Szolnok Megyei Néplap, 1965. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. augusztus 1. SZAMOS RUDOLF t HÍD A VÍZEN / , Életem egy szép, dús és boldog mese ANDERSENRE EMLÉKEZÜNK ndrás — nógatta türelmetlen hangon az asszony — hallja-e. Micsoda bolond dolog ez ide kifeküdni. Megeszik itt a szúnyogok. A partoldalban buján nőtt gaz között öregember feküdt. A lábát térdben behajlítva maga alá húzta. Papucsa oldalt párba rakva. az egyikből pipaszára látszott elő. Nyűtt, zsíros kalapját az arcába húzta, alóla csak a bajusza lógott ki. összekulcsolt keze alatt, a mellkas ütemes föl-le emelkedése jelezte a jóleső alvást. Az asszony kis ideig várt, majd hirtelen megrázta az alvó férfi vállát. — Mi van. — riadt fel András — ki jár itt? És amint meglátta magaelőtt az asszonyt, szeme újra lecsukódott és szuszogva az oldalára fordult. Az asszony türelmetlenül topogott, majd gyors mozdulattal szoknyáját lábaközé csapta, és nehézkesen leguggolt az ember mellé. Én vagyok Mariska — mondta halkan és ujjai simogatva tapogatták az alvó csupasz karját. Nyomban el is res- tellte magát. Még csak az hiányozna, hogy ez a vén ember azt gondolja, és zsörtölődve megnyomta a hangját: — Persze, hogy én. Ki más lenne? Mi történhetett? Csak nincs valami baja? Nos és ha van, mit érdekli őt? Nekik nincs egymáshoz már közük. Menjen a felső szomszédhoz, ha valami baja esett. Az asszony nem mozdult és nem szólt. Kezét kék- festős vászon-köténye alatt fonta össze, ér úgy állt kissé előre hajlottan. mint az országút mentén a kőbe faragott Mária. Az ember pipája után kutatott, és hallgatott. A csendet végül az asszony törte meg. — Legalább egy pokrócot terített volna magára. Vagy azt hiszi, még mindig húsz éves. András a meglepetéstől nem is tudta mit válaszoljon, aztán komótosan papucsba bújtatta lábát és feltápászkodott. — Vigyázzon — szólt hátra Mariska, — erre már víz van. A téglákra lépkedjen. Az agyagos átázott föld cuppogott lépteik nyomán. Az asszony oldalt megmarkolta a szoknyáját és fürgén rakta a lábát. Bokája elő-elő villant fekete papucsából. amint tapogatózva kereste a vízen átvivő kiálló köveket. Semmit sem változott, gondolta az ember. Most is olyan takaros. A bokája még mindig karcsú. Hányszor rajta feledkezett, amikor Mariska a lugast szüretelte, és a gang párkányára mászott. A lugast nem engedte senkinek megszedni. Azt tartotta, egyedül csak ő ért hozzá. Minden fürtöt külön rakott, mintha hímes tojás lett volna. Utána felagatta a padláson, ahol karácsonyra olyan édes, töppedt lett mind, mint a valódi mazsola. Ha ez a lugas nem lett volna, talán minden másként alakul... Mert a pipázást sem szerette Mariska, de azt még eltűrte volna. Beletörődött már, hogy esténként, lefekvés előtt rágyújtson, és csak azért zsörtölődött; mit szöszmötöl annyit. Az asz- szony azután rendszerint nyugodalmasan aludt addigra, mire ő melléje került... Dehát mi mással magyarázkodott volna előtte, ha nem a pipával. A lugas ügy azonban szomorú véget hozott. Az őszön lesz harmad éve, hogy igen szép termés ígérkezett. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: reggelente, amint pirkadni kezdett, néhányszor kilopódzott, és felmászott a gangdeszkára, mert legfelül, a fiatal hajtásokon lógtak a legszebb fürtök. Nem csinált ő nagy kárt abban a lugasban. Itt- ott csipkedett csak néhány szemet, de inkább a pálinkát kívánta volna meg, ne a szőlőt, mert egyszer Mariska rajta fogta. A forróság most is végigfut a hátán. ha arra gondol, és pusztán szerencséje, hogy az ijedtségtől a magas gangról nem esett le. Ez még hagyján, de Mariska vén, pipás szőlő tol vajnak nevezte. Még ma is emlékszik minden szavára: „Holnap szedi a sátorfáját és mehet akova akar”. Hová mehetett volna. Leköltözött a telek aljába, az őrbódéba, amolyan sufniszerű tákolmányba, és a temető lakóit őrizte, ha ugyan szükségük volt az őrködésre, mert azokat ugyan ki akarná ellopni? Napközben öntözte a sírokat, gyomlált, megélt ő abból. Most, hogy a víz elöntötte a lapost, jó ideig nem lesz szükség az öntözésre. ulcs nyikorgása térítette vissza gondolataiból. Az asszony szélesre tárta előtte az ajtót. Az ablakon beszűrődő világosságban csak a szobában lévő tárgyak körvonalait látta. Papucsát a küszöb előtt hagyta és belépett a nyitott ajtón. És ekkor megérezte, hogy itt semmi se változott. Minden a régi helyén van. Középütt az asztal, körülötte a négy sásfonatú szék. Jobbkézről a fal mellett, a polc. beljebb a két nagyszekrény, és szemközt a két ágy. Az asszony a széket az ágyhoz húzta, hogy az ember rárakhassa a ruháit. Andrást hái-om esztendő után újra körüllengte a frissen mosott ágynemű szaga. Nagyot szippantott és kinyújtotta meggémberedett lábait. — Amint szempillái lecsukódtak, úgy érezte, nagy sárga vízen úszik, amiből csak a puha dunna világít ki, és aminek csücskei a megáradt víz két partjáig érnek. Kilencven esztendővel ezelőtt, 1875. augusztus 4- én Koppenhágában, hetven éves korában örökre megpihent a mesemondó lángelme: Hans Christian Andersen dán meseköltő és író, a világirodalom legnagyobb meseíróinak egyike. Édesapja szegény cipész volt. Andersen sok hányattatás után, alacsony sorsból küzdötte fel magát a világ- irodalom halhatatlanjai közé. Élete nagy részét Itáliában és Franciaországban töltötte, járt hazánkban is. Amióta Szendrey Júlia Andersennek meséit először lefordította magyar nyelvre, azóta nemzedékek gyönyörködnek e remekművekben Alig volt valaha író, aki annyira tudott volna beszélni a gyermekek nyelvén, s annyira ismerte volna érzelem, és álomvilágukat, mint a világhírű dán meseköltő. Úgy beszél meséiben, mint a gyermek. Közben nagy szemeket mereszt, megriad, aggódó arcot vág, trombitál, énekel, kacag, amint azt a mese teremtette helyzet megköveteli. Andersen hasonlatai, gondolkodása, álmai a gyermekektől vannak ellesve. Meséit nem írta, hanem előttünk eleveníti meg: történetei beszélnek, s mély tanulságot rejtenek magukban. Ki ne ismerné A rút kis kacsa meséjét, melyben Andersen a nyomorból önmagát felküzdő lángelmét példázza utolérhetetlen művészettel. A császár új ruhája kitűnő humorral rajzolja a társadalmi alakoskodást és hazugságot a gyermek naív igazmondásával szemben. Azt írja 1855-ben Életem meséje című önéletrajzi regényében: „Életem egy szép, dús és boldog mese...” Gyermekkorában már nagyon szerette az állatokat. Egyszer rokonaihaz ment vendégségbe a dán fővárosba, ahol nélkülöznie kellett szeretett állatait. Itt más, új Szórakozása akadt: az órák. Egész nap az órák rejtelmes tik-takolását hallgatta Különösen a nagy felhúzós faliórát bámulta odaadó csodálattal. Egyszer azután elfelejtették