Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-16 / 13. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP i960, Janoir 14 KOPRÉ JÓZSEF: Kárász Anna hagyatéka Az ügyeletes orvos megfogta a pulzusát A hideg, fonnyadt kéz elemyedve hagyta, hogy a lágy, meleg ujjak átkarolják. Az orvos a karóráját nézte, amelynek másodpercmutatója a kilences számra ugrott éppen. Még tíz, még öt másodperc és elengedi. Szemét mereven a paplanra szegezte Nagyon messzire nézett Az ápolónő kissé hátrább állt Kíváncsian várta az eredményt Kezében ceruza a kiterítve a lepe- dőnyi kórlap, amelyre a korábbi napok nyugtalan szívhangjai voltak pirossal rápingálva. Egyik nap, a mélybe szaladtak ezek a vonalak, aztán hirtelen a magasba szöktek, csúcso- aan, mint valami kezdetleges gyerekrajz. — Hogy aludt Anna? — kérdezte az orvos és mosolygott Ezek a fiatal orvosok mindig mosolyognak. A múltkor is egy súlyos beteget hoztak a hatosba Akkor is ez volt az ügyeletes. — Nehezen — lihegte Kárász Anna — nagyon nehezen: doktor úr kérem— A hideg ujjak s szíve táján pihentek s lecsukódtak a fáradt Cakó szemek. — Biztosan megint a betűk! — évődött az orvos. — Látom, Itt a papír meg a ceruza! — Na nincs is M már semmi baj; egészen komoly a haladás! — Akiben ennyi vitalitás van. kérem, mint magában. Anna. az még sokáig élhet! Letette az éjjeliszekrény- le az irkalapot Kárász Anna elhúzta a száját Kesernyésen mosolygott Jól esett neki a dicséret. — Csak lassan haladok, doktor úr kérem — motyogta hálásan. — Meg aztán, magamtól nem is megy. Maid az Évike... Ma biztosan bejön... Ugye bejöhet? Kicsit megemelkedett a vos. megnézi, valamit számlál, amikor a csuklóját fogja, aztán megy. Csak ha a professzor jön, akkor jönnek többen. Az is drá. ga jó ember. Őnála sokkal többet időz, mint a többieknél. Talán már az is tudja, hogy ő a betűkkel foglalkozik? A szomszéd mindig injekciót kap. Azt nem szereti nézni. A maga baját se szereti, de hát a magáét muszáj az emberlányának elviselni. Életében még nem volt beteg. Megért már hatvannyolc évet, de kórházat még nem látott Apja is a kilencven felé járt amikor meghalt T>e életében még egy pilulát sem vett be. Az Eszterhá- zyak luhásza volt Még akkor mind a kilencen megvoltak a testvérei js. Fölemelte a szekrényről az irkalapot. Aztán a párna alá nyúlt a drótkeretes szemüvegért Az orvos is megdicsérte. Azt mondta: nagy a haladás Meg: vitalitás vau magában. Anna! Mi az a vitalitás? Soha sem hallotta. Majd jön Évike. majd megmagyarázza. ő biztosan tudja. Gimnazista a lelkem. Éviké is örül a haladásnak. Legutóbb még csak a nagybetűknél tartottak. Fogta a kezét és olyan jó meleg, puha keze volt. Csak az 6 ujjal nem akartak engedelmeskedni. Nem szoktak azok ilyen finom, úri munkához. Hiába, az idő. De most ezt szereti. Mindig is szerette volna. Imi, írni! Neki mo6t ez az egész élet. A vágy mindig ott motoszkált benne, de nem volt rá idő Mert egész életében dolgozni kellett. Mindig másoknak. Nyílott az ajtó. Kárász Anna a párnája alá rejtette az Irkalapot. A szemüveget már nem volt ideje a párna alá dugni. Az ápolónő kezében egy kis üveggel, meg kanállal megállt az ágyánál nyörű gyerek maradt utána. — Ettől meggyógyul, Anna! Nagyon keserű volt. Meg