Szolnok Megyei Néplap, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1965. július 4.

LÓÚSZTATÓ

A lóúsztató csak egy terjedelmes gödör, közvetlen a folyó mellett. Méteres lehet benne a víz. Látni körben a szakadékos partot, a gyökerek fekete hajcsomóival.

— Nyár végére félig elmegy belőle a víz — mondja Danyi János, aki apámmal együtt járta meg a háborút. Tanyasi ember, az ő szekerével jöttem be a faluba. Még hozzáteszi: — Ha már leapad, nem lehet idehozni a lovakat, nem maradnának meg benne. Elfoglalják a kacsák

Korán költött reggel. Előbb ébren lehettem már, 'inint ahogy megrázott, mert azt is hallottam, mikor benyitott a konyhába. Ott aludtam a tornyos falióra alatt.

— Nem jön a faluba? — pislogott rám.

— Mehetek.

— Az asszony már elment a piacra, s nekem is lenne dolgom. Ha kedve van?

Mentünk a szekérrel. Jó messzire kivehető volt a hajnali párolgásban a rizsföldek zöld sávja. Vízi madarak sírtak, kotkodácsoltak a levegőben.

— A tanácsházán volna elintéznivalóm — magyarázta Danyi János.

Délben megjött Elintézte még közben a többi dolgát is, hazafelé indultunk, de akkor eszébe jutott:

— Meg kéne füröszteni a lovakat.

— Van idő — mondtam.

A két ló most ott áll szűgyig a vízben. Ki vannak kötve az egyik mederbe levert vastag karóhoz. Szőrük fénylik a sikálástól. Nem isznak a vízből, csak prüszkölnek tőle. Hátukat süti a félelmetesen-piros nap.

— Nem mártózunk meg mi is? — néz rám.

— Jó lenne. Döglesztő a meleg

— Gyerünk akkor!

Megy előttem. A második

lépésnél megtorpanok. Nem a lóúsztatőra gondoltam.

— Ebbe? — kérdezem.

— Hát. Nem piszkos.

Utálatos dolognak tartom, hogy belegyalogoljak ebbe a vízbe. Napjában tíztizenöt lovat lehoznak Ide. Meg a falusiak a tehenüket is ide hajtják este. mikor megjön a legelőkről. A jószágok testéről az állott, zsíros piszok mind belekeveredik. Piros-föltú gyulladásokat. kiütéseket szerezhet itt testére az ember. Vagy ennyire megutáltam volna az állatokat? Pedig egykor szinte a szájukból ettem. Gyerekkoromban, ha szüleim későn jöttek haza a munkából, s nem találtam a ház kulcsát, hogy bemehessek, melléjük feküdtem a szalmára, fejüknél melegedtem.

— Itt a folyó is — mondom az öregembernek. — Mégis csak más. Nem állóvíz.

Átvágunk a fűben a folyóhoz. Szúnyogok felhője csap arcunkba. Bokrok gallyaira dobáljuk az inget, nadrágot. Fölpúposodnak a levegőtől, mint teknőben n fehér kenyértészta. Elsőnek ugrok a vízbe. Átcsap fölöttem, mint az emlékek. Aztán nézem, hogy az öregember bizalmatlanul a víz iránt, kissé félszegen, ügyetlenül mászik a partról lefelé. Nem az öregségtől tehetetlenül. mert frissen mozgó ember még. Megborzong.

mikor derékig elmerül. Itt hidegebb a víz, mint a ló- úsztatóban. Ez folyik, meg mélyebb is. Látom az ember arcán, a szikes ráncok között a biztonságérzet hiányát. Nem is nagyon merészkedik beljebb.

A lóúsztatóba ingben, nadrágban vezette le a lovaidat. Ott nem lehetett érezni, hogy idegenkedne, húzódna a víztől. Pedig bokán felül lesüppedt a lába a nehéz iszapba. Ügy rángatta ki belőle hol az egyik, hol a másik lábát.

Valójában a parasztemberek, ha levetkőznek, ha nem érzik magukon a ruházat védelmét: elveszítik

egyszerre biztonságérzetüket? Ilyen arcot láttam már fürdőben is. Olyanokét. akik táy, először mentek el. többnyire orvosak javaslatára. Nem tudtak magukkal mit kezdeni. Nem hiszem, hogy a testüket szégyellnék, amelyet a nehéz fizikai munka egy idő után deformál. Ősi szokás, be- rögzöttség rendeletét teljesítik? Nem is tudom, hány éven át láttam otthon, hogy még aratáskor sem, azokban a rettenetesen fájó melegekben sem vetkőztek volna félmeztelenre. Csak az arcuk volt piros, mint kerítésekre tűzve a cserépkorsóké. Nyakuktól lefelé fehér volt mindenük, akár a hőmezők.

