Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
19M. február 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Gondolatok a szocialista realizmusról szóló vitához Felfedezés és a világ formálásának igénye Európa-szerte megélénkültek a művészet kérdésedről folytatott viták, de ezek középpontjában — Nyugaton és minálunk egyaránt — a realizmus, sőt a szocialista realizmus lehetőségei állanak. Csak olyan apró tényekre hadd utaljunk, mint Peter Weiss, világhírű német drámaíró nyilatkozata, amely szerint csak a szocializmus perspektívájának tudatában tudja elképzelni alkotóművészetét, vagy Sartre több cikkének és előadásának gondolata, melyben arról szól, hogy a mai művészetnek centrumában éppen a szocialista művészet áll, — hogy Sartre nem a szocialista realizmusról beszél, az úgy vélem — mit sem von le abból, hogy a probléma, a művészet megújulásának távlata őt is izgatja. A kérdés tehát a levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecserének következményeit összegezi a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének immár egy esztendeje publikált tézisei a szocialista realizmusról, és ehhez a vitához ad újabb gondolatokat az Ideológiai Irányelvekről szóló pártdokumentum is. A vita egyik elágazásában igen sok szó esett arról, hogy a szocalista realizmus újszerűségét egy újfajta művészi magatartásban; a valóság iránti felelősség kibontakozásában kell keresnünk. Már Roger Ga- taudy, a realizmus vita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáinkban ugyancsak többször szerepelt ez a „kísérleti meghatározás”. Mármost kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világnézeti megalapozottságát nem lehet beszűkíteni egy magatartás végül is szubjektív keretei közé. Hiszen nyilvánvaló, hogy Solohov, Csuhráj, vagy Eluard és Brecht művészetét nemcsak a művészi magatartás különbözteti meg kortársainak nagyszabású, bár polgári művészetétől, hanem világ- szemléletük, emberábrázolásuk, a történelmi távlatokkal szemben tanúsított érzékenységük, stb. is ezt a különbséget húzzák alá. Mégis, ebben a gondolatban van néhány olyan mozzanat, melyet érdemes tovább fejteni. Mert éppen az új művészi magatartás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmiesztétikai jegyeket, melyek a szocialista realizmus legújabb törekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt a pionír-pátoszt, mely az eddig még nem ismert életformákat, konfliktusokat, és problémákat kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht színháza, vagy a délamerikai szocialista festészet nrgy alakjainak — Sicheirosnak, Orozconak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nem igen tudnánk összefoglalni még a mi novellairodalmunk, és új regénytermésünk eredményeit sem enélkül a belátás nélkül. Sánta Ferenc Húsz órája, vagy Somogyi Tóth Sándor kisregénye, (Próféta voltál, szívem) éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül mint Cseres Tibor szép és megrázó Hideg napok-ja, vagy Galambot Lajos néhány regénye. Mit jelent a mai művész szótárában és érvkészletében a felfedezés igénye? Nyilván nem Kolumbusz-i vállalkozást: nem olyan emberi társadalmi vidékeket kell feltárni, melyeket még senki sem látott. Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömöket, melyeket vagy nem érzékelünk kellő társadalmi súllyal, vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyek esetében nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szemben. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétegeit bemutatni, melyeket a közélet, a közvélemény nem ismer, vagy félreismer és csupán látszatminőségében tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első, aki tudatosan ezt a célt tűzte a művészet elé, amikor a XXII. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a már ismert tényeket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelenségeket kell láthatóvá tennie, melyek még nem is kerültek a közvélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli közgondolkozásunkat, melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotómunkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedését jelenti ez a művészi magatartás, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, valóságért és közösségért is felelős művész hivatásába, hanem az új emberi vonások feltárását, azt a gazdagodási folyamatot is felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztül mentünk, s mely nem egyszerűen a jobbá- szebbé érés folyamata volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállások során vezetett a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus felé. Az előbb Sánta Ferenc regényét említettem példaképp, nem véletlenül A Húsz órában érezhető talán a leginkább a felfedezés izgalma és igazsága. Pedig jól ismert tényeket, sőt ismert típusokat is sorol egymás mellé, és mégis az összkép valami eddig ismeretlen gazdagságú tabló lett. Az elmúlt húsz esztendő válságait, konfliktusait mondja el, de úgy, hogy egy új történelemkép bontakozik elénk: egy sor illúziónktól, előítéletünktől szabadulunk, mikor a regényt letesszük a kezünkből. Meg tudja mutatni minden jelenség „másik oldalát” is, rá tud tapintani az igazság összetett jellegére, arra, hogy a tények különböző nézőpontokból más és más arcot mutatnak, és csak az összkép adja a teljes igazságot. Mikor a falura került orvos figuráját látjuk magunk előtt, azt hisz- szük egy gyenge karakterű, „pesti úrifiúval” van dolgunk, aki legfeljebb csak pénzt akar a vidéken keresni. Aztán egy másik jelenetben — a falu szemével látva — ugyanez az orvos úgy tűnik már fel, mint gondos és lelkiismeretes segítő, mint olyan hivatásának élő ember, amilyen még nem volt ezen a környéken. Aztán ismét vált a kép, és megtudjuk, hogy ez a szenvedélyes kötelességszeretet, ez a magát munkába fojtó hajsza csak a felejtést keresi: nem tudja megszokni a falusi életet, és ezért is keresi a munkát, a felejtést A kép sokrétű, de a sok réteg egy és ugyanazon ember új arcát fedezi fel, azt a rétegét, melyet eddig az előítéletek torzító lencséjén keresztül nem láttunk. Ugyanígy rajzolja meg Sánta az egykori falusi párttitkámak, Máténak sorsát és alakját. Ma éppen leváltják, és húsz évi odaadó munkáját egy tűzoltóparancsnoki beosztással hálálják. Aztán egy másik jelenetben megtudjuk, hogy még barátaival szemben is bizalmatlan, kegyetlen ember volt, — de még ez a kép sem a teljes igazság: a bizalmatlan, erőszakos titkár látástól va- kulásig a határban járt, minden gondot-bajt ismert és intézett — csak maga sem tudva, — rosszul. És így kerekedik M a kép, sok apró, egymásnak ellentmondó igazságból, egésszé És ezeket az egymással vitázó mozaikokat az írónak kellett felfedeznie: egyébként az előítéletek, a szenvedélytől eltorzított képek, vagy egyoldalú látómező elfedte volna. Sánta műve persze csak egyetlen, eléggé önkényesen kiragadott példa a felfedezés jelentőségének aláhúzására. Persze a felfedezés, mint művészi jelszó önmagában éppoly szűkös és félrevezető, mint az az elmélet, mely csupán a magatartás újszerűségében keresi a szocialista realizmus maga- sabbrendűségének jegyeit. Egyoldalú lenne ez, meri nem elég csak felfedezni valamit: a szociografikusán összegyűjtött tényanyag, amelyben ott lapul a világ új arculata, az új társadalmi gondok váza is, csak akkor tud hatni az olvasóra, vagy a nézőre, ha nem a maga nyers formájában kerül