valami hódító szaga, íze van ennek. Mindenki azt hiszi, hogy ő meggyógyul. Évike is Csak már jönne! Az biztosan tudja, mit adogatnak itt neki. Évike okos, nagy lány. — Most aztán pihenjen, Anna, mert m«igának most az kell. Csak semmi mozgás, érti, kedves Anna? Mozogni nem szabad! Az ápolónő betakargatja és megsimogatja az arcát Hiszen pihenne is ő, ha tudna. De valahogy a magányosságban csak elő jönnek a régi dolgok. Itt ke- veregnek az ágya előtt, szólnak hozzá, kérdezik, a mellére ülnek és szorítják, nyomják kegyetlenül. Halántéka kivizesedik, a szíve szúr, szinte fullad. — Mintha valami belülről markolászná. Most egy kicsit engedett az a valami. Lehunyja a szemét. Fordulni akar, de valami a szívébe nyilall. Mondta az ápolónő, hogy ne mozduljon. Most mintha megint az jönne elő, ami a múltkor. Akkor szaladt az orvos és injekciót adott. Nyöszörög. Lélegzetvételnél érzi, hogy valami kúszik a torka felé. A szomszédja odafigyel. Lassan feltápászkodik és néz rá riadt arccal. — Rosszai] van, Anna? — kérdezi ijedten. Kárász Anna nem felel. Fekszik, kicsit félre fordulva, lehunyt szemmel, sárga arccal. A többiek is odanéznek. Valaki azt mondja, csengetni kell. Az orvos jön sietve. — Egyenesen Kárász Anna ágyához lép. Mögötte az ápolónő riadtan. Az asztalon lévő bádogtálcából csipesszel kiválaszt egy tűt Visit a reszelő, aztán pattan az üveg. — Igen. természetesen — szólt az orvos és mosolygott. Megsímogatta a kezét. Kárász Anna magára maradt. Szomszédja aludt Valaki a sarokban lekec- mergett az ágyról és nagyokat sóhajtott. Csak a körvonalait látta. Magával volt elfoglalva Lassan harmadik hete és még mindig semmi. Ha nem várná Évikét, talán meg is bolondulna itt az idegenben, magányosságban! Mert itt minden, örökösen ugyanaz. Jön az or— Tessék csak felülni, Anna — szólt kedvesen, csicseregve Itt mindenki csak Annának szólítja. A felvételezó- ben is Annázta az a lány. aki az ablaknál ült. Talán nevetnek is rajta, hogy 6 még mindig lány, vénségé- re is csak Anna, dehát nem is akart ő férjhez menni soha. Ilonka, a testvére is azért halt meg mert férjhez ment. Eros ura volt. azt mondták a sz»mszé'b''«s7ooyok. Már a/ első szülés átvitte. GyöAz orvos oda sem néz, csak a kezét nyújtja hátra. Gyorsan felrántja a paplant. Néhány percig még figyeli Kárász Annát, aztán az ápolónő felé fordul. — Szóljon majd kérem néhány perc múlva. A műtőben vagyok. Kimegy. Lassan, elgondolkodva lépked. Az ápolónő az ágy végéhez áll és néz mereven. Aztán a kórlapjára tekint, olvasgatja adatait, inkább csak időtöltésből — Tudja kívülről is, melyik rovatban mi szerepel. Az andaxinok, a nyugtatok, a görcsoldó injekciók adagjait nézegeti. Vizsgálja saját feljegyzéseit. Kárász Anna megmozdul. Felcsillan a szeme az ápolónőnek. Aztán mintha nagyon messziről hangot hallana: — Még... nem... jött? — nyöszörgi Kárász Anna. — Még nem jött, de jön, beszéltem vele telefonon — hazudja,— és azt mondta okvetlen jön. Jön, Anna, biztosan jön. Maga is érzi, hogy szavai üresen, meggyőződés nélkül kopognak a csöndes kórteremben. — Jön... jön... — pihegi Kárász Anna és szája szögletében megjelenik valami kifejezhetetlen gyenge bánat, lemondás. Aztán kifelé fordul az ágyon. Az ápolónő odaugrik. Figyelmezteti: — Jaj, csak ne mozduljon, az istenért, Anna, ne! Milyen kedvesen mondja: Anna. Kárász Anna kinyitja a szemét, de fáradt, nagyon fáradt. Homályosan látja az ápolónőt. Szakasztott olyan a haja, mint a Borisnak. Az ápolónő leül az ágya szélére és megfogja a kezét. Érzi, hogy hideg. Megijed, de nem ugrik el tőle. Kárász Anna most lehunyja a szemét Valamit tenni kellene — villan át az ápolónő agyán. Már jócskán elmúlt a néhány perc, amit az orvos mondott. De most hagyja Itt? Csak legalább jönne a lány. Évike, talán az megnyugtatná. — Kellett volna beszélni vele legutóbb, amikor itt volt. De azt sem tudja, hol lakik? Néhány szót váltottak csak a folyosón, amikor a lejáratig kisérte. Kárász Anna, mintha csak megérezte volna, hogy az ápolónő most vele foglalkozik. Nyújtja a másik kezét Is, mintha azt mondaná a tekintete: ezt is fogd meg, ezt is simogasd meg, te kedves nővérke. Az ápolónő megfogja a másik kezét is. Kárász Anna rajtafeleiti fátvolos szemét és szinte súgja: — Szeretnék, vala.. .mit... ad...ni. — Nekem? — Ezt, itt, na...gyón... ké rém— — lehanyatlik • feje. Kárász Anna a markában szorongatja az irkalapot. Anró levél form ára van ösz- szehajtogatva. Az ápolónő a kezébe veszi. Érzi finom ujjaival, hogv átüt rajta a nehézkezű írás. — Ha, le...ne...szí...vés... Éviké...nek. Kicsúszik keze az ápolónő kezéből. Az ápolónő felugrik. A papírt köténve zsebébe dugia és szalad kifelé az ajtón. Az orvossal tér visz- sza. Az keresztbe teszi mellén a két fonnyadt kezet. Évike, öt óra előtt öt perccel érkezett. Megállt az üres ágv előtt és sirt. Az ánolónő karolt bele. — Ezt küldi magának. Ballagtak kifelé a kórteremből. Évike kibontja a papír- lanot. Nagv ákom-bákom betűkkel csak ennvi állt a lapon: KÁRÁSZ ANNA. Az S betű fordítva volt, a két N egymásnak dőlt. — Egv hónapja az volt a kívánsága, hogy meg akar tanulni írni, — szólt Évike szinogva. — Csak eddig jutottunk. Az ápolónő karonforf/a kisérte le a kijáratig. Aztán visszament a kórterembe, elvette az ágvról a kórlanot, amelyre az utolsó orvosság adagot már nem kellett feljegyezni« FÜSTEZÜST Hajamra szán a vánw füstezüstje, tekintetem is szürke-sugaras, immár dúdolva járok, nem fütyülve* huszonnyolc éves, őszülő kamasz. A lányokat se szólítom le folyton virtuskodó mohón ma már sehol, szórakozottan magamhoz mosolygom akibe vágyam éppen megbotol. Nem csattanok fel már az asztaloknál, csak lassan szólok, csöndes-élesen, s ha megkötöz az Intrika-folyaadár: nem tépi. csak lefejti a kezem, A wurlitzerbe nem dobok be pengőst, rossz csíny a hamis pénzen vett ricsaj, még a veszélyes csínyt evés se fed hőst* legföljebb vásott vakmerőt takar. Én jól tudom, hogy nem megalkuvás még a férfikorral ex a fegyelem, esak — mint vetőjét formáz» as árnyék •— éveimet majmolja jellegen*. Tudom, hogy az a konok lobogás, mit szememben hordtam — szivembe kerül, és majd annál fehérebben parázslik, minél mélyebbre zárom ott belül. Az értelmiség és a szocializmus Aligha van társadalmi csoport, amelynek mibenléte körül annyi vitatott kérdés lenne, mint az értelmiség hovatartozása, társadalmi szerepe, jövője körül. Vannak, akik — igen tévesen — egyszerűen a polgársággal, pontosabban: a kispolgársággal azonosítják. Vannak, akik önálló társadalmi osztálynak tekintik, s ismét mások — összetévesztve a zöm szerepét az egyesekével, a kiemelkedőkével — a mindenkori társadalom vezető rétegét látja benne. Az összes eddigi társadalmat — ezt igazolja a történelmi tapasztalat — egyes társadalmi osztályok vezették Nem lényegtelen tehát annak eldöntése: Omxtálye na értelmiméig f Az ezt meghatározó tudományos ismérvek közül csak egyet említünk: a társadalom gazdaságában elfoglalt helyzet azonosságát, vagy hasonlóságát, szaknyelven: a termelőeszközökhöz való egyforma viszonyt. Beszélhetünk-e egyforma viszonyokról a főkönyvelő és a festőművész, a mérnök és a regényíró esetében? Nyilvánvalóan nem. Az értelmiség a társadalomnak hivatásszerűen szellemi munkával foglalkozó része: ez közös vonás. de ezen túlmenően igen sokféle, még pedig mind társadalmi eredete, mind jövedelemszerzésének módja, rendszeressége és — nem utolsósorban — mennyisége tekintetében. Nem érvényesül tehát itt semmiféle osztálv-meghatá- rozottság? Ha ez igaz tenne. az értelmiség a társadalmi osztályok felett le- besne. Valójában közöttük helyezkedik el. Polgári szociológusok gvakran hason- lítiák az értelmiséget piramishoz. amelynek alsó része a szélesebb értelemben vett munkássághoz bűz. csúcsa az uralkodó osztályokkal tart inkább közösséget, míg iegielentősebb. középső része a társadalom polgári középrétegeivel egv- fvásű Fzt indokoliák társadalmi és vagvoni körülményeik egyaránt: — ezt szemlélteti a fentemlftett hasonlat. Arculata tehát távolról sem egységes: a polgári társadalomban a szerényfizetésű pedagógustól a milliomos filmsztárig minden belefér. Olyan közbülső társadalmi rékeg tehát, amely gyökereivel, érdek- szálaival két-három más társadalmi osztállyal it érintkezik, A szocialista társadalomban az értelmiség helyzete más. Száma, ■ jelentősége a gazdasági-társadalmi fejlődéssel arányban nő. Osztályösszetétele — úgy is mondhatnánk: társadalmi vegyértéke — megváltozik. Forrásai között egyre nagyobb szerepet kapnak olyan osztályok — munkásság, dolgozó parasztság —-, amelyek gyermekei aa- előtt csak ritka kivételképpen jutottak el értelmiségi pályákra. Ha mai értelmiségünk •sei lem i, világnéseti arculatát vizsgáljuk, abban a jelentős pozitívumok mellett nem kevés elgondolkoztató vonást találunk. Értelmiségünk munkája, tehetsége szerves és jelentős alkotóeleme szocialista épitőmun- kánknak, tudatformáló tevékenységünknek. Az értelmiségiek nagyszerű munkáját nemcsak tekintélyes állami díjak és kitüntetések jutalmazzák, hanem egész népünk elismerése is. Ugyanakkor — mert ezt is látni kell — a „régi” gondolkodásmód feltámad néha a túltengő individualizmusban, a csökkent felelősségérzetben, vagy a felelősségvállalástól való tartózkodásban. Hangsúlyozni kell. hogy ezek a vonások értelmiségünk egészében pozitív kénének árnyoldalát jelentik. Miiven gyökerekre vezethetők visz- sza e tünetek? E réteg, lellegénél fogva, érzékenyebben reagál a társadalmat érő hatásokra, a szocializmus építésének nehézségeire. Az átlagosnál nagyobb visszhangot keltenek e réteg bizonyos köreiben a nemzetközi élet egyes eseményei, szerepet játszik néhánvuknál a Nyugat szellemi termékeivel való kritikátlan megismerkedés, s a múltban