Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
1966. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Egy ifjúhoz, aki akkor született Kedves Barátom, aki éveid szerint a fiam lehetnél, aki akkor születtél, amikor az a kor, amelynek elmúlását vártam, sürgettem, áhítottam egész ifjúkoromban, aki együtt nőttél fél a mi újdomat-új világunkkal — ezen a születésnapon hadd beszéljek hozzád egyszerre magamról és terólad. Ez a nap egyszerre a te születésed és egész nemzetünk újjászületésének napja. Minthogy együtt nőttetek fel az újarcú Magyarországgal, és csupán részesei, de nem tanúi voltatok az újjászületésnek, bizonyára nem úgy élitek át a hozzáfűződő emlékeket, mint szüleid és nagyszüleid nemzedékei, mint én és a hozzám hasonló karúaki És ezért nem árt, ha ilyenkor a magamfajta szemtanú beszélgetni kezd a te- fajta if jakkal és emlékezik és emlékeztet. Nem, dehogy is akarok én unalmas nagybácsik és korosabb szomszédok módjára afféle mondókába kezdeni, hogy bezzeg nekünk, annak idején... Az ilyesmit kenetes szavakkal nem lehet felidézni azok számára, akiknek a felszabadulás előtti emberöltő ugyanolyan történelem már, mint például a Baeh- korszak vagy a török hódoltság ideje. A már történelemmé vált múltidőt az irodalom képes élményszerű- en felvarázsolni. Az akkoriban keit néhány regény, dráma, József Attila és Radnóti Miklós költeményei, vagy talán a mi nemzedékünk egyes irodalmi tanúvallomásai — hiszen nekünk élmény volt és nem történelem — ezekből talán ' lehet némi képetek és elképzelésetek — nemcsak arról, hogy mi minden történt akkor, de arról is, hogy milyen volt életérzésben, hangulataiban, „légnyomásában” az a két és fél évtized, amely 1919-től a fasizmus bukásáig terjedt. Arról meg, hogy milyen volt a háború, a szüntelen életveszedelem és szüntelen tömeghalál néhány éve, milyen volt a német és a hazai fasizmus kettős borzalma — bőségesen hallottál szüléidtől, korosabb rokonaidtól. Bizonyára ezt is hallottad már az idősebbektől, hogy irigyelnek titeket, mert nem kellett átélnetek sem az ő ifjúságukat, sem a háborút. Azt is mondogatják, hogy milyen jó ma fiatalnak lenni... És akkor te unottan legyintesz, mert nem tudod, miért is olyan jó manapság a fiatalnak. Nem csodálom, hiszen te csupán a magad életét, a magad ifjúságát élheted, és azt érzed, hogy van itt éppen elegendő gond, elegendő nehézség, küzdelem, megoldandó probléma... Mi ezen az irigyelni való? — Pedig — hidd el nekem, és nekünk, apádnak, nagybátyáidnak, barátaidnak, szüleidnek — ez nem olyan irigység, ahogy a világ kezdete óta az idősebb irigyld a fiatalabbat, mert sok minden van a fiatal előtt, ami az idősebbeknek már elmulasztott és pótolhatatlan múltbeli alkalom. Nem, mi ezt kivételesen jobban tudjuk még nálatok is, mert már tanúk és részesek voltunk akkor, amikor te éppen megszülettél. Nekünk van egy olyan összehasonlítási alapunk, amely nektek nem lehet. Éppen ezért md másképpen éltük át ezt az elmúlt huszonegy évet, mint ti. Ti csecsemők és kisgyermekek voltatok, amikor mi elkezdtünk itt új országot építeni. Ez gyönyörű munka volt, de egyáltalán nem könnyű. Itt romokban hevert minden. Nemcsak a hidak és a házak, hanem a lelkek is- Régi hitek, eszmények váltak kopárabbakká, mint a kiégett gyárak és a letarolt termőföldek. És nem olyanná kellett újjáépíteni ezt az agyonszenvedett hazát, amilyennek megismertük ifjúkorunkban, hiszen éppen az volt a cél, hogy soha többé ne legyen olyan. Ti néha úgy képzelhetitek, hogy az a régi világ talán nem is volt olyan rossz, mint ahogy az idősebbek mesélik. Mondjátok, mert nem éltetek akkor, de mi tudjuk, mert magunk szenvedtük meg. És ezért egészen mást akartunk építeni és más ifjúságot biztosítottunk nektek, mint a miénk volt. Néha arra gondolok, hogy talán túl könnyű utat. Ti ajándékként kaptatok sok mindent, amiért nekünk lépésről lépésre kellett küzdenünk. Ezért azután nem egyszer nem is tudtátok eléggé értékelni az új világot, amit kaptatok, és ami nektek nem is volt új világ, minthogy nem ismertetek másfélét. Ti azt vettétek tudomásul, hogy volt és van itt éppen elegendő baj; Hát hogyne lett volna és hogyne lenne. Egy új világ felépítése nem olyan, mint ha valaki gyakorlott kézzel egy idomot esztergályoz vagy cipőt készít. Világteremtésre nincs megtanult recept, ezt közben kell tanuni. és magunknak kell megszenvedni a kísérlet olykor szükségszerű zsákutcáit is. Ti hajlamosak vagytok a téves kísérleteket jellemzőbbnek látni, mint az