Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 196«. április 4. SOLYMÁR JÓZSEF: Az első lány A falunak mindig megvan a legszebb lánya. Nem ritka, hogy egyszerre több is, mert megoszlanak a vélemények és hát bármilyen fontos kérdés ez, népszavazást mégsem lehet elrendelni ebben az ügyben. Rendező barátommal elhatároztuk, hogy dokumentum filmet csinálunk a szülőfalum legszebb leányairól. Tizennégytől nyolcvanig megnézzük, hogy a különböző korosztályokban melyiknek hogyan alakult a sorsa, hiszen a legszebb leányt nemcsak az udvarlás időszakában, hanem később is megkülönböztetett érdeklődéssel figyeli mindenki. Elindultunk hát tájékozódni. Poggyászként se felvevőgépet se magnetofont nem vittünk magunkkal, legyenek a beszélgetések mennél meghittebbek, családiasa bbak. A községben hamar híre ment a tervnek, s főleg a lányosházaknál megtörölték a széket, ha bementünk. De felbolydultak a régi emlékek is, fékete- kendős nénikék szája sarkában megjelent az emlékezés kacér mosolya. Régi viták újultak ki, már-már elfelejtett vetélkedések tüze lobbant ismét lángra. — Egyetlen korosztály volt csak a hatvannégy — hetvenöt éveseké, akik, ha megkérdeztük, ki volt köztük az első lány, szinte gondolkozás nélkül, egyöntetűen válaszolták: a Cinbaba, ő volt a legszebb. — Miféle furcsa név ez? — Csakugyan, honnan is tudnánd? Hát amikor mi eladólányok voltunk, akkor kezdtek a vásárokon újfajta babákat árulni. Porcelánból vagy kaucsukból, én nem is tudom. De nagyon szépek voltak. Akkor ragadt rá a Cinbaba név Oláh Marira, mert ő még szebb volt a hajasbabánál is. — Most ho] lakik? — Az alvégen. A cifra- kereszt után a harmadik ház. A fiát biztosan ismered, Oláh Jóska, Forgó Margitot vette feleségül. — Margitot? ö az osztálytársam volt. — Ök azok. Nagyon szépen élnek. Van egy lányuk. Már technikumba jár. — Mentünk hát az alvégre. A , cifrakereszt után a harmadik házba. Mivel először egy gubancokba ragadt szőrű, mérges kis puli- kutya fogadott bennünket, nem mertünk beljebb nyomulni a kapuból. Meg kellett várni, amíg kijön a házból a fiatalasszony. — De ritka vendég — csapta össze a kezét Margit. — Az uramat keresed? Ö most a bányában van. — Nem. Az anyósoddal szeretnénk beszélni. — A mamával? Tessék, gyertek beljebb. Mivel csak a konyhát fűtötték, oda vezettek bennünket is. Zománcos tűzhely volt benne, világoskék festett bútor, gyári talvédők, egy dívány, a sarokban pedig televízió. Látszott, hogy a nap nagy részében itt tanyázik az egész család. A berendezés egyetlen régi darabja egy öreg láda volt, ezen ült az idős parasztasszony, akit keres tűrik. Az egykori szépség nyomai még mindig meglátszottak rajta. Igaz, a szép arcokon még a ráncok Is másképp rendeződnek. — Kendő nélkül volt, s ősz haja is megőrzött valami eleven csillogó fényt. Amit furcsáltunk: nem kelt fel a ládáról, nerr jött elénk, csak a fejét fordította az ajtó felé, s arcáról semmi örömet, inkább a mai időkben már szokatlan riadalmat és tartózkodást lehetett leolvasni. Köszöntünk illedelmesen, ő fogadta, de a feszültség ott maradt az arcán. A menye megmondta, ki vagyok, mire elmosolyodott. — Nem ismerteim meg a hangodat. Nem is csoda. Sohasem vagy itthon. — A hangomat? — akartam kérdezni, de Margit, a fiatalasszony megelőzött. — A mama nem jól lát. Azért nem ismert meg. — Rossz a szemem — mondta az öregasszony is. — Szemüveget kellene hordani — szólalt meg a rendező gyanútlanuL Csend támadt, a mama sóhajtott. — Sajnos nem ilyen egyszerű — szánta el magát a menyecske a beszédre. — Az urammal több orvosnál jártaik már. Pesten is voltak a professzornál. Az sem tud segíteni. Szem- idegsorvadása van a mamának. Túlságosan váratlanul ért bennünket ez a közlés. Csak néztünk egymásra, nem mert egyikünk sem megszólalni. — Magához jöttek — mondta a menyecske, aki át akarta segíteni a beszélgetést a nem várt buktatón. — Mit akartok, gyerekem? — Keressük a falu legszebb leányait. Azt mondják a maga „bandájában” Mari néni volt az első lány. — Rég volt az. — Azt is mondták, hogy Cinbabának hívták. — Az öregebbje úgy hív még most is. — Nem haragszik érte? — Miért haragudnék? Majd mindenkinek adnak valami ragadvány nevet. — Ez szép név volt. Hallom a vásári babák miatt keresztelték így el Mari nénit. Többen is mondták, hogy magánál szebb lány talán sosem volt a faluban. — Bár ne lettem volna. Az volt az én szerencsétlenségem. — Ugyan. Hogy mondhat ilyet? — Igazat beszélek én gyerekem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor a bálon már bicskáztak miattam a legények. Leszúrták Balog Sanyit, pedig az isten látja lelkem, nem tehettem róla. Meg is fogadtam én akkor, hogy nem megyek többet bálba, akárhogy hívnak. — De elment, ugye? — Mert udvarolni kezdett a későbbi uram. András a bíró fia volt. Az egyetlen. Nagyon erőszakos természetű legény. De szép is volt, erős is. Azt mondta, vele el kell mennem a bálba. És a szüleim is neki adtak igazat. Merthogy a bíró fia volt. El is mentünk, de egész úton imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen. — Üjra késeitek? — Nem. Csak András nem tudta nézni, hogy mással is táncoljak. Nem csináltam én semmi rosz- szat, mégis odaugrott és a hajamnál fogva húzott ki a bálteremből. Akkor megfogadtam. hogy én vele többet szóba nem állok. Még a köszönését sem fogadom el. — Mégis hozzáment? — Az anyámék akarták. Merthogy a bíró fia volt. És ígérte is, hogy megjavul, hog- szelíd lesz, ha hozzá megyek. — Csakugyan csendesebb lett? — Három fiunk született. De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne az első legény. — Szerette magát? — Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el, merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki, mint első legénynek, a bíró fiának a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába az első világháború előtt. — Miért ment el? Azt mondja, a bíró fia volt — De földje nem sok maradt az apjának. Azt hitte, odakin* is ő lesz az első. Hogy ő szerzi a legnagyobb vagyont. Se sírással, se szépszóval nem lehetett visszatartani. — Itt hagyta magát a három gyerekkel? — A középső fiam meghalt még egészen kicsi korában. A legnagyobb tizenkét éves volt, amikor tetanuszmérgezést kapott. Csepős Marci ment a motorján orvos után, de nem tudták megmenteni. — És a férje? — Alig, hogy kiment, kitört a világháború. Négy év alatt azután behálózta egy amerikai asszony. Odakint újra megnősült. Itt közbeszólt a menye: — Már vagy ö>t esztendeje, hogy írt egy régi cimborájának. Azt írta, hogy bár vetették volna kútba gyermekkorában, vagy süllyedt volna el a hajó, hogy sohasem látta volna meg Amerikát. Vágyakozik az itthoni családja után, de oda van kötve örökre. — Ott maradt, mert azt hitte, ott jobb lesz — mondja belenyugvással a mama, de hangjából azért érezni lehet a nehezen leplezett fájdalmat és meg- bántottságot. — Az volt a legborzasztóbb, amikor a második világháborúba az egyetlen megmaradt fiamat is elvitték, öt évig volt oda. Két esztendeig semmit sem tudtam róla. Azt hittem, hogy ő is elpusztul, de hazakerült — Most már szép. családja van — próbált derűsebb hangot megütni a rendező. Az öregasszony sóhajtott: — Nem is tudom, md lenne velem nélkülük. Az unokám sokszor olvas nekem. Az a baj, hogy már tehetetlen vagyok. Nem veszik semmi hasznomat Margit a fiatalasszony mindjárt közbevágott: — Eleget dolgozott, mama. Éppen eleget. Az öregasszony félénk fordította az arcát. Most látszott, milyen szép lehetett valaha. — Nem tudnak mindig velem beszélgetni. Se felolvasni. Sokat ülök egyedül. A legtöbbször azon gondolkozók, hogy vajon a sok munka, vagy a sok sírás vakított-e meg engem? Ültünk még egy keveset, aztán elbúcsúztunk. Az utcán megszólalt a rendező: — Azt a mondatot a munkáról meg a sírásról feltétlenül írd fel magadnak. Azt hiszem ez a kulcsmondat a Cinbaba sorsához. — Nem írom fel. Megjegyzem. Közben elhagytuk a cifrakeresztet, visszamentünk a faluba. B _ „ II — március közepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcan-tizen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászontarisznya billeg, zsebemben friss-pecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van meg valamennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a há- romszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készü ódfem a debreceni útra, amikor egy magyarbaj úszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: „Kurica, kuri- ca!...” Megfogtam néki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen eiőhalá- szott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam, amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett „Vójna, vój- na... nyenáda, tavaris...” — de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!” — s elvettem az egyiket. Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!” — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra. s a debreceni Zsi bogón még egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz, négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egy napi kosztot is?...) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állomáshelyükre vissza menet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, „mintha csak tegnap történt volna”. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel fölszao- dalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirill betűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdasztvujit...” — Jól van, külön-külön mái érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, s egyenesen felénk tart Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnődőn-álmodozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint a színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket. Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gonFekete Gyula i Egy emlék éb□ resztese e dolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársi-lejtynant. Legyünk türelemmel — mondja —, félórán belül indulás. Most, hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezősködőknek, nem siet vissza, sőt, mintha ő is éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a félórára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, ahogyan csak idegen anyanyelvű szép nők tudják tömi a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka magúktól... — megrázza a fejét — ...maguk rej- szere... jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sületíen próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdezem: hogyan kerül egymás mellé a „da” és a „zdrasztvujit”. — Éljen, azt jelenti. — Felszólítás — feleli komolyan. s előzékenyen?- mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták. csak kuhurcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az 5 csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalma« pillanatban, Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását Kedvesen rám mosolyog. — Nem, nem. Orosz ■vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejőt önkritikusan, de a szeme mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvabam Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyak, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis .szöszke főhadnagy vagy miniszter vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De 5 ezeknél mérhetetlenül nagyobb hatalom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért vissz-acsikarom a társalgás jogát — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt? — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. —■ Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzóilleszkedéssel. — mert az „nagyon nehejz”. —• De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — ... nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokon- szenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát. nem érti. — Falusi?... falusi?... — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — A... ejrtem, igen.igen. Egyetem Maszkvaban. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott is született?... ügy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s az* a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés fel- hőzi be. — Nem tudok... nem tudom, rejgen... Két év óta nem tud a családról. Édesapja eltűnt a fronton. édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már) nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen...