felhúzni az órát. A kis Andersen valósággal nekikeseredett. Mikor azután nagynénje újból felhúzta, óriási volt boldogsága. Egy hét múlva nagynénje megkérdezte a kis Andersent: — Nézd meg, fiacskám, jár még az órai Andersen átrohant az ebédlőbe, azután visszaszaladt és izgatottan közölte a nagy hírt: — Anna néni kérem, az óra már nem jár, egyhelyben áll, csak a farkát csóválja’... * Mintegy félévszázaddal ezelőtt megtalálták Andersen kiadatlan naplóját, melybe a szemérmes, érző költő mindennapi gondolatait írta. Kis megfigyelések ezek, apró emberi történetek. Az alább következő, néhány kiragadott napló- részletből megfigyelhetjük és megérthetjük Andersen páratlan megfigyelő és megörökítő művészetét. * „A skandinávok bejárták az egész világot. Én is folyton vándorlók, mint őseim. Ahol ők zsákmányt és pládát kerestek, én ott szellemi kincsek és friss gondolatmezők után kutatok.’’ * „Egy hölgy azt álmodta, hogy minden foga kihullott. — Elhagy egy barátnőm — mondta. De az csak ál-barátnő volt. A hölgy fogai mind hamisak voltak.” * .....Itthon, mikor a saroknál kanyarodói, fűrészport fúj a szemedbe a szél, minden olyan átkozott rom, letaszítanak a járdáról, meglöknek és az új ruhádat összepecsételik. D e idegenben! Akkor eszedbe jutnak a dán dalok, a dán erdők és a lóhere mezők és a gólyák — minden olyen kedves és drága! Minden kellemetlen emlék elveszti fullánkját. viszont minden édes, megtartja ízét és így olyan tökéletes odahaza minden. A hegyek bizonyos távolságban kékszínűek és örökös ködben fürdenek.” Valóban: Andersen egyszer hosszabb időt töltött Itáliában. Amikor aztán elhatározta, hogy hazatér szülőföldjére, egy olasz barátja csodálkozva kérdezte tőle: — Miért ivem maradsz továbbra is itt? Hogyan kívánkozhatsz el ebből a szép országból, ahol a citrom virul. a komor, hideg, barátságtalan Dániába? Andersen így felelt; — Hát kevésbé szereti az ember az anyját^ ha nem szép? * Hazatérve Koppenhágába, Andersen egyetlen barátja a szomszédék kislánya volt. Lindának hívták: A költő karácsonyra egy olcsó kis babát vett a gyermeknek. Szép katonababa volt, pirosnadrágú. Eljött a karácsonyeste, s a költő hiába várta a kislányt. Linda nem jött át hozzá. Egy Van Hool nevű gyarmatárukereskedő jött el Linda mamájához, a fiatal özvegyasszonyhoz, hogy megkérje í. kezét. j inda azután megkésve megérkezett, és áthívta a költőt karácsonyesti vacsorára. Az ünnepi vacsora után a gyarmatárus eltűnt a belső szobában; A szegény költő a félretett garasokból vett kis katonababát odaadta Lindának, aki csillogó szemmel szorította magához az ajándékot: Leültek a díszekkel felékszerezett karácsonyfa alá, és a költő mesélni kezdett Lindának — a katonáról... Egyszer csak mély férfi - hang szólalt meg a másik szobábój: — Remek! Van Hool úr kidugta a fejét a függöny mögül és izgatottan így szólt a szom. szódhoz: — Uram. ön olyan gyermekmesét mond, ami a felnőtteket is érdekli. Ma már kevesen tudják* hogy Van Hool gyarmat- árusnak köszönhette Andersen. hogy meséi könyvalakban is megjelenhettek. Hans Christian Andersen ötvenéves volt, amikor örökéletű meséi a gyermekek kezébe kerülhettek. Azóta minden európai nyelvre lefordították Mesék gyermekeknek című művét... Révész Tib« NÉMETH EMILt HAL A SZÓK Lassíts a motorral! A vízbe a hálót! Okosan. Janikám, megteljen