elébe, hanem a művészi újraalkotás munkájában újjászületik. Ha a művész látásmódján, egyéni-egyedi világtérképén is megtörve hozzácsapódik mindaz a szenvedély és emberi igazság, amit csak a művészi megformálás adhat. A valóság felfedezés« tehát csak akkor sikeredik, ha a művésznek sikerül ki« fejtenie az összefüggések távolabbi rendjét is, ha az általa felfedezett mozaikokat be tudja illeszteni világképébe, ha él tudja rendezni egy általa „újrateremtett” világ társadalmi egészébe. Ha ez az egyéni átéltség hiányzik, ha csak „újsághímyi” nyersességgel jelentkeznek azok az új tények, ha tehát éppen az emberi következmények hiányzanak, — úgy a közönséget nem tudja felrázni, és alakítani. És ily módon nem tudja formálni a valóságot sem. A felfedezés fontossága kiegészül tehát a a művészi kiteljesítés és felelősség követelményével is. Manapság sokszor találkozunk ilyen, publicisztikai értelemben vett nyersanyaggal: néhány tény puszta közlésével, mely önmagában esetleg valóban új adalékot szolgáltat, de művészi hatása nincs, mert nem sikerül beilleszteni a nagyobb társadalmi összefügg gésekbe. Sánta Ferenc, Galambos Lajos említett műveinek és még sok nagyszerű írásnak és filmnek ez sikerült, de valahogy a közvélemény ezekből a sikerekből csak a mondat első felét hallotta ki; a felfedezés újszerűségét. A művészi kiteljesítést, tehát a mondat másik felét már nem hallják meg. Pedig enélkül nem érthetjük meg a szocialista realizmus elhivatottságát. A legjobb művek éppen arra figyelmeztetnek, hogy a valóság formálásának igényével kell párosulnia a felfedezés pátoszának, csak a valóság iránti felelősség és a művészi alkotás kiteljesítése, a nyersanyag „átlelkesítése” tudja megteremteni azt a kontaktust, mely a művészet közönségét, a műélvező publikumot egész emberi mivoltában tudja alakítani. És ez a szocialista realizmus legfontosabb feladata, — küldetése, elkötelezettsége erre utal: az embert egész társadalmi és egyéni mivoltában alakítani. Ehhez pedig a valóság új rétegeinek és arculatainak felfedezése és átélhető, élvezhető újre' r-”- 1Axn szűk" séges. Almási Miklós Nem MACÁDÉRT VACV JÓ< MINDENKI MÁSÉRT annak kitaposott úton járó könnyű tehetségek, akiknek homlokát gyorsan körülragyogja az irodalmi dicsfény. Komját Aladár nem tartozott közéjük. A költő és hivatásos forradalmár életét olyan korszakban élte, amelynek politikai földrengései, tűzhányók módjára kitörő forradalmi fellángolásai megváltoztatták a világot. Ez a korszak jelölte ki életútját, s nyomta rá bélyegét költészetére. Az első magyar kommunista költő — ezt az irodalmi rangot viseli Komját Aladár, áld hetvenöt évvel ezelőtt született, s idestova harmadik évtizede halott. „Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem. A minden kellett, megillet a semmisem’’ — vallotta magáról Ady. A teljes emberségnek ez az ösztönző vágya élt Komjátban is. Ady plebejus forradalmi költészete volt az indító nagy példa számára. Mindent akarunk — ezt a elmet adta egyik kötetének, de lehetett volna e ké+ szó egész életpályájának jelmondata is. Jtl fiatal költő néha túlzásig menő, elkeseredett pesszimizmusa, feloldódást alig találó világfájdalma életismeretének kiteljesedésével gyorsan tovatűnt. A háborúellenes tiltakozás, a megrázó sorsélmények hatása fiatalon kommunistává érlelte. Felismerte, hogy a kapitalista világban eltorzult emberi lélek felszabadítása a gazdasági és politikai szabadság függvénye. Első között lépett be a megalakuló kommunista pártba. Tudta és vallotta, hogy az irodalom a maga eszközeivel is csak akkor képes hivatását teljes mértékben, eredményesen betölteni, ha nem kívülről és oldalról, amolyan utitárs módjára vesz részt a párt forradalmi