eredményes továbblépéseket. Vajon észrevetted-e, hogy az az emberségesebb életforma, amelyet szocializmusnak nevezünk, még a személyi kultusz korában is fejlődött, és 1956 seblázában immunizál ódott sok fertőzéslehetőségtől? Te aligha vetted észre, hiszen kisgyermek vagy, alig kamasz voltál azokban az években. Neked mér ez is inkább történelem, A te fel- növekedésed időszaka az utóbbi évtized. Mit látsz te ezekből az évekből? Azt, hogy sok a problémánk, sok a legyőzendő nehézségünk, sok a feladatunk. Bizony. De ezek problémák, nehézségek és feladatok — tehát legyőzhetek, megoldhatók. Rajtunk áll. Nem gondoltál még arra, hogy valamikor játékszerei voltunk az éhes nagyhatalmaknak? Parasztjaink olyan tengő-lengő koldusok voltak javarészt, mint manapság Dél-Olaszország és Spanyolország parasztjai. Ma sok egyéb közt azon háborgunk — és igazunk van — hogy népünknek alig egyharmada vált olvasó emberré. De én ezért közben büszkén szoktam emlegetni, hogy népünknek íme már egyharmada olvasó ember, holott huszonegy évvel ezelőtt alig néhány tízezer rendszeres olvasó volt a tízmilliós hazában. Gondolsz-e néha ilyesmire? Kedves barátom, nekem eszembe sem jutott soha, hogy felháborodjam vagy akár csak a fejemet csóváljam, mert másként fésülködol, mint én. és mások a táncaid, mint amiket én kedveltem 21 éves koromban. Jól emlékszem, hogy akkor bennünket szapultak az idősebbek, mert mi hátrafésültük a hajunkat, holott apóink kettéválasztott hajat szoktak meg. És a mi akkori táncainkon ugyanúgy felháborodtak, akik szeretnek felháborodni, mint egyes kortársaim a ti mostani táncaitokon. Én inkább örülök, hogy ilyen tekintetben mások akartok lenni, mint mi. De az már nem mindig tetszik nekem, hogy ti olyan természetesnek vesztek mindent, amit készen kaptatok, és legyőzhefetlennek érzi tek, ami egyáltalán nem legyőzhetetlen, csak éppen még eddig nincs megoldva. Ezeknek az elvégzése most már nem kizárólag a mi feladatunk, hanem a tiétek is, hiszen közben észrevétlenül felnőttekké lettetek. Most már nektek és nekünk együtt kell nekigyűrkőzmi a nem is kevés teendőnek, hogy megvalósuljon mindaz, ami a te születésed óta már egyáltalán nem lehetetlen, csak éppen meg kell csinálni. És egy részét mi már nélkületek meg is csináltuk. A többit nem végezhetjük el nélkületek, s amikor majd mi lelépünk, nektek kell folytatnotok és nektek kell majd elmondanotok a nálatok is fiatalabbaknak, hogy mi is történt azokban az években, amikor ti már az ő jövőjüket építettétek, míg ők csecsemők és kiskamaszok voltak. És nektek talán ez is köny- nyebb lesz, mint amikor mi beszélünk nektek az elmúltakról és a teendőkről. Hegedűs Géza Papp László: Nem őrzi fénykép Nem őrzi fénykép csontos arcát de emberségét őrzöm én. Ahogy jött: nem volt a szilajság, fakó fény ült tekintetén. A pihenőre beszállásolt harcokban elnyűtt katonák között oly szótlan és sovány volt. Nézte a kis parasztszobát a vetett ágyat, hol a hosszú utak, véres harcok után tíz nap jó csönd és béke várja s játszhat majd a harmonikán. Egy fölégetett ház, egy vérző asszony-arc képe űzte őt Hsöpömi végképp a földről minden barbár gonosztevőt. Néha mesélt: két éve már, hogy nem látta (él-e!) a fiát. Logaritmusról magyarázott, én akkor voltam kisdiák. Sakkoztunk — így lettünk barátok és a szememben egyre nőtt: megmutatta a leponyvázott katyúsát a házunk előtt. A Körös partján kóboroltunk, de ő a Dnyeperről beszélt. mSok ott a rom... sok lesz a dolgunk” Építész volt, s bízott, remélt. Mikor az ezred fölszerelve, pihenten útra készen állt, ittak a végső győzelemre; nem hitte senki a halált. Köpenyben, hátizsák a vállon, jött búcsúzni — hajnalodott. „Mindent köszönni” — szólt anyámhoz. Az utcán már a motorok Zúgtak, sürgették és a vendég tűnődve elmosolyodott. Magához vont, hallom ma is még ahogy a szíve dobogott, s indult Viktor, úgy mint a többi. Megverekedni Berlinért. Ideje ezt is megköszönni. Ha egyáltalán odaért... * * * Darázs Endre: VÖRÖSKATONA Sokáig dugdosta néném a fényképet, Hogy senki se lássa. Se szomszéd, se gyerek. Mindig rejtegette, Hogy ne lássa más. A fonnyadt gépész se, aki bizony más volt A törött fényképen, Hol egy repülő állt csillagos sapkában. Háta mögött éggel. Pedig ha kiteszi vékonyka keretben A szoba falára, Akkor se tudják, ki. Már nem hasonlított. Sehogy se, hiába A hajlott kis ember. Csak a szeme volt, mely Régi fénnyel égett És kettős csillagként világlott keresztül Csendőr-sötétséget. WÜRTZ Ä D Ä M : 1966. ÁPRILIS 4.
