Szolnok Megyei Néplap, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
8 SZOLNOK MEGVEJ NÉPLAP 1965. november T. Pest és a lenini forradalom A szovjethatalom első szava a bélke dekrétuma vcslt. Az Európa harcmezóin folyó véres háború körülményei között ez különös erővel zengett. Ezelőtt soha egyetlen kormány sem lépett fel ilyen határozottan a háború ellen, nem fejezte ki ilyen világosan milliók akaratát és vágyát. S ezek a sorok ma is időszerűek, ma is harcba hívnak a háború ellen, amely az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűntény. BORISZ LASZKIN: MOSZKVAIAK Már évek óta folyt az irtózatos öldöklés az első világháború különböző frontjain. Galíciában, Wol- hyniában, a Pripet-mocsa- rak rengetegében, a Do- berdón, Flandriában és a Kelet? tenger melléken szakadatlanul hullottak azok a szerencsétlenek, akiknek 1914 nyarán azt ígértek — „visszatértek, amikorra lehullanak a falevelek”. 1917 végére ez az iszonyú „hullás” a végletekig letörte a hatalom dölyfének és ostobaságának kiszolgáltatott embert. Ámde ex Oriente lux — fény jött keletről: az orosz nép lenini forradalma megdöntötte és véglegesen elsöpörte a cári reakciót és meghirdette a békét. Pest és az ország felujjongott. Reménység tamadt az emberek szívében. — Mindenki Leninről beszélt és az orosz forradalomról, a békeüzenetről. A Népszavától a Pesti Hírlapig, a Budapesti Hírlaptól a Világig — minden lap hasábjain az üzenet pozitív értékelésének betűi izzot- tak. Az általános közhangulatot fejezték ki. A polgári liberális Világ hasábjain Bíró Lajos írt az eseményről. A „Megjött az orosz békeüzenet'’ című vezércikkéből, amely 1917 november 30-án jelent meg, idézzük a következő sorokat: 1. — Hogyan fékezzük meg az örömünket! Hogyan kényszeresük magunkra a hideg mérlegelés köteles nyugalmát! Hogyan fojtsuk el felszabaduló szívünk dobogását, hogy országokon végighömpölygő mámoros üdvriadal ne legyen abból, ami egy kiforrt akarat és egy hideg megfontoltság elszánt kinyilatkoztatása kell, hogy legyen. Az elektromos szikra láthatatlan szárnyán megjött a világosságot árasztó keletről az áldott híradás és a várva várt üzenet: az orosz kormány drótnélküli táviratban felszólította a hadviselő államok kormányait és népeit. hogy kezdjék meg a tárgyalást a fegyverszünetre és az általános békére nézve... — Hát kigázolhatun« — szegény, megalázott emberiség — a vértengerből, amely a halottas vérét magába itta, de az élők egész erkölcsi létét bemocskolta. Hát elmúlhatik rólunk a kimondhatatlan szenvedéseknek ez a pokla, amelyben elpusztult lassanként minden, ami az életet érdemessé tette rá, hogy éljünk. Hát hozzáfoghatunk végre a sebek behegesztéséhez, a nagy építőmunkához, amely fájdalmas börtön helyett meleg otthonná akarja átalakítani sokat szenvedett gyermekei számára ezt a megcsúfolt földgolyót... — Úristen, Úristen, kinek könyörögjünk, és hová fohászkodjunk, hogy ez a boldog reményekkel terhes perc el ne múljon meddőn? Hogyan imádkozzunk és hogyan átkozód- junk, hogy ez a reménység szét ne foszoljon, hogy ezt az alkalmat el ne szalasz- szák, hogy szomjasan sóvárgott és epedve epedett jobb jövőnket vétkesen el ne játsszák! 2. Bíró Lajos ezután köszönetét mond a lenini orosz népnek a kezdeményezésért és így ioiytatja: — De nem hagynatjuk ki az úgynevezett ellenséges országokat sem és meghatva gondolunk azokra a nemes olasz, rrancia, angol, vagy román es szerb férfiakra, nőkre, akik egy őrjöngő nemzeti gyűlölet tombolása közepeit megálltak a testvériség gondolata és a béke követelése mellett. Nem feledkezünk meg Stockholmról, nem Bernről és nem Rómáról... De a kibontakozás lényegét a lenini békeműben látja és ezt félreérthetetlenül leszögezi. Így: — Minthogy a szikra- táviratban szétküldött békeüzenetben — az eddigi jelentések szerint — részletes javaslatok nem voltak, az orosz kormány „eddig ismert javaslatai” csak azok lehetnek, amelyek már a nagy bol- seviki-győzelem után három héttel ezelőtt szétröppentek a világba és amelyeket minden újságolvasó ember ismer. November kilencedikén a szovjetek kongresszusa békehatározatot fogadott el, amely egyebek között ezt mondja: „a béke... csak azonnali béke lehet annexiók. vagyis idegen területek eltulajdonítása nélkül és idegen nemzetiségek erőszakos bekebelezése nélkül, valamint kártalanítások nélkül is.” Az orosz kormány azt javasolja minden hadviselő félnek, tegyen azonnal lépéseket ilyen béke érdexeben. 