Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

iS«. március 2äL SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP it Hősökkel vagy hősök nélkül? %y nap - egy könyv - egy dráma GONDOLATOK EGY ÉVFORDULÓRA íl orrén a fegyver... a golyó célba talál, se­bez, vért ont, és időnként öl is. A konfliktus ezzel le­zárul, s a hősöktől már bú­csúzhatunk. Háborús törté­net? Kémhistória? Detek- tívregény? — Téved az ol­vasó, ha ezt hiszi, pedig méltán gondolhat erre. Mégsem erről van szó, ha­nem mai életünket, nap­jaink dolgozó^ embereit áb­rázoló új drámáról, s no­vellákról. Nemrég jelentek meg az irodalmi lapokban, Tehetséges fiatat írók mű­vei. A befejező jeleneteik sémáját írtuk le.­Az összeütközések, konf­liktusok erőszakos, fegyve­res formában, is véget ér­hetnek. Senkit sem ér vá­ratlanul, amikor Shakes­peare Hamletje végül is le­szúrja a királyt, sőt úgy érezzük, hogy a kibontako­zó lelki folyamatok követ­kezménye ez a tett. Lavre- nyev ..Negyvenegyedik” cí­mű elbeszéléséből készült kiváló film bolsevik hősnő­je lelövi a megérkező fehé­rek felé rohanó cári tisztet, pedig szenvedélyesen sze­reti. Ezekben és más mű­vekben, is (a példákat foly­tathatnánk!) az erőszakos vég mindig bonyolult folya- matok ábrázolása, a konf­liktusok kibontakoztatása után következik be, a jel­lem, az egyéniség fejlődésé­nek végső pontján. A szú­rás, a lövés vagy másfajta műszakos tett csak külső kifejezése annak, hogy a lélekben eldőlt a harc, az ellentétes, egymással vias­kodó erők közt s ezáltal el­végeztetett a hős sorsa; Harcát megvívta a pusztító tett bekövetkezése előtt, s az erőszakos vég indokai, feltételei, lehetőségei kiala­kultak. A zokban a művekben, , melyekről elöljáróban szóltunk, az erőszakos cse­lekedetnek más funkciója van, mint amit eddig jelle­mezhettünk a világiroda­lom és a magyar irodalom művei alapján. A „fegyver- dörrenés” ezekben az Írá­sokban nem betetőzi a ki­bontakoztatott konfliktust, a jellemek fejlődésének és harcának lezajlott folyama­tát, hanem ezt hirtelen, vá­ratlanul a bonyodalom sza­kaszában megszakítja. Ily- módon a „fegyver-haszná­lat” megakadályozza a hő­söket, hogy a problémáik­kal szembe nézzenek, ezek­re választ keressenek s har­cukat végig vívják. Az ógö­rög drámákban még az is­tenek jelentek meg. hogy szétbontsák a gondolatok, érzelmek, viszonyok, kap­csolatok gubancát. Moliére Időnként a felvilágosult ki­rályt léptette fel, hogy el­rendezze az összekúszált ügyeket.^ Mai irodalmunk naív, hősi-korszakában nem egyszer a párttitkár top­pant be, hogy eligazítsa vij 1 ámgyorsan a viaskodó hősök sorsát. Napjainkban pedig egyes írók műveiben fegyvert rántják elő, és lőnek és ezzel az „úri gesztussal” vágják ki ma­gukat a bonyodalmakból. Csák Gyula „Békesség a bűnösöknek” című társadal­mi igényű, közösségi érde­kű konfliktust megragadó drámája így válik volta­képpen sablonos három­szög-történetté. A tanács- titkár lelövi a kiábrándult, cinikus barátját, akivel megcsalta a felesége. A színmű ilymódon befejező­dik, de a tényleges konf­liktus nem bomlik ki, torzó marad, s a felvetett fontos problémákra nem kapunk választ. Csák hőse indoko­lásképpen kijelenti ugyan meglepő biztonsággal, hogy a fegyver korunk jelképe. Ez a tétel módot nyújt a megfutamodásra a felvetett problémák felelős, igényes, konstruktív megoldása elől — a hősnek és az írónak egyaránt. Persze, ha a szín­művet elemezzük, látnunk hell mesterkéltségét és za­varosságát, s így megértjük, hogy miért igyekezett meg­szabadulni hősétől az író. Szakonyi Károly „Köd­ben a tavon” című elbeszé­lése feszült légkörű írás. Problematikája izgalmas és fontos. Kitűnően indítja hősei küzdelmét az író, de amikor az igazi harc követ­kezne, itt is megszólal a fegyver. Ezúttal egy va­dászpuska. A hős egy járási funkcionárius, alá ittasan, vívódva, vadászat közben, vadkacsa helyett íepuffant- ja a csónakban vele szem­ben ülő, szorgalmasan eve­ző gépkocsivezetőjét. Csák Gyula elejti a tényleges problémát, s egy más síkra tolja hőseit, hogy használ­hassa a fegyvert. Szakonyi nem bontja ki és nem viszi végig a megragadott konf­liktust, s ezért lövet. Mindkét írásban, és más hasonló művekben is a megragadott konfliktus jel­lege nem fegyveres, erősza­kos megoldást kívánna, ha­nem a társadalmilag és pszichológiailag indokolt küzdelem teljes ábrázolása révén egészen más megol­dáshoz vezethetne. Termé­szetesen sokkal egyszerűbb meghúzatni a hőssel a ra­vaszt, mint elmélyülte^ áb­rázolni harcát önmagával, környezetével, s kidolgozni mai életünk problémáira az előre mutató, szocialista szellemű új válaszokat. A „fegyver-használat” ellen­állhatatlan kisértése meg­fosztja ez esetben az írókat, hogy korunk, társadalmunk pozitív embereit mutassák be, azokat, akik küzdenek céljaikért, s ha bonyoda­lomba, nehéz helyzetbe ke­rülnek, akkor is megvívják harcukat — fegyver nélkül. Ezekben az írásokban sze­replő embereknek nincs módjuk a küzdelemre, a po­zitív vagy negatív irányú fejlődésre, mert az író akaratából időnek előtte elpusztulnak. Ez a módszer különösen veszélyes, mert lehetetlenné teszi, hogy íróink társadalmunk fejlő­dését előrevivő, eszményei­kért harcot vállaló, a prob­lémáikkal megküzdő hősö­ket formáljanak. |J a alaposabban meg­** vizsgáljuk ezeknek az írásoknak szemléleti hátte­rét, akkor megállapíthat­juk r a fegyveres konfliktus- feloldást előnybe részesítő írók nem is akarnak pozi­tív hősöket teremteni, mert kétségbe vonják társadal­munkban a pozitív hős je­lenlétét, kialakulásának le­hetőségeit. Csák Gyula drá­májához írt előszavában kategorikusan kijelenti: szívesen ábrázolt volna „központi, pozitív hőst”, de ilyennel nem találkozott, és saját képzeletében sem tud­ja létrehozni. Nem nehéz felismernünk Csák Gyula hős-felfogásának dogmati­kus gyökereit. Csak Gyula — előszava tanúsítja! — összetéveszti a pozitív hőst a. pozitív esz­ményi hős alakjával. A dog­matikus hős-felfogásnak Szimonov a Szovjet írószö­vetség 1953 októberében tartott plénumán már szem­léletes kritikáját adta. Szal- tikov Scsedrin következő gondolatát idézte: „De ne­hogy azt gondolja az olva­só, hogy mi az írótól esz­ményi, minden lehetséges erényt magukban _ egyesítő emberek ábrázolását kí­vánjuk. Nem, mi nem esz­ményi embereket, hanem eszményeket követelünk tő­le.” Szimonov hozzáfűzte, hogy „Ez igen fontos és he­lyes gondolat. Világosan ki kell mondanunk: amikor mi, drámaírók művünket alkotjuk, eszményeink mel­lett állást foglalunk, a mű cselekményének egész ki­fejlődésével és igen nagy mértékben pozitív hőseink tetteivel és szavaival. En­nek azonban semmi köze a hősök idealizálásához. Hő­seink élő, földi emberek, akik harcolnak, gondolkod­nak, olykor ingadoznak, oly­kor hibákat követnek el, de végeredményben helyes kö­vetkeztetésekre jutnak”. A fegyveres megoldások " alkalmazásának egyik oka még az is, hogy Csák Gyula a ma emberének hős­sé fejlődését csak külső drámai történés közepette tudja elképzelni. Nem látja a belül, a lélekben megví­vott harc szerepét a pozi­tív, előrevivő egyéniséggé válás folyamatában. A szo­cialista irodalmak, s köz­tük a mi irodalmunk is a mai kor hősének ábrázolá­sában nagy, döntő szerepet tulajdonít a belső harcok feltárásának. Még a hábo­rúról szóló művekben is a hős belső fejlődése kerül a művészi érdeklődés közép­pontjába (pl. Solohov: »Em­beri sors”, Szimonov: ,,Élők és holtak”, „Ballada egy katonáról” és mások). A magyar irodalomban is megfigyelhető a jelenkor hősei ábrázolásának ez a tendenciája és módszere. Gondoljunk csak arra, hány értékes mű tett kísérletet az elkövetett hibákkal — saját hibáival is — szem­be néző, küszködő, az új helyzet új kérdéseivel és fe’- adataival viaskodó mai h5- sok alakjának megformálá­sára. (Pl. Darvas József drá­mái, sánta Ferenc „Húsz őrá”-ja, stb. Korunk jellemző vonása, hogy új, korszerű hősök születnek és forrnak ki tár­sadalmunk jelenlegi fejlő­dési szakaszában. Irodal­munk egyik legfontosabb törekvése, hogy felfedezze és ábrázolja ezeket a von­zó, a társadalom és a nép ügyét előbbre vivő mai em­bereket. Váci Mihály „ész­revétlen forradalmár" -ok­nak nevezi a munkájukat saját területükön és kör­nyezetükben hivatástudat­tal és állhatatosan végző embereket, akik — mint ahogyan írja — „nem az erő, a hatalom, fegyveres forradalmárai már, de munkájuk, képességeik, er­kölcsi tisztaságuk kibontá­sáért éveken át küzdő, megszállottan tevékenyke­dő új arcú kommunistái, új feltételeket teremtő társa­dalmunknak”. Galambos Lajos és mások a szocializ­muson belüli újért, a szo­cializmus gazdasági, társa­dalmi, humanista lehetősé­geinek minél gyorsabb és eredményesebb valóra vál­tásáért küzdő emberekben fedezik fel a kor hősét (pél­dául: „Utas a Göncöl sze­kéren”). Ezeken kívül sok értékes törekvést látunk, melyek mind a ma társa­dalmilag tevékeny emberé­nek, ellentmondásos, de po­zitív irányba mutató belső harcait tárják fel. I rodalmunk úját te­* remtő, ismeretlen te­rületeket és tartalmakat felfedező, eredeti látásmó­dot kidolgozó fő áramlatá­tól szakad el az az író, aki lemond a társadalmunkban születő, növekvő és kibon­takozó pozitív erők és érté­kek kutatásáról s kifejezé­séről. Tarthatatlan helyzet­be kerül, mert gondoljunk például csak arra, hogy még Camus is, aki az em­beri létezés tragikus értel­metlenségét vallja, pozitív erkölcsi magatartást képvi­selő alakok megteremtésére törekszik. Amikor pl. a pes­tissel viaskodó várost ábrá­zolja, megmintázza a ször­nyű betegséggel szembefor­duló orvos alakját is. A modem kapitalizmus vilá­gának sivárságát, az embert emberi lényegétől megfosz­tó hatásait kifejező nyugati polgári írók javarésze is igyekszik kiutat keresni, ér­tékeket felfedezni. A mi társadalmunk, amely az ember felszabadítását való­sítja meg, napról napra lét­rehozza e harc hőseit és ér­tékeit — mindennapi mun­kában. küzdelemben az új­ért a tégi ellen. Illés Lajos Az északi kisvárost szinte percek alatt szállta meg a náci hódító hadsereg. Ellen­állás alig volt. úgyszólván csak a csodálkozásig jutottak az első napok bénultságában- A könyv, amely megörökítet­te az egyszerű emberek meg­döbbenését. haragját, kétség- beesését és végül harcos el­szántságát, szívünkbe markol egyszerűségével, lefojtottsá- gával, szűkszavúságával- * 1944. március 19- A szé­gyen és a harag napja. El­lenállás nélkül gördülnek be a német páncélosok a magyar városokba. Csuka­szürke egyenruhákkal tel­nek meg az utcák. Az em­berekben döbbent csodál­kozás és rémület. Később elkeseredés, fájdalom és he­lyenként — ellenállás; Az emlékezés filmje sza­kadatlanul pereg. Jól tud­juk, mit jelentett számunk­ra ez a szomorú nap. Meg­kezdődött az ország teljes leigázása, teljes kisajátítá­sa. Zárt tehervagonok gör­dültek nyugat felé. Ártat­lan emberek tömegét szállí­tották a haláltáborok gáz­kamráiba. Vitték a gépeket, a búzát, az ország vagyonát és közben itthon irtották a hazafiakat. Hain Péter svábhegyi villájában ha­lálra kínozták, kivégezték azokat, akik fel merték emelni a szavukat, akik emberek tudtak maradni az embertelenség viharában. Az összehasonlítás önként adódik. A John Steinbeck megírta norvég kisváros ellenállói és a mi mártír­jaink azonos körülmények között, azonos célok érde­kében haltak meg. És most,- amikor rövidesen a szol­noki színház is műsorára tűzi a lelkdismeret és az embertelen elnyomás drá­mai csatájának történetét, emlékezésre, összehasonlí­tásra kértem meg néhány embert. * — Tessék, itt a regiszter. Mi a neve? — Krupincza Imréné. — Azonnal megnézem. Már meg is van. Hajó ut­ca 9. — Nagy Marianne. — Rákóczi út 52. — Köszönöm. A beszélgetés a könyvtár­ban hangzott el a Lement a hold két olvasóját kutat­tuk ki a regiszterből, a könyv kartonja alapján. Véletlenül, ötletszerűen. Beszélgetni kívántam ve­lük. A regényről és az élet­ről. * Ház a Rákóczi utca végén- Kőkerítés, csengő. A zöldre festett vaskapu kitárul, idő­sebb asszony nyit ajtót. Nem érti meg mindjárt, mit is akarok, igaz hogy még mar gamban is tisztáznom kell egyetmást- Aztán bemegyünk- A könyv olvasója tizenhét éves diáklány. Előkerül az édesapa is, szíveskedve ültet­nek le a konyhában. — Igen?... emlékszem arra a könyvre. Nagyon megrá­zott- Szeretem a történelmi regényeket különben is­— Ezek szerint magának ez csak történelem? — Azért annál több. Hiszen anyám és apám is emlékszik ezekre a dolgokra, meséltek is nekem róluk- Hogy is volt anyu? — Jaj, nagyon nehéz volt. Féltünk. Mindenfélét suttog­tak, az utcák tele voltak né­met katonákkal, autókkal- — Csak találgattunk, hogy most mi lesz- Féltettem a férjemet is, aki ekkor a fronton volt. Nagy Balázs az egykori sza­bósegéd, sztrájkszervező ak­koriban minden évben kato­na volt- Jobban szemmel le­het tartani a megbízhatatla­nokat a fronton, gondolták az urak. — Apu sokat mesél ezek­ről az időkről és így magam is átérzem azokat a dolgokat- A darabot meg okvetlenül megnézem. Bérletem van, de különben is a könyv után meg kell néznem­* Hajó utca 9. Fakerítés, alacsony kis tabáni ház. Barátságos öreg házaspár, olyanok, mint az öreg ked­ves kerület. Régimódi fara­gott üvegajtós szekrény, benne vagy kétszáz könyv. Magyar remekírók, történe­lemkönyvek, néhány mai költő, Krupincza Imréné, a repülőtér konyhai munkás­nője nagyon szeret olvasni, sokat is áldoz a köny­vekre. — Üljön le, kedves. Em­lékszem én jól a könyvre. Nálunk is voltak ilyen em­berek. Akkoriban Rákóczi- falván laktunk, a férjem Pesten dolgozott, Csepelen a Weiss Manfrédban. Már csak kerülővel tudott haza­jönni aznap Martfű felé, ahonnan gyalog jött Szol­nokra. Istenem, hogy vár­tam. Férje veszi át a szót. — Most már nyugdíjas vagyok. De akkor javában dolgoztam. Megkérdeztem az egyik gépmunkást, aki akkor jött haza németor­szági munkából: nagyon szeretik azt a Hitlert? Óva­tosan felelt vissza: sokan alig várják, hogy letűnjön. De ezt csak suttogva mond­ta, mert a német tisztek, laitonák ott kószáltak az üzemben. Azért a végén mégis csak megmentettük a gyárat — Olvastam a könyvet. Sok minden mást is azóta, de nem felejtettem el. Em­lékszem például az öreg polgármesterre, meg a ba­rátjára. Milyen szépen vi­selkedtek. Mi sem szerettük ám a nácikat. Azt se vet­tük szívesen, ha betették a lábukat az udvarra. De azt írja meg kedves, hogy 1944. november 27-én nálunk szü­letett egy Tatjána nevű kis­lánya egy szovjet föhaá- nagynönek. Lídiának hív­ták, Rosztovból való volt. Nagyon szerettük. Kántor nénit, a bábát alig tudtuk odahozni, mert félt. Mond fám, ne féljen, jó emberek ezek. Most mindegy, hogy milyen nemzetiségű, anya. ember, akin segítenünk kell. Jaj, most veszem ész­re, nem is arról beszélek, amit kérdezett. — Dehogynem Krupincza néni. Éppen arról beszélt, amiről a könyv. Az ember­ségről. Az egyszerű embe rek emberségéről, arról az érzésről, amelyet olyan gon­dosan igyekeztek kiölni be­lőlünk. Búcsúzkodunk. Egy pohá- homoki bor, a dívány fölöv az unoka játékállata, a taxi­sofőr fiú és a katonatiszt meny esküvői képe. Az egyik széken szép piros al­mák virítanak. A kis udva­ron, amelynek kapujáig fcí kísérnek, csönd és sötétség. Béke. — Nagy élményem volt a regény. S a színházi olvasó próbán újra éltem. Ebben a műben nem lehet játszani csak élni, különben hitelé: veszti- Akkor, 1944. március 19-én tizenhárom éves, nyila­dozó értelmű kisfiú voltam- Az eseményekből nem sokat értettem, csak szüleim félel­mét, nagybátyám elkeseredé­sét —, akiknek ezredét levál­tották, mert fel akarták ven­ni a harcot a németek ellen — tapasztaltam. Aztán átél­tem a nyilas hatalomátvételt is, március 19 folytatását- Ak­kor már én is megtanultam mi a rettegés. Orden polgár- mester nagyszerű, csupaszív. mélységesen emberi alakját úgy szeretném adni, hogy mindenki érezze: ami szabad és nemes az emberi gondol­kodásban, ami szép és örök. azt az ilyen emberek fogal­mazzák meg, mint Orden. De most sietek a próbára­Horváth Sándor alakját el­nyeli a színház kapuja- Az utcán a koradélelőtti nap­fényben két ifjú mama tolja a gyerekkocsit- A szálló mel­lett nyüzsgés, készül a Lenin szobor alapzata- A Marx parki óvoda felől kettős sor­ban, kézenfogva gyerekek jönnek a barátságos, derűs utcán. A Sütőipari Vállalat gépkocsija az egykilós fehér kenyeret szállítja a Csemege boltba- 1965- március 19. Béke. Hernádi TiW A SZOLNOKI VASÚTÁLLOMÁS — MÉSZAROR LAJOS RÉZKARCA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents