! c. darabja volt az egyetlen, mely megkísérelte ezt az újfajta heoriz- must megközelíteni: az életet megszokással, kézlegyintéssel támadó közönyével szembeni ellenállást bemutatni. Az évad többi darabjai inkább vígjátékok eszközrendjével járta körül a póz és az üres tartás figuráit, s hámozta le az üres hősiesség látszatát, A legszínvonalasabban Vészi Endre Pécsett játszott Ember a szék alatt c. darabjában. Az ő főalakja valóban „ellenhős”, aki nem akar hős lenni, és az élet mégis rákényszeríti, hogy vállalja ezt a szerepet is. Ez a fordított helyzet számos találó emberi mozzanat kiemelésére ad alkalmat.- De annak a jelenségnek, melyről itt szólni próbáltunk, ez a darab is csupán negatív lenyomatát adja: az újszerű hősiességet csupán körüljárja. A drámairás egészében is adós maradt e probléma tovább-bogozásával. Az az áttörés, melyet három-négy évvel ezelőtt láthattunk Dobozy, Darvas, Sza- konyi drámáiban, s melyet Hu- bay Miklós drámakötetének címe tudna leginkább összefoglalni: „Hősökkel és hősök nélkül” — nem talált folytatásra. Minden Okunk megvan annak feltételezésére, hogy most csupán a készülődés szünetében vagyunk, és a felfedezett új emberi-társadalmi jelenség varázslata után sokkal nehezebb ennek a jelenségnek belső, bonyolult szerkezetét felmérni és kifejezni — ezért ez a viszonylagos adósság — a filmhez mérten. Altnáci Mürlnc
