Szolnok Megyei Néplap, 1965. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-29 / 203. szám

1965, augusztus 29, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 TANULTUNK A Az írás művészete TÖRTÉNELEMBŐL LiviustóL a nagy ró­mai történetírótól — aki a történelmet az élet tanító­mesterének tartotta — származik a gondolat: A történelemből mindenki ta­nulja meg azt, ami reá és államára nézve haszonnal jár; kerülje el azt, ami szégyennel kezdődött és gyalázattal végződött, A magyar ellenforradal­mi korszak, amely a mun­kások, parasztok legjobb­jainak. a legderekabb ma­gyar hazafiak ezreinek és tízezreinek szégyenteljes üldözésével, börtönbevetésé­vel, halomragyilkolásával kezdődött és a „Hitler utol­só csatlósai” jelzőt kiér­demlő gyalázatos módon végződött — "'mindvégig a nacionalizmust tartotta hi­vatalos ideológiájának. E zászló mögött fogták a magyar népet a feudál- kapitalizmus jármába, s ve­zették a történelem leg- igazságialanabb háborújába. Eladdig, hogy szinte már népünk puszta létezése, a nemzet fennmaradása is kétségessé vált. A nacionalizmus, amely a történelem adott szaka­szain a fejlődést szolgálja, bizonyos esetekben még a népek nemzeti függetlensé­gére, szabadságára irányuló forradalom hajtóereje is le­het — az újkori történelem egyik legbonyolultabb és legellentmondásosabb je­lensége. Mert ugyanaz a nacionalizmus, amely ma a történelmi progresszivitást szolgálja, s a népek áldo­zatkészségének és hősiessé­gének csodáit hozhatja létre, holnapra igaztalan hatalmi célok, rablótörekvések, a sö­tét fajgyűlölet álarca, fél­revezető téveszméje lehet. Keletkezésének körülményeiben van bonyo­lultságának oka, egyben megértésének kulcsa is. A haza, a szülőföld szeretete, a történelmi hagyományok tisztelete, a nemzeti kul­túrára való büszkeség akkor válik a nacionalizmus egy­séges — és ekkor még fel­tétlenül progresszív — ideológiájává, amikor az úgynevezett harmadik rend a sors által rendelt nagy történelmi lépésre készül, amikor a feudalizmus mé- hében létrejönnek a kapi­talizmus, az új, magasabb- rendű társadalom viszonyai. A feudális kötöttségek fel­számolásával együtt válik nemzeti célkitűzéssé az egy­séges — a tőkés termelési viszonyokon alapuló — gaz­dasági rendszer, a közös nyelvet beszélő, közös kultúrát bíró emberek alkotta nemzeti államok létrejötte. — Ebben a küzdelemben a munkásosz- tálv szövetségesként követi a burzsoáziát. Ezért mond­juk, hogy a polgárság nem­zeti törekv se, illetve az ezt kifejező nacionalizmus az a köldökzsinór, amely az ak­kor még kialakulóban lévő munkásosztályt a feltörek­vő burzsoáziához köti. A magyar nép — sok mág néppel együtt — túl­haladta a kapitalizmus egész korszakát. Végigszen­vedte annak legreakciósabb formáját, a fasizmust is. Űj társadalmi viszonyok születtek, s a burzsoá Ma­gyarország végképp a múl­té. Mégis, ezek után !s, nem túlzás azt mondani, hogy azt á köldökzsinórt, amely egykor a magyar munkásosztályt a burzsoá­ziához kötötte, még mindig nem sikerült teljesen el­vágni. Igaz, ma már nem több­ről van szó, mint arról, hogy a nacioanlizmus egyes emberek fejében a múlt kísértő szellemeként, haza­járó rossz lélekként bukkan fel néha. Néha? Attól függ, hogyan fogjuk fel. S ha bggQ akarunk tévedni, ezt a néhát is a kelleténél többnek kell tartani. Ügy, ahogy azt az MSZMP ideo­lógiai irányelvei fogalmaz­zák: „A nacionalizmus ha­zánkban a legtömegesebben ható, a szocializmus fej­lődését veszélyeztető ideoló­gia, Ez az ideológia egyik fő eleme és kötőanyaga a kispolgári antimarxista áramlatoknak." A határok — azok az elképzelt vonalak, ame­lyek levegőben, földön és föld alatt egyik országot a másiktól elválasztják. Nagy jelentőségük akkor lett, amikor a burzsoá nemzeti államok keletkeztek. Elmé­letben ott rajzolódtak meg, ahol az egyes