3. Bíró tisztán látta a II. Vilmos-i német imperializmust. Ennek ellenében a német néphez kialt: — Bár ki tudná szabadítani a lelkét teljesen a nagynémet részegség hálójából. Bár le tudná rázni magáról és el tudná söpörni azokat, akik a munka és a béke útja helyett az örök vérontás és az örök gyűlölet útjára akarják vinni. A német nép ezekben a napokban a maga sorsát fogja eldönteni. A mi sorsunkat is. Egész Európa sorsát! A szovjetek ama emlékezete? gyűlése Anglia, Franciaország és Németország osztálytudatos munkásaihoz fordult segítségért a béke munkájában. Ha felhívása visszhang nélkül marad és eredmény nélkül hangzott el, gyásza és bukása lesz az egész emberiségnek. AZ orosz munkásoké lesz az örök — bár tragikus — dicsőség; az egész többi Európáé az évezredes szégyen és gyalázat... Bíró a következő évben keményen beszélt a közelgő őszirózsás forradalom nevében: — A kormány és a pártja üssék fel a történelem könyvét. Értsék meg belőle a mát és a holnapot. Jó annak, aki megérti ezeket a példátlan időket. Aki nem érti meg, az megérdemli, hogy ellenfelei véresre karcolják, a barátai elhagyják, az irigyei kinevessék és az események átgázoljanak felette... Az idők szavát a magyar proletariátus megértette, s ennek szellemében cselekedett is. F. M. Afrikában történt, a da- kari repülőtéren. A műszerészek és mechanikusok a rekkenő, déli melegben távoli útra készítették elő az Air France négymotoros személyszállító repülőgépét. A repülőtér épülete előtti kis kertben üldögéltem egy alacsony pálma árnyékában, és szorgalmasan tanulmányoztam Zorkij fényképezőgépem használati utasítását. Amint felpillantottam, szemembe tűnt egy középkorú férfi. Világos szürke í-uha volt rajta, szalmakalap a fején. Észrevettem, hogy érdeklődéssel legelteti rajtam a szemét. Mosolygott. A fényképezőgépem felé bólintott. — Zorkij, extra klassz! • —- Yes—• helyeseltem-an- ‘ goiul, Qui ismételtem meg franciául, és hogy hitelesítsem, hozzá tettem oroszul: — Da. Nagyon jó készülék! Perc sem telt bele, összeismerkedtünk. Alekszeje- vics az egyik afrikai ország szovjet követségének munkatársa, repült haza Moszkvába, szabadságra. — Ugye, hol találkoznak olykor a moszkvaiak — mondta vidáman. — Hát igen. Kicsiny a világ. — Maga Moszkvából lön, én oda utazom. Úgy találkoztunk, mintha Kurszkban lennénk a vasúti peronon. — V. Alekszejevies az órájára nézett, Kérem, tegye félre azt a technikai irodalmat. Amíg átrepül az óceánon, megtanulhatja a fotográfus bölcsességeket. Gyerünk a teraszra, lehör- pintünk egy pohár jeges italt, maga pedig mesél nekem Moszkváról. Jégbehűtött gyümölcsszörpöt hoztak. Alig győztem válaszolni. — Micsoda hőség van itt! — folytatta. Tréfás szemrehányással kacsintott az afrikai szomszédunkra, — mintha tőle függne a higanyoszlop emelkedése a hőmérőn. — Lehunyom a szemem és elképzelem: — megyek a Krasznaja Presz'3 nen, majd beülök a földalattiba, kiszállok a- Kultúra Parkja állomáson, pontosan szemben velem a Moszkva uszoda. — A Csajka — javítom ki. — Ennek az uszodának a neve Csajka. — Moszkva! — Téved — mondom. — Fogadjunk! — V. Alek- szejevics felém nyújtotta a kezét. — Fogadjunk. Megkérjük a szomszédunkat, hogy üsse szét a kezünket... Asztaltársunk félretolja a csészét, és nyájasan, szinte gyengéden tekintett V< Alekszejevicsre. — Oroszul szólalt meg: — Bocsánatot kérek, de az elvtársnak igaza van. A Moszkva nevű uszoda ott van, ahol a Kro-pot-kinsz- kaja állomás. Alekszejevicsnek tátva maradt a szája. Rám nézett. Én is ugyanolyan ütő- dött arckifejezéssel bámulhattam rá. Ha a szomszédunk elvált volna az asztaltól, hogy a levegőbe emelkedjék, talán kevésbé csodálkozunk. — Bocsásson meg — törte meg a csendet végre Alekszejevies — ön ezt honnan tudja? — Én is moszkvainak érzem magam — mondta a néger és mosolyogva csillogtatta meg fogait. — Fü- rödtem ebben az uszodában. A Patrice Lumumfca Egyetem hallgatója vagyok. Most utazom vissza Moszkvába. — Hogy mik vannak — nevetett Alekszejevies. — Kiderül, hogy , körülöttünk csupa moszkvaiak vannak!... V. Alekszejevies és az afrikai elrepült Moszkva felé. Eltelt