tevékenységében, hanem vállalja azt teljes szívvel és lélekkel. A lenini értelemben vett pártos elkötelezettség híve volt, mert felismerte, hogy így tehet a költő a legtöbbet az emberiségért. Már 1917-ben azt vallott«! „Propagálni, fejleszteni ét kiépíteni akarunk minden gondolatot, amely a forradalmi cél érdekében áll és tudományosan helyesnek bizonyul, kíméletlenül megtámadunk azonban minden, még a szociális megváltás szolgálatában megöregedett dogmát és elméletet is, ha nem állják meg a tudományos kritikát. A saját táborunkban sem tűrünk meg fétiseket..." A Tanácsköztársaság idején tagja volt az íród direktóriumnak. Ekkor jelenik meg Üj Intemacionálé című kötete. S ez a cím élete további tartalmát, célját, értelmét is meghatározza. lilMlllttlIlllllMliillllllllH Komjátí Aladár S FIATALOK • Részlet m Micsoda álmok! S micsoda álmodóki Ifjúmunkások szikkadó garatja mohón nyakalja a csurgó meseszót: „Ember vagy pajtás, ember. Reggel a friss sereggel dologra mész te is. De szép a móri A hengerek borzongó sima combja. Ahogy parancsra válik s összejár, mint furfangos ördög motolla, kerék, szíj, kurbli. csapágy és csavar. Sustorgás, csörgés, riogás. fütty, robaj: a szétrengő, száz hangú zűrzavar. S gépek során a dúló háború: húzó, taszító, hajtó, kapkodó karok polipja. S a tréfás, morcos, bízó és borús figyelő proletár-arcokon az indulat, mely a tiéddel rokon. De szép a munka! Ahogy a rest, ormótlan vasdarab formára szépül a kezed alatt. Ember vagy pajtás, ember! Kitanulod minden kis zeg-zugát a nagy üzemnek. Jobban tudod már mint a mérnök, jobban tudod már mint a mester. S építesz gépet, magad, akkorát, hogy csudára áll köréje a világ.." Gyár, Munka. Fölamnyló reggel. Micsoda álmok! S micsoda álmodók. ök megfejtik a „fedhetetlen” tételt. Életre keltik a holt csecsemőt, ök megvívnak mélységet s magasságot. És meghajtják a .hajthatatlan” időt ök, a fiatal, örök lázadók. Ok mindentudók és mindenhatók! W~ gész életében a nemzetközi kommunista mozgalmat szolgálta. 1920- ban ed kellett hagyma az országot. Olaszország, Ausztria, Németország, Svájc, végül Párizs. Mindenütt a harc, a munka, s közben a költészet. Nem ő tehet róla, hanem a forradalom szabályai szerinti szabálytalan élete, hogy keveset alkothatott. Mintegy száz verse maradt ránk. De ezek arról tanúskodnak, hogy Komját Aladár helye költészetünk nagyjainak sorában van. A még ki nem mondott dolgok művészi megfogalmazásának igénye élt benne. Verseit a már szinte költőietlen költői ség, a keménység, a prózaian hétköznapi szürkeség jellemzi. És mégis sajátságos lírai telítettségük van. Egy- egy tömör költői képe nyomán szinte tapintható a Komját Aladárra oly jellemző modem művészi teremtő erő. Kommunista volt. Tiszta, kemény jellemű, áldozatkész forradalmár. Költészete ennek az életnek a művészi tükörképe. Egy gazdag, tartalmas emberi sors érzései, gondolatai kapnak hangot benne. Verseit nem lehet könnyű szórakoztató olvasmányként kezelni. De gondolataihoz közel kerülve szinte teljesen meg lehet érteni e történelmi tettekben gazdag kor fiainak, a kommunista pártmunkásoknak harcos, szép életét. Versei a szocialista forradalmár nemes erkölcsi tulajdonságaival ismertetnek meg bennünket. ersei munkaeszközök. Ahogyan egyik mél- tatója írja: a forradalom kalapácsai. De üss a kalapáccsal a vasra, sokáig hallod még tovacsengő zenéjét visszhangzani... Mi sem áll távolabb Komját Aladár szellemétől, mint a puszta kegyelet sugallta évfordulós megemlékezés. A költő, aki egy versében ezt vallotta: „Nem magadért vagy jó: — Mindenki másért!” — egész életművével például szolgál mindazoknak, akik ma a szocialista realista irodalom, a modem magyar líra ügyét szívükön viselik V.
