Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
1965. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 JIpoÁemapuu tcex empan, caetuHAÜmec'bf EJIJIHHblJÍ KRÍM OPrAH UE/lMHHOrO KPARKOMA Kn KA3AXCTAHA M KPAEBOrO COBETA AEnYTÁTOB TPYAMMHXCfl. UEAHHOTPAACKOrO OBKOMA Kfl KA3AXCTAHA H OB/1 ACTHOrO COBETA AEnyTATOB TPyAPUAHXCfl \ Maflaerc* c 15 <fce*pan» 1961 ro/js J* 20 (1.196). BTOPH WK, 26 jiH«ap* 1065 roa«. Uexa 2 i Magyarország felszabadításának résztvevői, Debrecen, Szolnok, Budapest ' felszabadítói... Sokan voltak, több százezren. A háború azonban véget ért, s az emberek visszatértek a békés munkához. Teltek az Makarov megmenekült Mikor a Celinográdi Hőerőmű főmérnökét, Pjotr Ivanovics Koroljovot megkértük, hogy írja meg visz- szaemlékezését Magyarország felszabadításáról, ő így válaszolt: — Föltétien megírom, de... holnap lesz a legnehezebb vizsgám az építész- mérnöki egyetem levelező tagozatán... Pjotr Ivanovics megtartotta szavát, s írt néhány oldalt magyarországi emlékeiről. Sorkatonaként kezdte a háborít, majd a harcok során őrmester lett, s Budapestről tiszti iskolára irányították. Ma tartalékos műszaki hadnagy. Sok energiát fordít munkájára. Jól képzett szakember, jó szervező, de mindenekelőtt olyan ember, aki mindig figyelemmel kíséri dolgozó- lársai kívánságát, életét. 1944 augusztusában, a 2; ukrán fronthoz tartozó 6. gárda légidesszant divíziónk, megtörve a németek ellenállását a Kárpátokban, Magyarország területére lépett. A hegyek csúcsáról csodálatos látványt nyújtott a síkság. Sajnos, nem sok időnk volt a gyönyörködésre. Abban az időben őrmester voltam, s egy ak- navetős rajt vezényeltem. Az első faluban, melyet aknavetőink tüzének segítségével foglaltunk el, megálltunk rövid pihenőre. A falu kicsi volt, teljesen eltűnt a zöld fák és bokrok 'ózott. Kíváncsian nézelődtünk. Magyarország... Az ország, amelyről oly sokat hallottunk, most itt volt előttünk; Az utcán megjelent egy parasztember. Félénken te. kintgetett körbe. Már régen munkához kellett volna látnia. S a munka — mint a háború — nem várhatott Mikor egyik katonánk mellé ért, az udvariasan köszöntötte. A magyar válaszolt valamit, s meghajolt, \ katon?. barátságosan vállon veregetne, s tovább ment a dolgára. A magyar sokáig elkísérte tekintetével, majd valamit bekiáltott az udvarra. S az utcák hamar benépesedtek. Az emberek mosolyogtak ránk, vendégségbe invitáltak; Szása Ignatyev, az egyik aknavető irányzója, a mezőn, valahol a falu mögött fogott egy lovat. Szép Jószág volt, még egészen fiatal. A németek hagyták el visszavonulás közben. A ló, amelyik nem értette a soha nem hallott vezényszót, ki akarta magát szakítani a kezéből. Nemigen tudtak vele mit kezdeni. S ekkor Szása meglátt a magyart, akt kissé távolabb állt, s minket nézett. — Neki adjuk a lovat! — mondta Szása. — Helyes bólintottam. — Hasznát veszi majd r gazdaságban. A többi katona sem ellenezte ad. goi. A paraszt sokáig nem tudta felfogni, mi: akarhatom, tőle. S mikor aztán végül megértette, nem akarta elhinni. Sokáig hálálkodott mindegyikünk, nek külön-külön, szorongatta a kezünket, s pergett a könny a szeméből. — Lehet, hoey ennek az évek. A harcostársakat szétszórta a