országok el­választódtak egymástól a gazdasági, természeti adott­ságok, a történelmi és kul­turális hagyományok, a nyelv és népesség szerint. Elméletben. A gyakorlat­ban, épben azért mert egyes országok burzsoáziá­ja nem egyszerre ért el gazdasági erejének, hatal­mának adott színvonalára, a határok szinte soha nem tükrözték pontosan a fenti elméleti okokat. Mindig korrigálták azokat a pilla­natnyi erő és hatalmi vi­szonyok. Ivfert nem. kisebb dologról volt szó — és van ma is a kapitalista világ­ban — mint arról, hogy egy-egy ország burzsoáziá­ja mely területen uralkod­hat, mekkora természeti kincset, munkaképes népes­séget, piacot, azaz: profitot mondhat magáénak. Érthető, hogy a naciona­lizmus — amely történe­lemszemlélettől a művésze­tekig, iskolai tananyagtól a sportvetélkedésekig, sok min­denben megnyilvánulhat — konkrét politikai tételként, követelésként, többnyire a határvitákban csúcsosodik ki. Ezért nem véletlen, hogy a burzsoázia egész történelme egyenlő a nem­zeti határok védelméért, ki- terjsztéséért, rendezéséért, vagy újrarendezéséért való politikai harcokkal. S tud­va azt, hogy a politika végső eszköze a háború, máris helyben vagyunk: el­jutottunk addig az okig, amely a tőkés társadalom háborúit szüli. Nem a na­cionalizmus a háború oka, hanem a profitérdek — de ezt nem lehet nyíltan hir­detni. Ehhez kell tömeg- bolondító eszmének a na­cionalizmus mákonya. Határok elrendezése, újrarendezése... Lehet-e egyáltalán igazságosan el­rendezni a határokat — ma már, amikor az igaz­ságtalanságokat szülő fő­okon a kapitalizmus pro­fitérdekein túl, olyan kusza és szövevényes lett ez az egész probléma Európában, hogy még áttekinteni is nehéz. Az évszázadok óta tartó hatalmi viszályok, há­borúk és szerződések, béke­kötések és egyezmények kö­vetkeztében szinte lehetet­len vállalkozás lenne az eredendően igazságos hatá­rok meghúzása. Ha valaki, mondjuk egy más bolygóról idetévedt ember, erre vál­lalkozna, ugyancsak vakar­hatná a fejét. Tegyünk elméletben egy próbát. Kérdezzük meg minden európai országban az embereket, hol húzódik az ő hazájuk igazságos ha­tára. A nacionalizmus em­lőin nevelkedett emberek nagyon önkényes válaszokat adnának. Valami olyat, mint az a magyar, aki sze­rint tulajdonképpen a Nagy Lajos korabeli, három ten­ger mosta magyar határok az igazságosak. Ezeket a válaszokat összerakva, a mai európai államok föld­részünk területének tízsze­resén asm fémének —• Még jó, hogy nem jön az a bizonyos bolygólakó a ha­tárokat rendezni... A megoldás útja nem ez. A kapitalizmus szülte igaz­ságtalanságokat a kapitaliz­mus módszereivel nem lehet megszüntetni. Az erőviszo­nyok alapján álló „igazság­keresés” csak újabb igaz­ságtalanságokat, újabb vi­szályokat, háborús tűzfész­keket okozna. Elég sok pél­dát szolgáltatott már erre történelmünk — és szolgál­tat napjainkban például a bonni revansisták politi­kája. A kapitalizmust kell felszámolni, s ez szünteti meg a nacionalizmus gyö­kereit. ez vet véget a na­cionalizmus legveszedelme­sebb formájának, a szün­telen határvitáknak is. Laafobb pé’da erre az Osztrák—Magyar Mo­narchia romjain keletkezett államok utolsó ötven esz­tendős története. Az első nagy elrendezés, amely az első világháború, majd az európai proletárforradal­mak leverés© után jött lét­re, a Párizs l.