a zsák! Ebadta, de tudta, hol érje. kutassa a fogast nagyapád, meg a huncut apád! Parafából a gyöngysor a tej-sima vízen, lila pára szitálja a nap sugarát. — Hej, lesz ma olyan nyár, Jóska, fogadjunk! Belemártózunk délben odaát! Megpördül a csörlő, nyújtja a hálót Gyűl a vész. a hal apraja sorra kiles. Fogy, enyészik a ködcsík, szél kel a végről... — Beszalad ma, komám, négy mázsa nemes! Sunyi bója-sereg csap a vízre körívvé, karcsún süt a nap, felhőtlen az ég... — Laci, hallod-e, reggeli kéne, a hagymát szeleteld, a szalonnám már odaég! Szurtos gumicsizma, kötény ki a zugból! Rántsd jól a szemedre a sapkaszegélyt! Nyikorog, nyög a csörlő, vonja a terhét... Már ott jön a háló, húzd, ne kíméld! Meg-megdűl a hát, rogy a láb, tapogatva szaporázza a sok marok egy ütemét... — Hékás, kerekebben rakjad a hálót, szedd csak le a hínárt mind, ne felét! Lóg, billeg a rák, hálóra ragadva — Dugjad hamar ennek az inge alá! (Figyeld csak, a bárka közébe hogy érik a mosoly s a veríték halszagúvá.) — Húzd, húzd, ne komázz! Jön a zsákja, dörömbölj szilajon a ladikban, a szépje oson! Hess. félre henyék, bámészok az útból! Hagyjátok a bárkát most szabadon! Kavarogva nyüzsög fel az ünnepi bőség, Megfortyan a zsák begye, tízszer is ád. — Nézd, mekkora harcsa, az anyja keservit! Nyálazza a pikkely a hal pirosát. Kószál a lapát, kéz, váj a silányba: Csuka, harcsa, fogas, ponty, vár a kosár. — öntsd még, ami van az üres rekesz-aljba, úgy érzem, a mélyben még csuka jár. Dobj félre, komám, a javából ebédre, . süsd, főzd, az apádnak nem lehetett, — és nyílik a bicska, fröccsen a pikkely — neki ünnepe volt, ha keszeget evett. Forr, rottyan a lé, s amikor dudaszóval mólóra akasztja hajónk a delet, a hús le a tűzről, a bor, sör a jégről — okosodva ma tőletek, élni megyek. Vígmarkú halászok, az ég veletek! Kállai Gyulát A polgári nemzettől a szocialista nemzetig Kállai Gyula előadása — amelyet most füzet alakban jelentetett meg a Kossuth Kiadó — 1965. június 11-én hangzott el az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Akadémiáján. Kállai Gyula előadásában először a nemzeti újjászületésért és fel- emelkedésért vívott harc felszabadulás előtti szakaszának elemzésével foglalkozik, s különösen nagy súlyt helyez a kommunisták szerepének és tevékenységének értékelésére: megállapítja, hogy ők jelentették a nemzeti függetlenségért és fel- emelkedésért vívott harc első vonalban álló katonáit, ők voltak azok, akik helyesen állapították meg e harc céljait és módszereit. A második részben a szocialista forradalom győzelmének időszakát elemzi, s megállapítja, hogy ez egyet jelentett a szocialista nemzet alapjainak megteremtésével. Ez alapról kiindulva — a párt vezetésével, s az általa kijelölt úton — ma a nemzeti egység megvalósításán dolgozunk, s e különösen bonyolult folyamat alapos és részletekbe menő elemzése világos útmutatást ad mindenki számára. Kállai elvtárs előadása befejező részében a szocialista nemzet kialakulásának nemzetközi feltételeivel foglalkozik, s e tekintetben is több érdekes elvi megállapítást tesz. Kállai Gyula előadása mai hazai történelmünk legjelentősebb folyamatával foglalkozik, s éppen ezért mindenki számára világosan és áttekinthetően összefoglalja e folyamat fő jellemzőit, s a fejlődé« irányát. CHIOVINI FERENC: ÁRVÍZ A JÁSZSÁGBAN