sors e Szovjetunió minden részébe. Kérésünkre testvérlapunk, a Celinnúj Kraj munkatársai felkeresték azokat a szovjet harcosokat, akik hazánk felszabadításában részt vettek és megkérték őket emlékeik megírására. Az alábbiakban közöljük írásaikat. Pjotr Ivanovics Koroljov embernek most először zan lova életében — jegyezte meg egy katona; A paraszt meg elindult, végig az utcán, kötőféken vezetve a lovat, s mindegyre jobbra-balra nézegetett; Lehet, nem hitte el a valóságot, de az is lehet, hogy úgy vélte: nem köszönte meg eléggé az ajándékot. Ez a kép azóta is szemein előtt lebeg. Ez szívem felejthetetlen emléke. Sok falut, községet, tanyát, kis- és nagyvárost hagytunk magunk mögött, míg Budapesthez értünk. Mindennap elkeseredett harcok, áttörések. Soha nem felejtem el a találkozásokat az emberekkel. Debrecen előtt vörös zászlóval fogadtak bennünket, még a „Hurrá!” is feL hangzott. Behívtak házaikba, s a magyar konyha legjobb falatjaival vendégeltek meg. Sajnos, mi, első- vonalbeliek nem tudtunk sokáig maradni; Debrecenen túl, egy kis Szolnok megyei városkánál a fasiszták elkeseredett ellentámadást indítottak. Itt halt hősi halált jó bajtársunk, Vaszilij Ivanovics Lipatov, aki a Gorkij-terü- teten született. Itt is temettük el. Háztól házig folyt a harc az ellenség ellen. Estig a helyzet a következőképpen alakult: a város egyik fele a mieink kezén volt, a mákat a németek bitorolták. Sötétedés után aknavetos szakaszunk parancsnoka. Makarov hadnagy felkeres, te a parancsnokságot, hogy tisztázza a helyzetet. A visz- szafelé vezető úton eltévedt az idegen városban és egy olyan házba keveredett, ahol németek voltak. A hadnagy a ház bejáratánál gyanús zajt hallott. Hirtelen beugrott egy sötét udvarra. Nyomába géppisztoly sorozat vágódott. Makarov éles fájdalmat érzett lábában. Fájdalmát leküzdve, — Ne félj! Orosz tiszt vagyok! A magyar óvatosan odament a hadnagyhoz, megnézte a sebét, majd elment. Hamarosan visszatért azonban néhány emberrel. Bevitték Makarovot a házba, kötést tettek rá, s az ágyba rejtették. Mikor a németek eltakarodtak a városból, egy tisztünket az utcán megállított egy magyar, s nagynehezen megmagyarázta neki, hogy náluk otthon fekszik egy sebesült orosz parancsnok, így menekült meg Makarov hadnagy. Kórházba irányították, mi pedig folytattuk utunkat Budapest felé. Utászaink harminchat óra alatt hidat vertek a Tiszán. Éjjel-nappal özönlöttek át rajta a csapatok a főváros irányába. Rövidesen a mi egységünk is bekapcsolódott a magyar főváros felszabadításáért indított harcba. Ne. héz, véres harcók voltak űzök. De semmi sem tudta feltartóztatni előnyomulásunkat. A Budapestért folyó harcokban katonáink újabb ragyogó oldalakat írtak a Nagy Honvédő Háború emlékkönyvébe. „Mindig megtaláltuk a közös nyelvet" egy csűrhöz kúszott, amely az udvar végében állott; Már jónéhány ellenséges géppisztoly kutatta a nyomát. A csűrben lefeküdt a sarokba, jobban nem tudott elrejtőzni. Lába fájt, vére folyt, ereje is elhagyta lassan. Helyzete kilátástalannak tűnt. Reggel egy magyar lépett a csűrbe. Rémülten állt meg, mikor észrevette az idegen embert. Makarov magához lért, s utolsó erejét összeszedve, így kiáltott: A Nagy Honvédő Háború éveiben Borisz Vladimiro- vics Kurocskin a frontvonalban javítgatta a harci repülőgépeket. Ma egy tervezőintézet főmérnöke. Ezekben a napokban az általa vezetett mérnök-kollektíva nagy sikert aratott: a karagandai területen felépített Karabaszkij vasbetonelem gyárban egy prés nem hat, hanem nyolc panelt termel naponta. B. V. Kurocskin szívesen tett eleget kérésünknek, hogy írja meg visszaemlékezéseit a magyarországi harcokról; A magyar főváros ostromának megkezdése előtt repülőgép javító állomásunk — a tábori repülőtérre] együtt — Csepel és íps- kunlacháza körül állomásozott Ke""ctlen harcok dúltak. Pilótáink naponta három-öt bevetésen is részt vettek. Bombázták az ellenséges erődítéseket, roha. mozták a németek első vonalait. A repülőgépek gyakran igen súlyosan megrongálva tértek vissza a támaszpontokra, s mi csak csodálkoztunk, pilótáink no- gyan tudták azokat egyáltalán hazavezetni; Sok munkánk volt. Egy percet sem tartóztattuk feleslegesen a , gépeket. Kellettek a frontnak, az előretörő hadseregnek. S mi dolgoztunk éjjel-nappal. A kiskunlacházj „repülő, tér” csak afféle tábori reptér volt, s csak nehezen tudta útjára bocsájtani és fogadni valamennyi harci repülőgépünket. Pilótáink gyakran a szomszédos fc’i- koricaföldön „landoltak”. Annák érdekében, hogy harci gépeinket tökéletesen előkészíthessük az új bevetésekre, egyidejűleg két körzetben dolgoztunk: Csepel alatt és Kiskun! acházán. Munkánkat gyakran csak éjjel végezhettük, nappalra pedig álcáztuk magunkat; A szerelők ezekben a napokban igazi példáját mutatták a tudásnak, a hősiességnek. A túlterhelés olyan nagyfokú volt, hogy Budapest alatt két-három nap alatt végeztük el egy-egy repülőgép generáljavítását, s olyan sérüléseket is kija. vítottunk ennyi idő alatt, amelyeknek rendbehozására nyugodt körülmények között két-három hét kellett volna. Műhelyünk mindennap öt-hat „IL-2”, .,LA-5” és „JAK-7” vadász-, illetve bombázógépet adott a frontnak. S mégis, kevés volt a munkáskéz. Ezidőben rendkívül nagy segítséget kaptunk barátainktól, a magyar munkásoktól, csoportosan jöttek, s ajánlották fel segítségüket. — Harcolni nem tudunk, különböző okok miatt — mondták —, engedjék meg hát, hogy munkánkkal segítsünk a szovjet harsereg- nek. Sokan voltak... Azokban a napokban saját szemünkkel győződhettünk meg a*- ról, hogy milyen ügyesek a magyar munkások. Gyakorlatban és találékonyságban Vaszilij Dorosenko semmivel sem maradtak le a hivatásos repülőgép-szerelő katonák mögött. S ez különösen fontos volt, mert bizony időnként nem volt elegendő pótalkatrészünk. Kiváló munkát végzett a kiskunlacházi Sándor, Rá. bért, Andor és mások. Szívből gyűlölték a fasisztákat, s mielőbbi pusztulásukat segítették elő. Sajnos, ma már nem emlékszem vezetéknevükre. Nem emlékszem, de közös munkánk emléke örökre megmarad bennem. Magasva értékeltük munkaszeretetüket, kitartásukat. Mi nem beszéltünk magyarul, ők nem értettek oroszul. Mégis mindig megtaláltuk e közös nyelvet — a barátság és testvériség nyelvét. Emlékezetes találkozás Borisz Vladimirovics Kurocskin Ez a levél a Bajkál-ió környékéről, Irkútszk Városából érkezik önökhöz. A húSz év, ami a háború befejezése óta eltelt, nem törülte ki emlékezetemből Karcag, Túrkeve. Török- szentmiklós, Mezőtúr, SzoL nők, Abony és Ujszasz nevét, hisz mindezeket a városokat és falvakat bejártam ágyút vontató tüzérségi autókon. Jól emlékszem gyönyörű fővárosukért folytatott harcainkra, arra, hogyan estek el bajtársaink a szemem láttára. Budapest ostromakor lövegeink nyílt pozícióban álltak a németek hatalmas erődítményei előtt és egyenes célzással lőttünk a gyalogság támogatására. A harc hevében nincs idő jobbra-balra né. zegetni, de én mégis jól megjegyeztem magamnak a szomszéd üteg parancsnokát, Zájcev főhadnagyot, aki egymaga töltött, célzott és lőtt — ebben a harcban elesett legénységének a fele és egy találat szétvetette egyik ágyújukat. Budapest felszabadítása után, alig értünk rá eltemetni elesett bajtársainkat, tovább kellett indulnunk. És új harc következett, elkeseredett, kegyetlen harc Esztergomnál. Este 11-től egészen reggelig a német és orosz ágyúk szünet nélkül tüzeltek. Reggelre megtört a németek ellenállása és erős támadásunk futásra késztette őket. Ekkor olyan percek következtek, melyeket soha nem felejtek el; Esztergom peremén a csodává] határos módon épen marad* kapuból, a fal résein keresztül, a golyóktól megtépett, csupasz sö- vényű kertekből emberek jöttek egységünkhöz. Ki bátrabban, H félénkebben megindult golyók és szilánkok szaggatta ágyúink, autóink felé. Sovány, fekete szemű kisfiú állt elébem. Felém nyújtotta almáskosarát es halkan megszólalt: — Zdrásztvuj. ruszkij... Képzeljék el az ember helyzetét, aki egész éjjel a halál füttyjeleit hallotta a feje felett, s .akiknek úgy tűnt, hogy már évek óta nem aludt, aztán hirtelen meglátja ezt a sovány, tehetetlen és egészen oda nem illő gyereket a békebeli almákkal, meghallja ezt a két, valószínűleg nagy- nehezen megtanult orosz szót Megdöbbentettek az almák a háborús tél legvégén. az ellenséges megszállás utolsó napján. Még máig sem értem, bogyón tudtam megérteni az autók bőgése és a közeli ágyúdörej hangja mellett a halk gyermeki hangot. Mivel fejezhettem ki hálámat a gyermeknek. Semmivel. Bornyúmban, mivel a hadtáp nem jutott el a frontvonalig. a többnapos nehéz harc után nem volt még egy darab cukor sem. Megtettem mindent, ami tőlem tellett, felemeltem a kisfiút (egészen könnyű volt), és felültetten az ágyútaip- ra. Megértettem, hogy a kisfiúk az egész világon egyformák. Egy valódi ágyún utazni, melynek talpa még ki sem hűlt a har- eok után — biztosan emlékezetes lesz ifjú barátom számára g hosszú ideig beszélhet róla kis barátainak. Azóta eltelt két évtized. Most a novoszibirszki vas- útmémöki egyetem irkutsz- ki levelező tagozatát vezetem. Mérnököket képzünk azokból a vasutasokból, akik fiatal korukban nem részesültek felsőbb oktatásban. Még ma is akadnak köztük olyanok, akiket a háború akadályozott meg s továbbtanulásban. Egy fiam és egy lányom van. Ök már a háború után születtek, s csak könyvekből és elbeszéléseimtől hallottak arról. De ne is ismerjék meg soha másképp! Ne kelljen sem nekik, sem kortársaik millióinak elsajátítani azt a kegyetlen tudást, melybő] kijutott nekünk. g melyben még részesült kis esztergomi barátom is. aki almával fogadott minket. Vaszilij Dorosenko *