Emberek jönnek a parton. Vállukon kasza, gereblye. Arcukat belemossa a szél. meg a nap a lombok zöldjébe. Mezítláb jönnek a keményre taposott ösvényen.

Lekiabálnak a vízre:

— Fürdik Jani bácsi?

Lehet, hogy gúnyolódást

érez ki a szavakból, mert csak immel-ámmal mond vissza valamit. Pislant feléjük egyet, aztán megnyugszik, mikor elhaladnak.

Váratlanul felém fordul.

— Nem szoktak már ilyen emberek a folyóra menni. Gyerekeknek, azoknak való.

— És az idősebbek?

— Már csak otthon legyenek. Ott van nekik a lavór, vagy a teknő, amiben az asszorvu mos.

— Pedig nem árt ez — mondom.

— Tudom én azt.

Később:

— En jóformán egy éve, hogy fürödtem.

Nem érzem szavaiban, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítana a ténynek. Én is csak később döbbenek a lényegre, s rákérdezek:

— Hogy érti?

— Mármint tetőtől — talpig Csak nyáron, ha ráfogom. lejövök ide a lovakkal. Kikötöm őket, aztán lubickolok egyet mellettük.

— Nem szégyellem, így van az a mi fajtánk között... Az apámat én soha nem láttam, hogy a lavór vagy a teknő fölé úgy hajolt volna, hogy az ing nincs rajta. Lábat mosott, meg arcot. Hogy fogat? Arról ne is beszéljünk. Pedig vénsé- gére már bagózott is. Zöld volt a szája mindig, mint a fű. Én is csak addig kaptam egész testemre vizet, amíg anyám fürösztött. Arra emlékszem még — akkor már gyerekek is voltak a portán — beteg voltam, legyengültem, mert azon a nyáron elmentem csépelni, a feleségem kitámogatott a tanya mögé Három vödör vizet hozott. Ott melegedett egész délelőtt a napon. Levetkőztetett, s mind rám zúdította. Talán, mert nagyon elfárad az ember estére, mikorra elvégzi az arra a napra valót, azért hanyagolja el magát az ember. Kiszikkadok egész nap, mint az éhes veréb. Olyankor nincs már semmihez se kedvem, csak megyeház ágyba, hogy megszabaduljak mindentől.

Eltűnődöm ezen a bizonyításon, ezen a megoldáson. amellyel körülményeit jellemzi és megnyugtatja magát. Gondolkodom, vajon ő mennyit veszített életéből, mert közérzetére sohasem adott? Milyen serpenyőn lehetne azt megmérni? És mennyit veszített egészsége?

Mászunk kifelé a vízből,, mint a békák. Száll a nyári fullasztó meleg. Segítek a lovakat befogni a szekér elé Ügy lépnek hazafelé az^ égbe emelkedő dűlőkön, érezni húsukból, hogy szinte mázsás súlyokat hagytak ott a lóúsztátóban. Szájukban nem forr a hab, lepkeköny- nyen trappolnak, akár a balladákban.

Serfőző Simon

NYOMDÁSZSZTRÁJK

Szolnokon az első ' világháború előtt egyszer végső fegyverhez folyamodtak a jobb megélhetésért harcoló nyomdászok és sztrájkot hirdettek meg. A nyomdatulajdonosok megbízták egyik társukat, rándoljun föl Budapestre és hozzon sürgősen sztrájktörőket. Hay Géza szolnoki nyomdatulajdonos fel is utazott a fővárosba és naivitásában a nyomdászok Stáhly utcai szakszervezetének kapuja előtt igyekezett sztrájktörő, két felbérelni;

fiikerült is neki rövid

0 idő alatt öt álsztrájktörőt találnia, köztük Kondor Bemátot. Este Hay nagy örömmel ült vonatra a pesti „sztrájktörő” nyomdászokkal és hogy növelje a társaság jókedvét, útra- valóul nemcsak ételről és italról gondoskodott gavai- lérosan, hanem sikerült két szál cigányt is szereznie valahonnan.

Éjfélkor megérkeztek Szolnokra, ahol a pesti nyomdászokat a legelső szállodában helyezték el, s

hogy a szolnoki sztrájkolok ne háborgássá!^ a kifáradt embereket — jelentette ki Hay —, egész éjjel talpon lesz a szálló kávéházában és személyesen őrködik a társaság nyugodt álma fölött.

Mihelyt eltávozott a „sztrájktörők” szobájából. Kondor kiszökött a szállodából, hogy a sztrájk Budapestről kirendelt vezetőjével, Bogár Ignáccal találkozzék. Megbeszélték, hogy Bogár másnap reggel visz- szautazik Budapestre és Kondor, a „sztrájktörő” veszi át a sztrájk további vezetését.

Másnap reggel Hay — egész éjszakai gondos kártyázás után — feljött a pesti nyomdászokhoz, hogy most már induljanak el vele együtt dolgozni. Kondor ekkor kijelentette, hogy meggondolták a dolgot és csatlakoznak a sztrájkolók- hoz. Hay lármázott, topor- zékolt, majd kisurrant a szobából és a „sztrájktörőkre” zárta az ajtót.

Nemsokára rendőrökkel

ÉLETMŰVE:

Húszezer ember egészsége

Dr. Babics Antal orvosprofesszor akadémikus

Magyar tudóst választott tiszteletbeli tagjává a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiája. Dr. Babics Antal személyében.

Dr. Babics Antal a magyar falu gyermeke. A dunántúli Lovászpatonán

1902-ben egy szegény iparoscsaládban tizedik gyermekként született. Szegénységénél csak akaratereje volt nagyobb, ez serkentette tizennyolc iskolai és egyetemi éven át a nehézségek átvészelésére a mindvégig eminens tanulót.

■ Orvosi diplomáját 1927- ben kapta kézhez. Korábbi vágya mégsem válhatott valóra, nem nevezték ki vidéki körorvosnak. Díjtalan gyakornok lett csupán az egyik dunántúli megye közkórházában. Az akkori, úgynevezett jó társaság értékelésében, amint egy lányos _ háznál a szomszédos szobából kiszűrődő szófoszlányokból megtudta: „Csak egy kis kezdő, névtelen orvos.”

Már másnap Budapesten termett. A „med. univ.”-ból

lett rövidesen sebész, majd urológus. A professzorok jobbkeze, aki a tehetősebb kollégáktól átvállalt éjszakai ügyeieteket tanulással töltötte, a nagyviziteken viszont valamennyi beteg kórtörténetét emlékezetből referálta.

Első ízben magántanárként, harmincnyolc évesen lett a budapesti Orvostudományi Egyetem urológiai klinikájának megbízott vezetője. Tanszékvezető professzorrá végülis mást neveztek ki, az akkor hivatalba lépő új kultuszminiszter háziorvosát. Öt a honvédkórházba helyezték át, kárpótlásul a sérelemért, tartalékos főtiszti rendfokozattal. Ebben az időben kapcsolódott be az ellenállási mozgalomba. A gyanún felül álló magasrangú katona- orvos lakása menedéke volt a kommunista párt illegalitásban élő vezetőinek.

Pályafutása során eddig néhány híján húszezer műtétet végzett, és ennél is több embernek adta vissza egészségét, klinikáján a

ERNST SCHUMACHER:

JÓ AZ EMBER

Jó az ember.

De megöli testvérét.

Jó az ember.

De elárulja társát,

Jó az ember.

De elhamvasztja fajtáját.

Jó az ember.

De halált hoz a világra.

Az ember jó.

Mert életét áldozza testvéréért,

Az ember jó.

Mert helyt áll a társáért.

Az ember jó.

Mert segít a fajtájának,

Az ember jó.

Mert szolgálja a közösséget,

Az ember jó.

Mert életre hívja a világot.

Jó az ember,

S baloldalt, hol a világ szíve dobos.

Alszik a költő,

Eljövendő

Emberek Szebb álmainak Társa.

Boldog Balázs fordítása

Ernst Schumacher német irodalomtörténész, lírikus és esszéista. Elsősorban irodalomtörténészként _ tartják számon s ezt főként Brechtröl írott tanulmányaival vívta ki.

kutató és gyakorló urológusok új nemzedékét nevelte fel, tudományos tevékenységével a vesepato- fiziológia területén maradandót alkotott. Elsőnek bizonyította be: a vese — elzáródása esetén is — tovább működik, a műtét céljául_ tehát nem az eltávolítást, hanem az elzáródás sebeszetileg megvalósítható feloldását kell tekinteni.

A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben levelező tagjává választotta, 1950-ben akadémikusnak nyilvánította, jelenleg az elnökség tagja az orvosi osztály titkára. Munkásságáért 1954-ben Kossuth-dí- jat kapott. Elismerésének nemzetközi megnyilvánulásai: a Nemzetközi Urológiai Társaság elnökségének tagja, a Szovjetunió Sebészeti Társasága, az olasz — valamint a Román Urológiai Társaság, a csehszlovákiai Purkyné Társaság tiszteletbeli tagja. A közéletben is tevékeny szerepet játszik: országgyűlési képviselő és az Orvosszakszervezet elnöke.

Szabad óráit olvasmányai: a természettudományi,

földrajzi és néprajzi leírások és madarai között osztja meg. Kertjében telente félszáznál is_ több gerle, rigó, cinke talál otthonra, eleségre. Szenvedélye csak egy van: balatoni horgásztanyáján, várva a jószerencsét, áztatni a zsinórt. Horgászként már „diplomáciai” megbízatás: is téliesített. A magyar, és a szovjet, horgászok szövetségei között egyik moszkvai útján ő teremtette meg a hivatalos azóta is harmonikus kancsolatot.

Kovács György

tért vissza, akik a rendőr- kapitányhoz kísérték a pestieket. Kihallgatásuk után a kapitány kijelentette Haynak, hogy munka vállalására nem kötelezheti a Budapestről érkezett nyomdászokat, s nem tehet egyebet, minthogy a csavargó- rendelet alapján, dologkerülés címén kiutasítja mindnyájukat a városból.

Haynak nem tetszett ez a megoldás, egyszerre kifakadt, hogy ő fütyül a további küzdelemre, különben is gazembernek tart minden sztrájktörőt, majd a pesti nyomdászokhoz fordult:

— Szerezzenek nekem a sztrájkvezetőségtől egy árszabálypéldányt, olvasatla- nul aláírom és úri becsületszavamra ígérem, azt be is tartom!

r bben a pillanatban

*- Kondor belenyúlt zsebébe, kihúzta belőle a kért árszabályt s bemutatkozott, mint a sztrájk további vezetésével megbízott budapesti kiküldött; Nem kellett sokáig tár- gyalniok. Kludik Gyula szoinok-' polgármester előtt azonnal aláírta az árszabályt, amivel maga ellen ’ázította a többi nyomdatu- lajdonost, akik később ezért kénytelenek volcak szégyenszemre valamely, nyien kapitulálni.

Hay Gézának sokáig nem

volt nyugta a történtek miatt a városban. Városszerte azzal bosszantották, hogy ő fedezte a „sztrájktörők” odautazási költségeit. Ezért a megmérgesedett Hay elhatározta, hogy az árszabály aláírása ellenében visszaköveteli nyolc, száz korona készkiadását. Fel is kereste Kondort, aki megmagyarázta az okoskodó nyomdatulajdonosnak, hogy ezt nem teheti, ellenben, ha kívánja, úgy kezeli az összeget, mint jótékonycélú adományt. Rövidesen újból felkereste Kondort és elkeseregte, az ugratás a városban nem akar véget érni; mielőtt ezért arcul üt valakit, árulja el neki, milyen jótékonycélú alapra fordítják a pénzt?

— A nyomdászszakszervezet sztrájk-alapja javára — nyugtatta meg Kondor az izgatott Hayt s mindjárt hozzátette: — Az összeget szaklapunk, a „Typog-a- phia”, az ön neve alatt fogja nyugtázni.

Hay felhördült:

— Micsoda? — ordította magánkívül. — Az én pénzemen rendeznek megint sztrájkokat, és maga, ezt még nyilvánosan nyugtázni akarja? Disznóság, nem tűröm, elkergetem az egész személyzetet, becsukom a nyomdát és még azt a pillanatot is megátkozom,

amikor gabonakereskedő létemre nyomdászságra adtam a fejemet.

r zu tán megnyugodott, s ^ már csak azt kérte, hogy ne nyugtázzák nyilvánosan „nagylelkű” adományát. Kondor álsajnálkozással jelentette ki. hogy ezt már nem tudja megakadályozni. mert a lap Budapesten másnap megjelenik, és ha ír is levelet a szerkesztőségnek, nem kaphatják meg idejében;

Hay könyörgésre fogta a dolgot:

— Kérem, uram, méltóz. tassék talán telefonon intézkedni. Parancsoljon,

adok tíz koronát telefon- költségre, csak akadályozza meg, hogy rajtam nevessen az ország minden nyomdatulajdonosa.

Kondor megígérte, _ hogy megkísérli a telefonálást és egy óra múlva azzal tért vissza, hogy beszélt Budapesttel és a nyilvános nyugtázás elmarad.

Az egész telefonbeszélgetésből egy szó sem volt igaz, nem nyugtázhatott a „Typographia” olyan pénzt, amely akkor még be sem folyt...

így „zajlott le” a szolnoki nyomdászsztrájk, melyben a nyomdai munkások teljes győzelmet arattak.

Révész Tifett