Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
1M0 április 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Fellazítás és agresszió * Irta : Csáki István Í* eszültség és bonyolultság jellemzi ma a nemzetközi helyzetet. A szocializmus, a béke erői az egész földkerekséget átfogva vívják küzdelmüket az emberi haladásért, a világháború veszedelmének elhárításáért. A másik fél — a kapitalista világ — vesztett pozícióinak visszaszerzésére, új területek meghódítására törekszik, amiben az eszközök és módszerek sokaságát igyekszik felhasználni. A harc a küzdő erők között hullámzó, benne sikerek és kudarcok követik egymást. A küzdelem azonban — az átmeneti és területileg korlátozott imperialista sikereket számításba véve is — nem „váltakozó szerencsével” folyik. Ebben a harcban — közel fél évszázada — a szocializmus, a nemzeti függetlenség, a haladás erői nyomulnak előre diadalmasan és feltartóztathatatlanul, aminek vitathatatlan bizonyítéka a szocialista világtábor léte és növekvő ereje, a gyarmat- birodalmak összeomlása, a világ térképének átalakulása. A szocialista világtábor, a nemzetközi munkásosztály és a gyarmati felszabadító mozgalom olyan erő, amit az imperialisták semmiképpen nem tudnak legyőzni. Szervezhetnek pucs- csokat egyes felszabadult országokban, provokálhatnak, esetleg kezdeményezhetnek új gyarmatosító háborút, érhetnek el időleges sikert is, de ezzel a világ fejlődésének tendenciáját nem tudják megváltoztatni. Erre a következtetésre jutott a kommunista és munkáspártok 1957-es és 1960-as moszkvai tanácskozása és ezt igazolják napjaink eseményei. Ez a mai világpolitikai események fő tanulsága. Vannak azonban a mai helyzetnek más tanulságai is és e cikk keretében főleg ezekkel kívánunk foglalkozni. Az imperializmus a régi egyeduralom visszaszerzésének reményét táplálja, s legagresszívabb hatalma — az Amerikai Egyesült Államok — a világuralom megszerzésére törekszik. A cél eléréséhez változatos eszközöket és módszereket alkalmaz, függően attól, hogy mire ad lehetőséget a helyzet. Az amerikai imperializmus a „különleges hadviselés” keretében alakította ki azokat a terveket, elképzeléseket, szervezeteket és módszereket, amelyekkel a világ haladó erői ellen differenciáltan hadakozik. A gyarmati sorból felszabadult országok felé működik a „Béke hadtest” nevezetű szervezet, amely kölcsönnel, szakemberek, tanácsadók, katonai kiképzők küldésével — a gazdasági és politikai befolyásolás változatos eszközeivel — igyekszik a felszabadult országokban az USA befolyását megteremteni, a régi gyarmatosítók helyébe az Egyesült Államoktól való függést megvalósítani. Iatin-Amerika és Közép- Amerika népeinek széles alapon kibontakozó forradalmi és felszabadító mozgalma ellen irányul a „Szövetség a haladáisért” nevű szervezet, amelynek keretében .— ahogyan a dominikai események bizonyították — az USA közvetlen katonai beavatkozástól sem riad vissza. szocialista országok felé a „különleges hadviselés” keretében manapság egyik fő imperialista törekvés, tevékenység és módszer a „fellazítási” taktika, amelyről gyakran esik szó. de nem elégszer ahhoz, hogy a széles dolgozó tömegek a maga értékén és valóságában fogják fel, s így megfelelően tudjanak harcolni ellene. Az MSZMP Központi Bizottsága időszerű ideológiai irányelvei szerint a „fellazítási” taktika az imperialisták arra irányuló törekvése, hogy: „...a szocialista országokat elválassza egymástól és a szocialista közösség mindenekelőtt a szocialista világrendszer első államától, a Szovjetuniótól; a szocialista demokrácia fejlődését pedig , liberalizálássá’ változtassa, megvalósítsa a rendszer ,békés átalakulását a tőke restaurálását.” Az imperialista „fellazítási taktikának még aránylag rövid — jó másfél évtizedes — története van. Vannak nézetek, melyben a „fellazítást” összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy a történelem során a szemben álló államok, hatalmi csoportosulások mindig törekedtek arra, hogy a szembenálló fél erejét belülről bomlasszák, tehát hátból is támadjanak. Megítélésünk szerint nem ilyen egyszerű a kérdés és az ilyen történeti kapcsolás nem is lehet teljes értékű. Az imperialisták „fellazítási” taktikája nem a régi módszerek egyszerű átvétele, vagy felújítása. Ennél lényegesen többről és másról van szó, mert e tevékenységben bonyolult módon vegyül az eszmei, ideológiai munka — a régi világ eszmei maradványaira való támaszkodás — a hazugság és rágalomhadjárat, a kémkedés, a diverzió; minden — a közvetlen katonai támadást kivéve — amivel az imperialisták a szocialista világközösségnek és az egyes szocialista országoknak ártani tudnak. Erre utal a „fellazítási” taktika létrejötte, változása, mai tartalmának, formáinak és módszereinek kialakulása. A második világháború előtt — amikor még csak egy szocialista ország létezett — de közvetlenül a háborút követő években sem találkoztunk a „fellazítási taktika” szó használatával. A háborút követően — a Szovjetunió győzelmének eredményeként — egy sor ország kivált a kapitalista világból és a demokratikus fejlődés útján indult el. Ezekben az országokban belülről dúlt az osztályharc, nyílt összecsapások követték egymást a tőkések és a munkásosztály között. Az imperialisták — lehetőségükhöz képest — minden eszközzel segítették a hatalom különböző részeivel még rendelkező tőkés erőket. Akkor nem a „fellazítás”, hanem a tőkés osztály háború előtti hatalmának. a tőkés rend háború előtti stabilitásának visszaállítása volt a fő törekvésük. A munkásosztály — szövetségesei segítségével — fokozatosan szétzúzta, felmorzsolta a burzsoázia erejét, a küzdelem a szocialista fejlődés javára dőlt el, amibe a kapitalista világ uralkodói nem voltak hajlandók belenyugodni. Kialakult az imperialisták hivatalos álláspontja ezen országok felé, amit a dullesi „felszabadítási politika” testesített meg. Az Amerikai Egyesült Államok a történelem kerekének visszaforgatását akkor a népi demokratikus — és általában a szocializmus útjára tért, vagy térő — országok elleni közvetlen katonai akcióban látta megvalósíthatónak. A szocialista útra lépett országok belső helyzetének megszilárdulásával, a szocialista világtábor kialakulásával és megszilárdulásával a pozíciók lényegesen megváltoztak a világon. Az 1950-es évek elejétől események sorozatából tapasztalhatták az imperialisták hogy a közvetlen katonai beavatkozásra való törekvés, a „felszabadítás” politikája közel sem fejezi ki a reális erőviszonyokat. — Erre a 3 évig tartó koreai háború — amelyben az USA-val együtt tizenhét kapitalista állam sikertelenül támadta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot — kétséget kizáróan utalt. Bebizonyosodott, hogy a szocialista államok közösségéből nem lehet imperialista agresszióval egyetlen országot sem kiszakítani. Ez — és egy sor más tény — politikájuk átértékelésére, agresszív törekvéseikhez új módszerek keresésére ösztökélte az imperialistákat. Ebből alakult, formálódott ki az az elképzelésük, hogy a katonai akciókat valamiféle belső fel- bomlasztással kell előkészíteni. Ez a gondolat a „fellazítási” taktika eredője, amely abban az idő szakban született meg, — amikor a szocializmus kilépett egyország keretéből, világrendszerré lett, politikai, katonai és diplomáciai téren fölényre tett szert, s ez a szocializmus javára megváltoztatta a pozíciókat. 1 I 953-tól a szocialista országok felé a propaganda eszközök nagy mennyiségét vetették be az imperialisták. Léggömbök százezreit bocsátották fel uszító röplapokkal. Hatalmas rádióadó hálózatot építettek ki, nagy erővel indult meg kémek, diverzánsok kiképzése. Megkezdődött a „fellazítási” munka és folyamatosan kialakult annak lényege, iránya, módszere. Akadtak ennek „ideológusai” is, akik kötetekre menően írták, fejtegették a módszer lényegét. Egyik ilyen „ideológus” Adolph Berle, aki 1956 augusztusában Strass- burgban nagy beszédben vázolta, körvonalazta céljaikat az „új” helyzetben. „Az álmodozás ideje lejárt — hangoztatta. — Ma már felismerjük és szembe is nézünk a tényekkel... Túl nagyok a feladatok, amelyek előttünk állnak ahhoz, hogy időt vesztegessünk a negatívumokra, vagy egyszerűen önvédelemre. A kommunizmust egyszerűen el fogjuk távolítani, mint annak az új és nagyszerű. célnak az akadályát, amely a XX. század forradalmának alapja." Kifejtette ez az úr az általuk elképzelt „forradalom” lényegét is, ami gyakorlatilag kapitalista egyeduralom, USA világuralom, amit az egyes szocialista országokban belső bomlasz- tással, a rendszer fellazításával is elő kell készíteni. 1956 nyarán — sok tényező együttes hatásaként — kritikus helyzet alakult ki néhány szocializmust építő országban. Legkriti- kusabbá sajnos a mi országunkban vált a helyzet, ami ellenforradalomba torkollott. Ezt a helyzetet a „fellazítás” ideológusai a maguk módján politikájuk teljes sikereként értékelték. Ezekben a napokban szinte diadalittasan üvöltött a kapitalista világ és velük együtt a hazánkból száműzött volt kizsákmányolók nem kis serege. Annál nagyobb volt csalódásuk és dühük, amikor a magyar munkásosztály a szocialista tábor segítségével gyors akcióval keresztül húzta számításukat. Á , lenforradalom bukása, a szocialista társadalmi viszonyok megszilárdulása. a szocialista tábor egységének megerősödést csapást mért a „fellazítási” elképzelésekre, ami nem a módszer feladásához, hanem annak további finomításához vezetett. Ebben ismét figyelemre méltó időszak az 1960-as évek eleje, Kennedy elnöksége, s az általa képviselt „átgondoltabb” imperialista vonal kialakítása. Ez a „fellazítási” taktika módszereit sem hagyta érintetlenül. Kialakult a ma is ismert sokrétű — eszmei, ideológiai és politikai területet átfogó — tevékenység, amely érvényesül az imperialista rádióadók műsorpolitikájában, a turisztikában, kémek, diverzánsok kiképzésében, amely számol a szocialista országokban még meglévő ellenséges elemekkel, a letűnt világ salakjával, számol az átalakulással járó gazdasági és ideológiai nehézségekkel. A „fellazítási” törekvésben az imperialisták mindig keresik a nekik „aktuális” kérdést, a gondot, a nehézséget, esetleg elkövetett hibát, hogy azzal „politizáljanak” s próbálják verni az éket a párt, az állam és a nép közé. — Egyes intézkedéseinket a nyugati burzsoázia versengve „kommentál”, „csődöt”, bukást jósolva a rendszernek. — Nem véletlen, hogy a belső ellenség a nyugati rádiókból igyekszik politikai érveket meríteni. A „fellazítási” taktika megszületése, rövid története, mai értelme, jogot ad következtetésre: — Ha az imperialisták az 1950-es évek elejéhez képest változtattak taktikájukon, ha a világuralmi törekvéseiket kénytelenek a szocialista országok felé a „fellazítás” taktikájába öltöztetni, akkor pozícióik rosz- szabbak lettek, mint amikor az atommonopóliummal „hadonásztak”, amikor a Szovjetunió és a szocialista országok közvetlen katonai „megsemmisítéséről” nyilatkozgattak. S ha az utóbbi esztendőkben fokozták — és külpolitikájuk színvonalára emelték — a „fellazítási” taktikát, akkor pozícióik feltétlen tovább romlottak. És ez jelöli meg a „fellazítási taktika” helyét, szerepét, jelentőségét az imperialisták tevékenységében. Ez viszont nem jelenti, hogy lebecsüljük ezt a módszert. Káros és veszedelmes ez az imperialista tevékenység. Sok embertársunkat megtéveszt, megzavar, sőt van kit áldozatul ejt. Az ellene folyó harc éppen ezért társadalmi rendszerünk és embertársaink jogos védelmét is ietenti. t» nnek a harcnak egyik fő frontja az eszmei, ideológiai munka területe. Minél több embertársunk látja a világ fejlődésének tendenciáját, minél többen értik meg a két társadalmi rendszer küzdelmének lényegét, a szocializmus valóságát, annál kevésbé hatásos az imperialista „fellazítás”. Az imperialisták fellazítási taktikája nem lemondás katonai agresszióról, katonai kalandról. Világuralmi törekvésükben — ahol mód nyílik számukra — nem riadnak vissza a katonai agressziótól sem. A második világháború óta eltelt időszakban számos imperialista agresszió történt. Ezek közül — méreteiben, bonyolultságában és veszélyességében — kiemelkedik a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni terrorbombázás és Dél-Vietnam népe ellen folytatott új gyarmatosító háború. Ez a háború ugyanazon imperialista politikából következik. amit s szocialista országok felé ma a „fellazítási” taktikában képviselnek, ezért célszerű — a teljességre való törekvés nélkül — ennek jellegére és egyes eseményeire utalni. Az amerikai imperializmus Vietnam elleni agressziója egyre bonyolultabbá és egyre veszélyesebbé válik. Amikor 1965 elején az amerikai vezetők elhatározták a közvetlen katonai akciót, könnyű győzelemre, gyors sikerre számítottak. A gyors sikerrel tervezték ellensúlyozni a politikai hátrányt, ami abból következik, hogy még annak látszatát sem kelthették, hogy a vietnamiak az USA államhatárait veszélyeztetik. A szokásos propaganda szólamok — „kommunista behatolás”, „kommunista agresszió” — és ehhez hasonló kijelentéseken túl mit sem tudtak indoklásul felhozni. A gyors siker azonban elmaradt, s a győzelem reményétől ma mesz- szebb vannak az imperialisták, mint amikor elszánták magukat a katonai kalandra. A Vietnami Demokratikus Köztársaság terror- bombázása — nem kétséges — súlyos károkat és tetemes pusztítást okozott. Ebből azonban eddig semmilyen imperialista előny nem származott. Ellenkezőleg: a lebombázott városok és falvaik, gyárak és útvonalak, megölt emberek, öregek, iskolások egyre súlyosabban vádolják az imperialisták barbárságát. Dél-Vietnam területén pedig a közel negyedmilliós amerikai katonai erő több mint egy esztendős tevékenysége során lényegében egyetlen szárazföldi ütközetet nem volt képes a Felszabadítási Front erőivel. szemben megnyerni. A csapatok katonai táborokban, körkörös védelemben helyezkednek el, de még itt sem teljes biztonsággal. Egymás után lángolnak fel a kormány- és Amerika- ellenes tüntetések ezeken a helyeken is. Az egyik bur- zsoá lap — a Daily Telegraph — április 8-i cikke szerint: „...soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy polgári demokratikus kormányzat vegye át a gyeplőt Dél-Vietnamban, feltéve, hogy az egyáltalán lehetséges. A belpolitikai válságok mindeddig nem befolyásolták lényegesen a kommunisták elleni hadműveleteket, mivel ezeket a hadműveleteket az amerikaiak irányítják és túlnyomó részt amerikai csapatok hajtják is végre. A kormány teljes tehetetlenségét látva logikus lenne, hogy az amerikaiak minden téren kezükbe vegyék az irányítást. Ezt azonban nem tehetik meg, hiszen az amerikaiak, mint Dél-Vietnam függetlenségének védelmezői harcolnak. Washington nem tehet mást, mint kénytelen-kelletlen viselni a tehetetlen és antidemokratikus dél-vietnami rezsimek terhét...” Ahogyan erősödik a szolidaritás, az együttérzés a vietnami néppel, úgy növekszik az ellenállás az Amerikai Egyesült Államokban is az agresszív politikával szemben. A növekvő anyagi és személyi veszteség nyomában erősödik a felháborodás az amerikai munkások, dolgozók körében. A katonai helyzettel együtt romlik tehát az amerikaiak pozíciója Vietnamban és az egész világon. Dél-Vietnam népét, amely ellen az amerikai haderő harcol — és amelyről az amerikai politikusok azt állítják, hogy „szövetségesként védelmezik” — nem lehet saját földjén, szülőhazájában legyőzni. Ez a hős nép a több mint húszesztendős fegyveres harc során annyira kitapasztalta előbb a francia, majd az amerikai hódítók gazságát, hogy becsapni, gúzs- bakötni nem lehet többé. Az USA-hadsereg a képzelt katonai sikert csak úgy érhetné el, ha az ország egészét vegytan yagokk al, különleges és nagyhatású eszközökkel elpusztítana. Katonailag az USA erre képes. Sajnos rendelkezik azokkal az eszközökkel, amivel ezt elérhetné. De megteheti-e ezt? — Lehet-e egy egész országot elégetni, rommá és temetővé tenni? — Az óikor történetéből ismerjük Karthágó pusztulását. A győztes rómaiak a város minden lakóját leölték, a várost lerombolták* helyét felszántották. A legújabb korban a hitleri banditák hasonló kegyetlenséggel pusztították el Lidice és Oradour falvakat. Vietnam azonban nem egy város, nem egy falu. Egy egész ország népe harcol, küzd, vérzik. Vietnam nein juthat Karthago, Lidice és Oradour sorsára. Ettől azonban nem az imperialisták lelkiismerete, hanem a szocialista világ segítsége, a haladó emberiség együttérzése mentheti meg. helyzet Dél-Vietnamban tovább bonyolódik. Az amerikai imperialisták cinkosokat keresnek. NATO-partnereiket is szeretnék bevonni szeny- nyes háborújukba, s ki szeretnék a konfliktust szélesíteni. A szocialista világ- tábor a vietnami nép megmentéséért, a háború lokalizálásáért és eloltásáért küzd, tehát azért, hogy a vietnami háborúnak lehetőleg ne nagyobb háborúval kelljen véget vetni. A haladó emberiség, a világ nagyobbik fele — élén a szocialista táborral — a vietnami néppel érez együtt s ez az agresszorok számára egymagában is súlyos vereség. „Különleges hadviselés”, „fellazítás”, puccsek szervezése a gyarmati sorból felszabadult és haladó — imperialistaellenes — politikát folytató országok kormányai ellen, terror a munkásmozgalom megfékezésére, vagy éppen katonai agresszió a világ különböző térségeiben, egy ugyanazon tőről fakadó imperialista politika. S mindez nem az imperializmus előnyéből következik. Az irányzatok és módszerek sokasága tulajdonképpen igazodás a mai rendkívül bonyolult helyzethez. Az imperialisták lázasan kutatják azokat a lehetőségeket és módszereket, amivel vesztett pozícióikért, világuralmi reményeik valóra váltásáért valamit tehetnek. Az erőviszonyok, a világ- politikai helyzet nem kedvez számukra, még akkor sem, ha Vietnamban katonai kalandra szánhatták el magukat, még akkor sem, ha a sok felszabadult ország egyikében-másikában időleges befolyást szereznek. Az SZKP XXIII* kongresszusa megállapította hogy: „...az im/perializmus fokozott agresszivitása egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nemzetközi erőviszonyok bármilyen mértékben is az imperializmus javára változtak volna meg. Ellenkezőleg: a fokozott agresszivitás azokat a megnövekedett nehézségeket és ellentmondásokat tükrözi, amelyek napjainkban terhelik a tőkés világrendszert.” A helyzet a szocializmus, a haladás erői számára kedvező, de ezt ki kell tudnj használni. Széles fronton, változatos eszközökkel kell lehetetlenné tenni, hogy akár „fellazítási” akár más irányú törekvésük átmenetileg is sikert érhessen el.