egy negyedórái A mi gépünk is indult. Oroszból fordította: Pogonyi Antal Taliga a tüzér (EGY EORÜSKATON A EMLÉKEIBŐL) MOLNÁR ZOLTÁN t — Van vagy százhúsz magyarunk — mondta a vo'ocsinszki ezredparancsnok—,azok, ha ők is akarják, ittmaradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Felmásztunk a mi páncélvonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz-Podolszk és Proszkurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jar- molinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer: az ő vonatjuk is >P marad a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amíg a visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosszabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamevyevsz-po- dolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek sem kötelező itt rcM-radni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volocsinszkiakkal! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elká- romkodta magát, és benyomva a tisztítórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a a volocsinszki ezredből lassan szedelődzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól rét tem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Ám ne..i sokáig töprenghettem, mert katonásan elében áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz-Podőlszk fe’é éppen csak biztosítókat hagytam. így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultak el, fegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az ösz- szekötők és jelentették, hogy csapataink felvették az érintke zést az ellenséggel. Jól van már, hiszen hallom is, hogy felvették De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom —. ne lőjünk~e egyet-kettőt ijesztésiil? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! Csendben gubbasztott az ággí- ja mellett és fülelt. Na, jó lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. Ahogy így morfondírozok magamban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam: lehet, hogy erre vártam! Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet ennek az ágyúnak a kartácstüze elé! De vagy nem volt annyi eszük, vagy elhamarkodták magukat. Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt, Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a kis fogantyúkat. Szinte a füle is kihegye- sedett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrább a csövet. A negyedik vagy az ötödik dördülésnél aztan megállapodott. — Most megvan —, kacsintott rám —. odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen ez ellentmond minden tüzértudománynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték a többit. Már kiértek az erdő szélére, mikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarrók Lefeküdtek, nem mentek tovább- Aztán látták, hogy a mi ágyúnk telibetalál. Tisztára seperte az ágyú környékét. Nem is volt kit rohamozni. Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögtek. A lövik közül is egynek ők adták meg a kegyelemlövést. Lóhíján aztán önmagukat fogták az ágyúba, és rögtön elkezdték vonszolni, vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút. Sajnos, nem véglegesen. A petljuristák rövidesen magukhoz tértek, és ellentámadást indítottak. Erre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ágyút magát otthagyták egy legelőn az erdő és a tanya közölt félúton. Jól van, tegyük el, hasznát vehetjük még! Mi van most ezen a tanyán? — kérdeztem. — Ügy látszik, megerősítették, hogy minket onnan kikergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —, mi lenne, ha mégegyet odapörkölnénk? — Lehet, parancsnok elvtárs. És odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az imént az ellenséges ágyúzásra. Várta a becsapódást. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan táblán megjelent volna előtte az erdőn túli vidék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön, — Na, elég ez nekik — mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. Megállt, mint az oszlop, az ágyúja mellett, rágyújtott egy cigarettára, karba font kézzel füstölt. Mi meg csodálattal néztük, mint a jó mesterembert, a ki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába úgy mutatkozott be nekem tegnap, hogy „Taliga vagyok, tüzér”, mert valóban tüzér.
