Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPI .AI’ 19». <a*cv!t* 14 Barát Endrét Büszkeség Galagó Lőrinc segédmunkás, 26 éves, nős, három gyermek apja — megsérült a lábán; egy frissen kovácsolt, ki nem hűlt, kékes- vörös színű perselybe botlott a nagykalapács műhelyben. Csúnya égett seb támadt ebből ballábszárán, betegállományba tették és kötözésre jár a városba. Ott ül most is a sebészeti ambulancián, a váróteremben. Aprótermetű, vékonypénzű legény. De azért ő nz erős dolognak sosem mondott nemet. Kitartó volt. hajtotta magát, főleg a jobb keresetért — de azért is: ne mondja senki, hogy a munkát kerüli, mivel cigány. Utálta maga körül a mocskot, a ronggyal bélelt dikét, a rossz putrit. Arra vágyott, hogy kitörjön köréből valahogy. Persze, korai nősülése, az asszony és a három gyerek erősen visszahúzta. De most már mit tehetne velük? Nem zavarhatja széjjel őket. S boldogság az, hogy minden este hazavárják. A gyárban, ahol munkára jelentkezett, nem fogadták kitörő örömmel. A személyzetisnek is olyan tapasztalata volt — a cigányok legtöbbje dolgozik egy-két hónapig, néha meg csak pár hétig, aztán már elmaradozik, s egv nap be sem jön többé. így hát benne se bízott. A műhelyben foghegyről beszéltek vele, vagy éppenséggel kigúnyolták. Már-már azon volt, hogy otthagyja a helyét. De mintha megváltoztak volna körülötte az emberek. Ugratták még, de ebben már érzett valami kis sze- retetet és elismerést. Büszke volt rá, hogv észrevették az igyekezetét. Nemcsak az anyagmozgató társai — de a szakmunkások, meg a művezető is. Később, hónapok múlva — ha néhányan menték valahová, sörözni, fröccsöt inni — szóltak neki: „No- hát Galagonya, ha nincs jobb dolgod, tartsál velünk”. Volt úgy, nem akarták engedni, hogy ő is fizessen, ne vonja el a családjától — de ilyenkor komolyan megsértődött, — Hát én is dolgozó férfi vagyok, akár a többi! Maguk meg így „letesznek” engem et? És meghozatta és kifizette a „rundót”, ahogyan illik. Ivott velük, pedig az Italt nem kívánta, nem is élvezte nagyon. Egyenrangú akart lenni a többivel; ezért még arra is rászánta magát, hogy szakmunkásnak kitanuljon Hozzá is látott, hogy elvégezze a tanfolyamot. Hát bizony, nagyon rosszkor került a lába alá az a sötétvörösen izzó vaspersely. Fájt a sebe kegyetlenül, de még fájóbb sebet kapott önérzete, öt most ügyetlennek, botlábúnak, meg vaksinak nevezhetik. Szinte hallotta már a szavakat. S ráadásul még másféle bajt, gondot is jelentett a sérülés. Felesége erősen várja már a negyediket. Kellene a pénz nagyon — és éppen most csökken a keresete. Ezen rágódott egyre, míg várta, hogy sorrakerüljön a sebészeti ambulancián. Széles testű, zöld műbőrkabátos, negyvenes férfi ül mellette a támlás pádon. A? ember álmos lehet — vagv inkább ittas. Olykor magában dörmög és meg-meg- billen a feje. Mellényzsebébe nyúl, régies ezüst órát húz elő. megnézi, visszarakja. Köhög, s mormol valamit. Közben bejön valaki. le akar ülni; így hát a pádon helyet kell szorítania. az ember felnéz Gala- góra, s viszolyog. mert nogv hozzá kell érnie. — Hát te is idejársz? — mordul rá. mintha ismerné, pedig sohase látták egymást; Galagó nem felel, egészen a pad szélére húzódik. Csend van. az idegen megint óráját húzkodja elő s mondta a többinek: — Hideg van ám oda- kin" lesni a lőrinci buszt... Valaki megkérdezi tőle: — Magának mi baja? Sérülés? — Nekem? Az égvilágon «almi — teleszájjal beszél s nevet hozzá — Ka már a busz-megáílót iderakták... Elhallgat és körülnéz gyanakodva, sértődötten. — Miért, talán útban vagyok? Nem várhat itt, csak akinek... sebje van? Azoknak vann fenntartva csak? A kihívó hangra egy ola- joszubbonyú ember — nyilván gépész, vagy lakatos felel. — Azoknak hát, ha nem tudná, ez itten a sebészeti várószoba. — Jól van no, de nagyon fent van. Szóval kilöknek innét? — Senki sem löki ki, csak épp csendességgel legyen! — No jó, ha annyira útban vagyok... Megyek, jön is már a busz. Feláll, ajtót nyit s eltűnik. Csend lesz néhány percig. Beetről egy fehérköpenyes, csinosarcú ápolónő beszólítja a következő be teget. S akkor beront a kapatos ember. Arca vörös, egészen kihevült; a hangjában nincs már kötekedés, hanem haragos indulat. Rátámad Ga- lagóra: — Te, a cigány istenedet! Az órámat te vetted el? Az anyád... Nekiront, vállonragadja, felrántja, lökdösi és ordít: — Majd adok én neked ezüstórát! Az apám hagyta rám. ő meg... Add elő, mert addig innen a koszos irhádat el nem viszed! Az olajosruhás ember elrángatja onnét: — Nem szegyelli magát"! Hogy mer itt dulakodni?! Ha biztos a gyanúja, a rendőrnek szóljon. Mások is beleszólnak, férfiak majd egy asszony magas hangja csap a kiáltozásba — csak Galagó áll ot!, némán, mozdulatlan, szinte megsemmisül ten, miközben egyre száll felé a szitkozó- dás, a fenyegetés, a vád. — Hát mért nem beszélsz, mért nem véded magad? — szól az a férfi, aki odébb rántotta az ordítozót — vagy igaza van és csakugyan te loptad el?! Galagó még most sem cáfolja meg, de hirtelen, mintha ez lenne számára most a legsértőbb, az izgalomtól, ijedtségtől reszkető hangon felkiált: — Mért tegeznek itt maguk engem? Nem vagyok én gyerek! Én is dolgozó- férfi vagyok! Én is csak a munkám után élő ember vagyok Nahát! Énrám ne kiabáljanak! — Bolond vagy te?! Az óráról beszélj, fiam! — mondja az olajoskabátú, s fejét csóválja. — Megvádolják, lökdösik, ő meg csak a tegezésért haragszik. A nővér közben kihívja a rendelő főorvost, egy testes, őszhajú férfit. S most ő kérdezi meg Galagót: — Mi van azzal _ az órával? Gyorsan, barátom, itt betegek vannak! Magát i? kezelni kell. Feleljen hát! Lehajtott fővel áll még egy-két lélegzetvételnyi ideig, aztán feltekint, Nagy olajos szemének fényét vastag könnyek homályosítják el. — Én azt nem vettem el, főorvos úr. Otthon vekkerünk van, elég az énnekem. Ha zsebóra kell, veszek magamnak az áruházban, keresek én... — Szóval nem tud róla? — Nem! — egyenesen beletekint a sebész éles, kutató szemébe. Egy ápoló, aki keresztül megy a várón és megáll egv kicsit a szenzációra, odaszól: — Meg kéne motozni, főorvos úr kérem. Most még nem dughatta el, ha nála van... — Dehát ez n«n is a mi feladatunk. Az orvosnak egyszerre eszébe jut valami. Odaszól a kárvallottnak: — Mondja csak. ha mégse... Megnézte jól? — Ellopta kérem, csak ő tehette, mellette ültem — ismétli a vádat. — Azt kérdeztem, megnézte jól? — Hát idetettem, itt tartom, mindig itt, a mellényzsebemben. Az apámé volt, vigyáztam rá... — És odanyúl, kiforgatja sorra a zsebeit. Kifordítja a mellényzsebét is, és akkor a sebész éles tekintetével, felfedez valamit. — Várjon csak, ember! Nézze, a maga zsebe lyukas! Máris hozzálép, odanyúl, erős ujjaival kutat, mintha beteg testrész baját tapintaná. Aztán nyugodt hangon, mint aki diagnózist közöl, kijelenti: — Az óra it van, a bélésébe csúszott! Csend le®2, a műbőrkabátos tétován, restelkedve áll s előhalássza ellopottnak véjt kincsét; a várakozók fejcsóválva dörmögnek. Az orvos nyugodt hangján mondja: — Most majd rendőrt hívunk. Én nem vagyok jogász, de úgy tudom, a hamis vádért, rágalmazásért büntetés jár. — Ügy is van kérem... — erősíti meg a lakatos —, most egye csaj- meg, amit főzött. Ezért szépen leültetik, barátom. — Leültetnek engem? — mormolja, most már jóval csendesebben az ezüstóra tulajdonosa. — Úgy, ahogy mondja. Ezt nem ússza meg szárazon! Egy embert megütni! Egy beteget! — Egy cigányt... — mondja valaki a háttérbe — miatta mást becsuknának?! A főorvos, aki már úgyis bosszankodik, amiért feltar»- tolták, arra fordul, de látja, ki szólott, s így nein intheti le. Csak úgy magának mondja: — Cigány, vagy nem cigány, ha ártatlan, mit számít az? S még ho2zá munkában szerezett harmadfokú égési seb. No, gyerünk, kötözésre... Vállon fogja Galagót s tolja maga előtt a rendelőbe. — Ezt az embert meg igazoltassa a rendőr. — Kérem szépen... Családos ember vagyok, egyetlen kereső. Megbántam no. azt hittem, hogy ő volt, biztos voltam benne, hogy ő. De most... — Tessék csak várni egy kicsit... — szól most a lakatos. — Egy percig csak. Kérje meg a legényt, ne haragudjon. Aztán, ha megengeszteli, hát hadd menjen tovább! Ezt helyesli a várószoba közönsége — tán csak az az egy nem, aki az imént cigányozott. Az orvos bólint, tetszik neki is ez a megoldás, jobb ez, mint rendőrt idehívni. De már nem várta meg az elintézést. Bement a rendelőbe, A műbőrkabátos meg, kénytelenkelletlen, csakhogy szabaduljon — odalép Galagóhoz: — Nohát... Bocsáss meg, tévedtem. Nem kellett volna... Nem szól, nem mozdul; amaz meg mondja újra és most valahogy egész, őszinte a hangja: — Ne bolondozz mán, komám, mondd, hogy megbo- csátol. Megbántam, igazán. A barna legény ránéz, megrázza fejét: — Nem bocsátók meg. — Látod, józan se voltam. Felejtsd el, igazán! — Maga engemet tolvajnak címzett. Tudja meg, a becsületembe tört. Engemet az én munkatársaim Galagonyának hívnak. „Szaki”, dolgozó férfi vagyok. Engemet csak barátaim tegeznek. És én találtam már tárcát, tele pénzzel, az öltözőben — és visszaadtam. Nekem becsületem van. Engemet ilyen gyalázatosságba keverni? Három családosat. Még lesz is egy, hát négy lesz, 3 azokat mindén tartom el. Dologból éltetem őket, nem tolvajlásból. — No jól van, eleget beszéltél. Megbocsátasz-e vagy nem, azt beszéld... S közben már egy száz- forintost lobogtatott előtte. — Nem bocsátók meg... — kiáltotta Galagó. — És tegye csak el a pénzt, én azt el nem veszem! A2 meg, miután zsebre- gyűrte a pénzt, mégegyszer odaszólt Galagónak: — Hát igazán azt akarja, hogy becsukjanak? Ilyen bosszúálló ember maga? Utoljára kérem, bocsásson meg, szaki... A magázásra felkapta a fejét, mely könnyes volt mé' — kikerekedett a meglepődéstől. egy kis felvillanó örömtől. — Jól van no... — mondta csendesen, megengeszre'- lődve. — Hát akkor... Megbocsátok. Kezet, fogtak. Aztán Galagó bement kötözésre. I'LIÚU SÁNDOR: 1848 Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag. Te a népek hajnalcsillaga!... Megvirradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harap és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattamban Megcsapolták sziveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölkiált az égre. Áll a tenger nagy elbámultában, All a tenger és a föld mozog. Emelkednek a száraz hullámok. Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposán összetépve A kormányos szíve képe, Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt? ... hah. Eltépett lánc és eltört korona. Tűzbe véle!... No, de mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesült az írás Jósolatja; egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakói. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Ügy dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap! Debrecen, 1848. október vége-november 16, GYÖKE IMRE: Mikor a szabadságról beszéltem Mikor a szabadságról beszéltem, tudtam, hogy a szabadság megszüli gyermekeit. kik felnőnek harcban és reménységben, és százféle nyűgük, bilincsük levetkezik. Már tudjuk mindannyian, hogy miképpen: előbb gondolatuk száll a sötét fellegekig, majd {elszállnak szárnyfalán, furcsa gépen s a vonzás súlyos páncél burkát Is áttörik. Nem kezdet s nem tetőzet. Mint a mélyben a koráit növeszti nagyra szívós szigeteit, úgy tapadnak eleikhez keményen s utódaikat velük együtt felemelik Otthont lelnek a kor épületében, értik és védik vérrel ragasztott alapjait. Fenn lebegnek a fénylő könnyűségben, s elreptetik maguk a vágyott csillagokig
