Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ■jüűS. mÁreius 21. Köszönt] ük Illés Bélát HÚSZ ESZTENDŐ A Néplap felszabadulási pályázata G yáriulajdortos le ff ént 1947-ben, úgy a vége fe­lé nem valami rózsás volt a helyzet falun. Ügy hatá­roztam, hogy felmegyek Pestre dolgozni, fel is mentem, a Hirmann fém- árugyárba kerültem a Vá­ci útra — Az öntödében dolgoztam, a formát hord­tuk a szárítóba. Majd ké­sőbb a kokilla műhelybe kerültem. Volt az öntödé­ben egy furcsa kis kövér ember, Pugi bácsinak hív­ták. Ö volt a párttitkár, sokat beszélt nekünk a sza­badságról, a munkáshata­lomról. Néha kinevettük, hol szemében, hol a háta- megett. Egyszer, úgy tavasz tá­jon már kezdett jó idő lenni, munkakezdés után fél 7 tájban a mi öreg Fu- gi bácsink rendkívül iz­gatottan rohant lefelé az öntödébe. Köréje gyülekez­tünk, kérdeztük, hogy mi történt. Azt gondoltuk va­lami baleset, ö mondta, mondta, de nem értettük, hogy mit akar, mert min­dig a végén kezdte. Any- nyit. azért megértettünk nagysokára, hogy átvesz- szük a gyárat. A végén azt is megtudtuk Fugi bácsi­tól. hogy azonnal menjünk fel az udvarra, munkás­gyűlés lesz. Egy kicsit kételkedve ballagtunk fel, de oda­fenn az udvar már tele volt munkásokkal, a zűr­zavar teljes volt. Minden­ki mondott mindent, de senki nem értett semmit. Végül egy munkás felállt 1944, november 11-én délelőtt 10 órakor egy szov­jet tank ki tudja hányad­szor száguldott már el a templomtól az ipartestü­letig, amikor hirtelen csend lett. Nem tudtuk mi kö­vetkezik, de ösztönösen éreztük, hogy véget ért a sok-sok szenvedés, az át­vonuló háborús front bor­zalma. A harci események­től remegve, de mégis bi­zakodóan egymást lökdös- ve bújtunk elő a pince sö­tétjéből. Élni! Élni! örül­ni az életnek, a békének — ez volt mindenki gondola­ta. Ahogy teltek a napok, — hetek úgy kezdett nyü­zsögni falunk népe. — Az emberekben elfojtott vágy, indulat, élniakarás, az hogy saját maguk intézhetik sorsukat — egyszerre rob­bant ki. Mi fiatalok is szin­te romokból hoztuk létre a megalakult MADISZ- szervezet székházát; Az ezután következő évek ifjúságom legszebb évei voltak. Elemi erővel tört fel bennünk a tudás­szomj, a kultúra iránti vágy. Gomba módra hoztuk létre a kultúrcsoportokat. Nem sajnáltuk aZ időt, a fáradtságot. Fűtetlen helyi­ségben minden este ott szorongott a műkedvelő­gárda az előadások pró­báin. — Néhány hó­nap múlva a kommunis­ták, a munkások, a fiatalok lelkes áldozatkész munká­ja nyomán elkészült a szín­pad is, s ugyanabban a he­lyiségben, amelynek pincé­jében reszketve vártuk a felszabadulás perceit — zsú­folt nézőtér előtt elkezdhet­tük az első műkedvelő elő­adást. Évekig működött ez a kultúrgárda. Bejártuk a Mntyező községeket. Jász­egy nagy láda tetejére és csendre intette az embere­ket. Ö azután elmondta, hogy ettől a perctől kezdve a gyár nem a Hirmann Ferenc úré, hanem a mun­kásoké. Ezennel átvesszük a gyárat. Voltunk ott egy csoportban vagy négyen fiatalok, összenéztünk és elnevettük magunkat, hogy jó — jó átvesszük —, de mi lesz majd ha úgy 8 óra tájban jön a fekete autójában Hirmann úr. — Majd annak mit mondunk. Rábeszéltük egymást, hogy ha már úgyis a miénk a gyár, akkor nekünk bizto­san nem parancsol senki, ne menjünk vissza a mun­kahelyünkre Lessük meg, hogy mi lesz, ha jön az „öreg”. Nem túl soká kellett vár­ni, jött az ismert fekete autó a szokott időben, — benne ült a tulajdonos. — Három munkás fogadta a bezárt kapunál. Mi köze­lebb lopakodtunk, hogy meghalljuk mit beszélnek. A munkások közölték ve­le, hogy ma reggel 7 óra­kor a munkások a párt ve­zetésével átvették a gyá­rat. Az „öreg” nem lepő­dött meg, csupán azt kérte, hogy engedjék fel az iro­dájába. Az emberek azt válaszolták rá, mivel erre engedélyt nem kaptak, ők ezt nem tehetik meg. És kérték, hogy a szekrények kulcsát adja át nekik. Nem akartunk hinni a szemünk­nek. ugyanis az „öreg’' gondolkozás nélkül átadta kisér, Jászalsószentgyörgy, Tiszasüly, Besenyszög, Uj- szász dolgozói éppen olyan szeretettel fogadtak bennün­ket ős tapsoltak nekünk, mint szülőfalunk közönsége. Nem volt jól felszerelt színpad sehol. Nem volt rivaldafény, sokszor csak egy gázlámpa adta a vilá­gítást. A kultúirgárdét sze­rető és támogató emberek „saját erőből” mindig meg­varrták a jelmezeket, meg­teremtették a szerepléshez szükséges feltételeket. Előfordult bizony sokszor, hogy a sárban elakadt stráfkocsit magunk toltuk. Amikor a tiszasülyi volt Szénásy uradalomban sze­repeltünk. még színpad se volt. A teherautóból rög­tönöztük a színfalat, s a volt uradalmi cselédek, a volt zsellérek nem párnás székből, hanem csak úgy az autó körül, ki állva, id a földön ülve hallgatták Petőfi, Ady, József Attila — Elvtárs — fordulok a katonához —, mi történt? — Ha elvtárs vagy, ne tátsd a szád, hanem eridj a dolgodra! — Mi történt? — Mi történt? Győztünk — ennyi az egész. — A Visegrádi utcába! — szólt n sofőrre és beszállt az autóba, a rémült cilinder es ár helyére. — Én is veled megyek. Válaszra sem várva, be­ülök a hatalmas sötétvörös autóba. — A Visegrádi utcába! Mehet! — A párttitkárságra na­gyon nehéz bejutni. Ember ember hátán tolong az ut­cán. A lépcsőház is tömve civilekkel és katonákkal. Valaki az erkélyről beszél az utcán tolongó néphez. A sötét lépcsőházban többen is szónokolnak. — Éljen a proletárdikta­túra! Le a burzsoáziával! — A proletárállam nevé­ben!... A katona — akivel jöttem az összes nála lévő kulcso­kat. Beült a fekete kocsi­jába és elhajtatott. Még aznap volt egy nagygyűlés, de az már egy kicsit szervezettebb volt. Azon megválasztottuk az új vezetőséget, a- gyár­igazgató az egyik műveze­tő lett. A nevét nem tu­dom már, csak annyit ró­la,- hogy nagyon rendes embernek ismertük. — Az egyik társam megjegyezte, hogy ez elég könnyen ment, már régebben is megcsinálhattuk volna. A másik csak a fejét csóvál­ta és azt mondta, de fur­csa emberek ezek a kom­munisták. Magam sem értettem egészen mindent. Kicsit furcsa volt, soha nem gon­doltam arra, hogy egyszer még gyártulajdonos lesz belőlem. Azóta sokat változott az idő. Most 1965-öt írunk. Az egész falu 3000 lakosa és 5000 holdja, gondja, ba­ja a mi nyakunkba sza­kadt. Az enyémbe tán egy kicsit még több is, mint a többiébe, én lettem a tsz elnöke. Ha gyermek korom­ban tudtam volna, hogy ennyi baj van ezzel a tö­méntelen sok földdel, meg emberrel egész biztos nem lettem volna olyan kiván­csi. Vagy talán mégis? Ki tudja? Hisz kommunista vagyok. Molnár Boldizsár tsz-elnök Tiszaőrs, Búzakalász Tsz szebbnél-szebb verseit, a magyar nótáikat. Nem kaptunk fizetést ezért a munkáért, de ma­gas, jutalom volt számunkra a zsúfolt nézőtér, az em­bereknek okozott öröm. Az, hogy ez a kis közösség szebbé, boldogabbá tudta tenni az emberek életét. Mindig jóleső érzéssel gon­dolok vissza ezekre a fe­lejthetetlen élményekre. Megváltozott életünk új távlatokat nyitott ifjúsá­gunk előtt. Tanulná! Tanul­ni! Ez volt számomra is a feladat. A műkedvelő gárda volt tagjai szétszóródtunk ugyan az ország minden tájára, de az élet számtalan felelős posztján újra és újra igazoltuk megváltozott életünket és amikor talál­kozunk egymással boldogan idézziük fel emlékeinket. Paróczal Ernő tanár Kertváros MÁRCIUS 21. Részlet Illés Béla: Ég a Tisza című regényéből — hol szóval, hói ököllel verekszik az útért — én mindenütt a nyomában. Végre feljutunk. — Ottó! Ottó külsőleg nyugodt, kezet ad és már küld is tovább. — Újpestre kell menned, Pojtekhez. A városházán ta­lálod. Itt egy igazolvány. Siess! — Mi történt? — Siess. Ha lehet, rekvi- rálj egy autót. Revolvered van? Adjor, neki, Simon elvtárs, egy revolvert. A telefon cseng. — Simon elvtárs, hat Olvasóinak népes tábora köszönti a hetvenéves Illés Bélát. Köszöntik őt a mun­kások és értelmiségiek, pa­rasztok és tisztviselők, ma­gyarok és nem magyarok: köszöntik őt a világ min­den tájáról a szocializmus és az irodalom hívei. És ezen a széles táboron be­lül is elsősorban azok, akik Illés Bélának személyes hí­vei lettek, még ha nem is­merkedtek is meg az író­val személyesen. Mert Il­lés Béla sajátos varázsa ta­lán éppen abban van, hogv rendkívül gyorsan kerül ember-közelségbe olvasói­val; előadói modora mint­ha jelenlévő hallgatóság­hoz, s nem távol lévő ol­vasókhoz idomulna. Ennek az előadói modornak első jellegzetessége egy mély és harcos humánum, amelyen szigorú helyzetek szorításá­ban is ott csillog a derű; a nagy élet leszüremlett böl­csessége; az élet kedvesebb oldala iránt előzékney írói figyelem. A másik jelleg­zetesség az a szuggesztív személyiség, amely az író személyét — legtöbbször nevét rejtve — mindig odaállítja művei középpont­jába, vagy a középpont kö­zelébe. Illés Béla a Nyugat ha­sábjain indult el írói pályá­ján, Ady Endre biztatásá­ra. Hamarosan bekapcsoló­dott a munkásmozgalomba, s már 1918-ban a forradal­mi katonatanács tagja. A Tanácsköztársaság idején Újpesten végez pártmun­kát; a bukás után Becsbe emigrál, Kárpát-Ukrajná- ban dolgozik a mozgalom­ban, letartóztatják, kisza­badul, — a kommunista mozgalom hullámverése hajtja városról városra, or­szágból országra. Közben íróvá érik, s amikor Auszt­riából is kiutasítják, 1923- ban a Szovjetunióba megy. Tevékeny részt vesz a szovjet írók és a külföldi kommunista írók szerveze­teinek munkájában: neve és munkássága elválaszt­hatatlan a proletáriroda­lomnak ettől a harcokban és sikerekben gazdag sza­kaszától. Illés Béla három nagy­regénye a magyar szocia­lista irodalom három je­lentős fegyverténye. Az Ég a Tisza (1929) a Magyar Tanácsköztársaság küzdel­meinek, belső harcainak, szép lendületének és az el­követett hibáknak széles Ölelésű, átfogó igényű, ex­presszív erejű művészi ké­pe. Olyan ez a regény, — mint az író, a mozgalom, a forradalom fiatalsága; hité­ben rendíthetetlen és szer­telen, dinamikus és nyug­talan, friss tekintetű és le­hetetlent nem ismerő. Még nem kiforrott írói munka, de már ott látjuk benne a jelentőssé növő író művé­szi formátumát. A csúcsot a Kárpáti rapszódia jelenti (1939); itt már felfénylik minden, ami Illés Béla írásművészetének eré­nye; az érdekes előadás, a fegyverest Tőzsdéhez. Stm- muelynél jelentkeznek — kiáltja Ottó. A kapu előtt Gottes- mannt látom. Gottesmann a nyakamba ugrik. — Győztünk! — ordítja. — Hogyan történt? Mi? — Majd útközben! Állj! Kiszállni! Az autót a prole­tárállam nevében lefogla­lom!! Szállj be, Péter! Új­pestre — érti. sofőr elvtárs? Újpestre a városházára! Az autó rohan a Váci úton Újpest felé. — A dolog úgy történt — magyarázza Gottesmann — úgy történt... Nem, nem tu. pártos népszeretet írói megszólaltatása, a széles eszmei alapon felvázolt kép részleteinek anekdótikus kedvességű és közelségű megjelenítése, a lebilincse­lő mesélőkedv, a valóság realista művészi megközelí­tésén belül a romantikus motívumok gazdagsága. De jelentős ez a regény az irodalomtörténet összefüg­gései között vizsgálva is. A magyar széppróza mo­dern fejlődésének azt a vonalát képviseli, amely a Mikszáth-i előadásmód ha­gyományait tükrözi bele a szocialista világlátásba, a szocialista realizmusba — Évekkel a felszabadulás után adta ki Illés Béla har­madik jelentős regényét, a Honfoglalást (1954). Ebben a könyvében a felszabadító harcokban résztvevő író írja meg a szemtanú hite­lességével és az élénk kép­zelőerejű művész emelke­dettségével az a történelmi fordulatot, amely urak or­szágából a dolgozó nép ha­zájává tette Magyarorszá­got. A regény számos pont­ján zavaróan hatott a sze­mélyi kultusz nyomása, — megnehezítve a történelmi események minden vonat­kozásának kimunkálásét. De a nehézségek, akadá­lyok ellen«« is fontos és sikeres regény Illés Béláé: a horthysta magyar had­sereg vezetőinek maradan­dó értékű ábrázolása, az úri vezérkarral szembeál­lított hadifogoly-tömegek képe, a huszonöt éves el­nyomás és butítás ájulásá­ból ébredező emberek raj­zai — mind ez nemcsak Illés Béla helyes és igaz lá­tásmódját, hanem írói megjelenítő erejét ia di­cséri; S a regények mellett ott tankálldk novelládnak, anek­dok most beszélni! Győz­tünk! — ordítja ed magát teli torokkal. A sofőr rémülten fordul vissza. — Mit parancsol, elvtárs? — Győztünk! — ordítja Gottesmann. — Állj! Két katona megállítja az autót. — A proletárállam nevé­ben! — ordít ránk az egyik katona. Megmutatom az igazolvá­nyom: tenyérnyi fehér pat~ pírdarab, a kommunista párt pecsétjével. — Mehet! Az eső eláll. A lámpák kigyulladnak. Az autó szá­guld. Gottesmann föláll az ülésre és beleordítja a nagyvilágba: — Győztünk! Győztünk! Újpest. A városháza előtt fegyveres őr. — Hová? — Pojtek elvtárshoz. — Milyen ügyben? Megmutatom az igazolvá­nyom. Az őr szalutál. dótáinak színes szőttese. Az Aranylibától a Történelmi leckéig, a Háztűznézőtől a Szásáig, a Sámson és Deli- látói a Válaszúton-ban sze­replő elbeszélésekig: egy ötletekből, élményekből, mesélő kedvből soha ki nem fogyó író önti vonzó szellemi kincseit. S emel­lett az anekdoták, emléke­zések, „találkozások” vé­geláthatatlan sora. Ne azt nézzük most, hogy ezek kö­zött a kis írások között akadnak halványabbak, — könnyebb tollal írottak is, ne azt kutassuk, hogy mi helyett született meg az anekdoták dús sora. Arra mutassunk rá, hogy ezek az írások a novellákkal, — sőt a regényekkel együtt is egy nagy emberi célt, — egy nemes írói szándékot szolgálnak és érvényesíte­nek: Illés Béla a legnehe­zebb években is arra t» rekedett, hogy felcsillantsd írásaiban a szocializmus emberi derűjét, hogy meg­mutassa a kizsákmányolás nélküli társadalom huma­nizmusát, igazát. S ha ezt az új humanizmust ideig- úráig beárnyékolták is a személyi kultusz felhőit, — Illés Béla szocializmusba vetett hite, humánus biza­kodása igazolódott: — ast elmúlt időszak fel leg-oszla­tó volt. Az író hetven éves — A folyóiratok és hetilapok új és új írásait közük: nem­csak alkotóerejéről adnak hírt ezek az elbeszélések, hanem Illés Béla emberi erejéről is, amellyel 1 eltüz­eli a betegséget.. Magunk­nak azt kívánjuk, hogy még sokáig olvashassuk Il­lés Béla új meg új írásait, az írónak pedig azt, hogy töretlen akarattal folytas­sa művészi munkáját. K. P. — Mehet. Első emelet 5. A szoba teli van munká­sokkal és katonákkal. Füst. Lárma. Körülnézek, de Pojteket csak akkor látón meg, amikor már hozzám beszél. — Jó, hogy jössz, Péter! — Pojtek! Meg akarom ölelni, de Pojtek elhárítja az ölelést. — Nincs időnk, Péter, sietned kell. Lemész a ka­szárnyába. Fellner — sz or­dern párttitkár — elvtárs már ott van. Na indulj! — De mit csinálok otU> — Beszélsz a katonákkal. — Mit mondok? — Itt a kiáltványunk, ol­vasd el útközben. A többit rád bízom. Gottesmann, te a tűzoltókhoz mész. A lépcsőházban, egy gáz- lámpa alatt elolvasom « kiáltványt... „MINDENKIHEZ! Magyarország vroletársi- ga a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatm^ mát...” Műkedvelők

Next

/
Thumbnails
Contents