ömyéki béke­szerződés volt. Az itt meg­állapított határvonalak meghúzásánál — imperia­lista békeegyezmény volt! — minden más szempont nagy szerepet játszott, mint az igazságosság. Ezért, hogy a magunk példájánál ma­radjunk, a magyar nemzetre sérelmes döntések születtek. De vajon az volt-e a sérel­mek orvoslásának útja, amelyen a magyar uralkodó osztályok jártak a két vi­lágháború között? Az el­vakult sovinizmus, irreden­tizmus, a magyar faj ural­kodásra hivatottságángk hangoztatása, a fasiszta, imperialista területrabló törekvések nem vezethettek a sérelmek orvoslására. Gyökeresen megváltozott a helyzet a második világ­háború után. Megszűnt a nacionalizmus alapvető oka, a kizsákmányolás rendszere ezekben laz országokban. (Igaz, a nacionalizmus még sokáig tartotta magát, s őr­zi hátrahagyott állásait ma is.) A szocializmus útján, a népek, nemzetiségek egyenjogúságának útján in­dultak el, ha nem is min­dig egyforma következetes­séggel és egyforma ered­ménnyel ezek a népek. Eb­ben a légkörben a talajta- lanná vált nacionalizmus, vagy éppen a határok ki­igazításával kapcsolatos nosztalgikus álmodozások már nem lehetnek olyan lélekmérgezők^ nem lehet­nek nemzeti konfliktusok okozói. Amint megszűnt az oktalan és természetellenes elezárkózás politikája a szo­cialista országok között, maguk a népek győződhet­tek meg arról, hogy az Európa levegőjét évszázadok óta mérgező nacionalizmus okozta sebek milyen gyor­san gyógyulnak. Pozsonyi, ungvári, vagy szabadkai magyarok között járva, vagy éppen a Román Szocialista Köz­társaság most elfogadott új alkotmányát olvasva, na­gyon megnyugtató érzés tölti el az embert. Történel­mileg közel az idő, amikor ezek az egykor oly sok fáj­dalmat okozó sebek végképp begyógyulnak. Éppen ez az alapvetően egészséges és jó légkör, a testvémépek közötti szocia­lista viszony ápolása és erősítése is követeli, hogy éberen lépjünk fel minden­fajta nacionalizmus, a sok­szor még csak alig halott, vagy tetszhalott érzelmek nosztalgikus élesztgetése el­len. A történelem tanított meg bennünket arra, hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint ezzel a tűzzel játsza­Varga Jómat Az UNESCO kiállítása a Szigligeti Színházban Ptolemaiosz és Kleopátra kőbevésett nevei, melyek alapján —■ a görög szöveggel összehasonlítva — 1822- ben megfejtették az egyiptomi hieroglifák titkát mei” felirattal mai gyerek falrajzait látjuk. A kettő között nagy a hasonlóság. A következő kép délame­rikai sziklába vésett áb­rákat mutat be. A felirat szerint „Jelentésük isme­retlen”. Mellette „Mai mű­vész rajza (Miro)”. Jelen­tése? A kettő között nagy a hasonlóság. A következő táblák a kü­lönböző jelzéseket, hierog­lifákat, ékírást, az arab, kínai, japán írásokat mu­tatják be. Az ábécé ie* 1000 évvel tűnik fel Euró­pában, amikor a föníciai Ötven nagy táblán is­merteti az írás történetét az UNESCO kiállítása a szolnoki Szigligeti Színház­ban. Miért mégis az írás művészete a kiállítás címe? A tudományos alaposságá­val és szellemes népszerű­sítő módszereivel egyaránt kitűnő kiállításnak már el­ső néhány táblája feleletet ad erre a kérdésre. — Az írás első, kezdetleges for­mái a rajzolt jelek, me­lyeknek legrégibb példái barlangi festményeken ta­lálhatók Spanyolországban. Emellett „A firkálás örö­Iszlám hitvallás a VII. századból. A meglepően „mo­dern" formájú kufi írás nemcsak gondolatközlő, hi­nein szép díszítő elem is A kínai írás. Az asszony (franciául: fémmé) és a gye­rek (enfant) együtt azt jelenti; jó (bon) írás átkerült a görögök­höz. A XV. században a könyvnyomtatással általá­nossá válik az írás haszná­lata, modem korunk a táviró, rádió, televízió új eszközeit használja fel a gondolatok közlésére. De újra fellendül a szépírás, a kaligráfia is — Keleten a XVII. századi japán „so’’ felújításával, Európában a modern képzőművészetben* LL A karcagi lejtős Mit jelentett a kunsági népnyelvben ez a kifejezés, hogy „karcagi lejtős”? — ezt ma már a legöregebb emberek közül is kevesen tudják. Arra gondolhat­nánk, _ hogy talán valami­féle tánc lehetett ez a lejtős. — Bizony az volt! — mon­dotta a karcagi öreg Pádár János bácsi, akitől valami­kor az 1930-as években kérdezősködtem erről. — Mégpediglen olyan keser­ves tánc volt, amit az a legény járt, akit valami gyanú alapján vallatóra fogtak, osztán mogyorófa husánggal húzták a nótáját a pandúrok vagy a zsan- dárok. Annak idején Karcag volt a Jászkun Kerület székhe­lye, itt e város piacán állt a kerületi székház. Régi öregek tudnak róla, hogy vastagfalú, boltíves dutyi­jában súlyos vallatás alá vetették a vasravert rabokat meg azokat, akik betyár­kodás gyanújába kevered­tek. így született meg a karcagi lejtős hajdanában közismert fogalma. Sokan megtapasztalták s hírét vit­ték. Demeter István öreg ju­hász akként magyarázta, hogy „veszekedős, izgága legénnyel, meg csínytevő. virgonc sihederrel is ha­marosan eljáratták. Deresre szíjazták, úgy csapkodtak a meztelen talpára. Rugda- lózott bizony szegény fiú, amennyire engedte a szíj, de többnyire nagyon szo­rosra csatolták”. Kérges szívű vén kutya pandúrok bíztatták is köz­ben a deresen fekvőt: Nagyobbat rágj, fattyú, Ne sajnáld a lábad! A görbe utadat Szaporábban járod... Nem számított az szé­gyennek. ha némelyik „ne- vendék legény” még rívásra is fakadt szegény: „Nem is érnek engem többé utói kendtek, csak szabaduljak innen!” így tehát a karcagi lejtős ama bizonyos „régi jó vi­lág” egyik rossz emléke. De majd csak végképp fe­ledésbe merül már! Pedig abban az időben még nóta is szólt róla: Vármegye kutyái Befogónak engem, A karcagi lejtőst Táncoltatták velem. Jártam, míg járatták, Megfájdult a lábom, A farom is viszket, Le se is tagadom. Mulatság árával Adós nem maradok, Ha isten megsegít, Kamatot is adok! Sejteti ez a nóta, hogy a legények nemigen res- tellkedtek a megtáncoltatás miatt és szándékukat se rejtették véka alá. Sőt ar­ra is van példa, hogy a nótában világgá kürtőit szándékukat valóra is vál­tották. öregek emlegetik, hogy működött valamikor Kisúj­szálláson egy komisz csend- biztos. Borsos Gubának csúfolták az ügyesbajos emberek. Azt mondják, hogy nem ésszel, hanem vassal, bottal kereste az igazságot, de ha volt, aki bankót terítsen a szemére, akkor nem is kereste. Aki egy lovat adott neki, az kettőt elvihetett, — persze nem az övéből! Egyszer valami tolvajlási ügyben nyomozódva, ne­gyedmagával a határbeli tanyákat, pásztorszállásokaf zargatta. Gondolván, majd hűsölnek és isznak egy ke­veset, beültek a karcagi határ szélén, a kunhegyesi út mellett álló Tibiuci-csár­dáiba. Mikor kijöttek, a lo­vának csak a hűlt helyét találták. Valaki esketette a kútágasról. Soha nem ke­rült meg se a ló, se a tettes. Egy Birkág Ferkó nevezetű bojtárt vettek gyanúba. Hiába istenkedett, hogy ő ártatlan, színét se látta a lónak, vallatás során cudarul eljáratták vele a karcagi lejtőst. Ettől kezdve Ferkó gyak­ran dalolgatta az imént idézett nótát. Bújában, ke­servében addig dalolgatta* míg egyszer a Kőhalmi­csárdában, Kunhegyes alatt, rászólt egy ott csendeskedő, magánosán borozgató nagy barna legény: Abban a kamatfizetésben részvényes leszek, komám! Mégpedig hamarosan, nem hónap, hanem ma!... Senki se ismerte a le­gényt. Kicsoda, hová való? — senki se tudta. Ö azon­ban járatos lehetett erre­felé, mert nagyon jól tudta a dörgést. Talán bizony a Ferkó ügyébe se illetékte­lenül avatkozott... Ki tud­ná!... Ferkóval mindjárt össze­dugták a fejüket és szót értettek egymással. Borsos Guba. mint nász­nagy, egy kunhegyesi la­kodalomba igyekezett. De csak a Kakatér gátjáig ju­tott. A nádas szélén közre­kapta a két nagy, markos fiú és se irgalom, se ke­gyelem, dupláin megtáncol­tatták. Kitöltvén rajta mér­güket, ott hagyták a gáton, gyalog és mezítláb, hogy csúfságát le se tagadhassa. — Sarkantyús csizmáját amúgy is le kellett húzni a lábáról, mert a tánc­szabály úgy kívánta. A lo­ván meg Ferkó nyargalt el távolabbi vidékre, miután bebizonyította, hogy a kar­cagi lejtőst csendbiztos is el tudja járni, ha van, aki muzsikáljon neld. Szűcs Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents