Szolnok Megyei Néplap, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-28 / 50. szám
í«S. Mn* SB. SZOLNOK MEG TH NfiPLAT i ISZAPESÖ Véletlen baleset? Gyilkosság? öngyilkosság? Senki sem tudja, hogy a csatorna partján talált kerékpár gazdájával mi történt. Megindul a nyomozás. És lassan fény derül a titokra, miért dobta el magától fiatal életét Magos Mária. El lehet mondani egy mondattal is: Az évszázados múlt, a sötétség polípkarjaival magához ölelte őt, s hiába látta a jövő társadalmának mába oltott csalogató fényeit — nem talált menekülést. Maradt a megváltó halál. Egy Szolnok megyében történt tragikus eseményt mond el riportregényében Csoóri Sándor.* A történet a Szolnok megyei Néplapból már ismert. Magos Mária öngyilkos lett, mert apja a mai napig is egyéni gazdaságához ragaszkodé kunsági tanyás-paraszt, nem engedte meg, hogy feleségül menjen ahhoz, akit szeret. Az író az évezredes sötétség elleni harc elszá- násávai dolgozza fel a történetet, kutatja a tragédia okát. Mondhatnánk, hogy szocialista társadalmunk periférikus jelenségei közé tartozik a maszek tanyás-paraszt, vagy a szerelmi bánatában öngyilkos leány. Mondhatnánk ezt, de lenne ebben egy kis önmegnyugtatás is. Az író sem így fogja fel. Az eset mozgató rugóinak felderítése közben eljutott a kérdésig: Kinyitottunk-e minden ablakot a szellem napvilága előtt? Ö maga így fogalmaz: „Forradalmak lángoltak föl, felejthetetlen emlékű lázadások, hogy az igazságtalanul felosztott földet, jogot, igazságosabban osszák szét. És a tapasztalatok fölhalmozott tőkéi? Az értelem nagybirtokai, bányái?... Ezek nem kiváltságok-e?... Nem ezt kell-e tennünk (mint a földbirtokkal) értelmi, érzelmi nagybirtokainkkal is 7^ ván részt venni. Szellemi sáncárokkal védi azt a középkori morált, amely minden lépését meghatározza. Talán a legnagyobb tragédia az, hogy Magos Mihály nem is rossz ember. Nem gonosz ember, hanem csupán olyan, aki mindent a maga mértékével mér. De ezt a mértéket számára egy középkori morál határozta meg. Móricz Zslgmend mondta valahol: A műveltség csúcsán már nincs morál. Az író Móriczra gondolva vallja: „Számomra ez a szabadság legvonzóbb megfogalmazása titkaival, veszélyeivel együtt. Az ír- köles ugyanis sokkal lustább, mozdíthatatlanabb, mint a felismerésekből születő műveltség... Mihelyt az ember hozzámerevedik, sze. mélytelen erők labdáznak vele — csúnyán, vagy szépen? — és ahelyett, hogy gondolkodóvá válnék, erkölcsös lesz.” Ezért szomorú és egyben sajnálatra méltó is Magos Mihály, aki nem gondolkodik, hanem csupán erkölcsösen kíván élni. De vajon erkölcs-e az, amit 6 annak tart? Nem az. Mi, a mi szocialista erkölcsűnkről legalábbis azt valljuk, hogy az tudatos, vagyis gondolkodás, majd szabad elhatározás alapján vállalt erkölcs. Olyan erkölcs, amelynek a józan ész, a kor világossága ad nemes veretű aranyfedezetet Magos Mária szerelmes volt. Szerelmének beteljesülése, a házasság, apja tilalma miatt teljesen kilátástalan volt, s ezért a Halált választotta. De kitől kért tanácsot, mielőtt így döntött? „Fekete kendos asszonyoktól — írja az író —, kikről messzire rí, hogy egész életükben üvegcserepekkel teleszórt ágyra fektette őket a szerelem.” Ha igaz, hogy a műveltség csúcsán már nincs morál —az is igaz, hogy a csúcs alatt viszont nincs igazi szabadság. Ezért nem volt Magos Máriának annyi szabadsága, hogy maga választhassa élete párját. Hadd idézzem itt Veres Pétert is. aki a Számadás készülő második kötetében írja a maga fajtájáról, a maga falulabeliekről, hogy az emberi értelem és az ember mind jobbra forduló sorsa még nincs teljes szinkronban. Azt írja: Ezt a népet a vegetatív létfenntartás apró gondjai, a munka, a táplálkozás, a veszekedés, az egymást nem bírás, az összeférhetetlenség, a családon belüli uralomvágy indulata kormányozzák. „Olyanformán — írja Veres Péter —, mint az árokparti csalán, amely ha sok eső van, erdővé nő, ha beáll a szárazság visszahúzódik a földbe. Vagy mint a mezei ürge, amelyik ha búza van az útmelletti táblában, telehordja jó magvakkal a fészkét, de na répa van benne, akkor csak fűmagot, muharmagot gyűjt.” llyenB'ih látta Veres Péter a maga fajtáját 1945- ben. Sok Magos Mihály élt akkor a kunsági falvakban. Azóta 20 esztendő telt el. A történelem vihara végig- száguldott rajtunk, s elemi erővel rombolta szét a régi paraszti életmódot. Nyomában a tudomány és a technika egyengeti, gyalul gat ja a jövendő útját. Megváltozott a paraszti sors. a paraszti gondolkodás. De Ütött megmaradt a maga felállította sáncokon belül egy-egy Magos Mihály. És Magos Mária tragédiája figyelmeztet ezekre a fehér foltokra. De nemcsak erre. Buzdít bennünket arra ’s, hogy gyorsabban teremtsük meg a paraszti sors és a paraszti gondolkodás szinkronját — V — ltok munkában Az értelmi, érzelmi latifundiumok igazságos felosztásáért sokat tettünk. De Itt van Magos Mihály. Nincs már más birtoka, mint a 800 négyszögöl telekkel körülvett tanyája. Ezen gazdálkodik, gürcöl, robotol, embertelenül — úgyhogy már nekünk kell kiáltani: ember, állj meg! Hagyd abba a magad és családod közénkori kizsákmányolását. Kiáltottuk is sokszor, de ö még sem hallgat rá. Nem hallgat, mert ahogyan a 800 négyszögölét körülszántotta. árkolta, mintegy hajdani középkori várúr, úgy a tudás latifundiumának felosztásában' sem kí• Csoóri Sándor: Iszapeső- (Kortárs 19S5- február)* John Steinbeck legújabb könyvének időleges címe „Amerikai és az amerikaiak”. Az író állítólag teljesen új oldalról mutatja be hazáját, éspedig számos érdekes fényképfelvétel kíséretében. A könyv idén ősszel jelenik meg. e Mames Sperber, a párizsi Calmann—Lévy kiadóvállalat egyik művészeti vezetője tanulmányt ír a Warren bizottság jelentéséről. * ' Miche Mohrt, a Gallimard kiadó egyik vezetője rövidesen új regénnyel jelentkezik: „Itáliai hadjárat” címen. A hadjárat azonban főleg szerelmi természetű és a két háború közötti korszakban játszódik. * Roger Bordier, akinek „A búzatábla” című regénye 1961-ben Renaudot-dí- jat nyert, könyvet ír a magány problémájáról. Regényének hőse egy elhagyott francia falu utolsó lakója. ALFÖLDI TÁJ — MÉSZÁROS LAJOS RÉZKARCA EGY KIS ÖNGYILKOSSÁG f áradt vagyok. Néni bántam volna, ha kihagyjuk ezt az estét... Kik lesznek itt egyáltalán? — kérdezte. Az asszony a frizuráját igazgatta, majd szó nélkül ellibbent mellőle, át a mások szobába, ahol a társaság már gyülekezett. A nehéz kölni rummal kevert illata felhozott utána. Sági főmérnök nyitott be. — Bon soir Herr Doktor! — köszönt neki meglepetten. — Maga is eljött? Örülök. Mit iszik? Gin. rum, konyak... Konyakkal kezdjük, jó? Svájcból hoztam. Príma! — Nem kérek, tudod... — Ja, azért egy kortyot. Nem sérthetsz meg! — Egy felet. Ittak. Megrázta a konyak, de úgy kívánta, mint már rég ennyire. Közben nyílott az ajtó és a másik szobából hallotta a felesége hangját: — Ah, maga is itt van, szépfiú! Megkaptam a lapiát Párizsból. Köszönöm. Hogy bírta a bűnös városban? Sági felkapta a fejét: — Ez meg Ircsi őnagysá- ga, ha nem tévedek... — Ismered ? Nem igen volt még alkalmunk.., A főmérnök gyorsan a konyakos üveg után nyúlt: — Na, még egy dózist? Trink, trink... Ja, a feleséged őnagysága? Volt szerencsém már bemutatkozni. Tudod, olyan eeyduplás ismeretség... Trink! — Nem kérek. Nem szeretnék megint hozzáfogni. Hallottad biztos.., — Nem egy tragédia, — mondta Sági. Egy-két nap öngyilkosság. Kell az néha. ^ Hogy-hogy?! — Hogy? Amikor az ember úgy érzi elég a földi nyűgből, narkotizólja magát. Minden berugás egy kis öngyilkosság: pár' óra rózsaszínű tetszhalál! Ezt különben neked, az orvosnak jobban kellene tudnod... Nevetett. Van benne valami — gondolta. — Már ami a részességet illeti. Sokszor, tényleg jó. A főmérnök karonfogta: — Menjünk be! Megsértődnek. A nappaliban már táncoltak. Tangóztak. Valaki neki is töltött. Nem akart inni, de Irén rásziszegett: — Mi van? El Hakim figura? Passz, egy, kettő, három... Ahogy szoktuk! Elhallgatott a tánczene. Ittak. Négy nő, öt férfi. Hármain az aszúdnál fittek, a többiek a heverőn. Csendben ittak, áhítattal. Aki az italt igazán szereti, nem sokat beszél fölötte. mikor Járfás, a festő már egész üveget adott a kezébe, mosolygott: — Szóval, főbe1 éjiem magam? öngyilkos legyek? Mindenki rázkódott a nevetéstől. Megint táncoltak Először Sági érezte, hogy meleg van, utána rögtön mindenki. Ügy tüzeltek, mintha mindnyájan eev-eev túlfűtött kazán lennének. Robbanás előtt. Nézte a táncol ókat. Lihegő nagy piros szálakat látott kimosoivngnj a füstből. Köztük Irénét... — Ne hervadozz doki- kám! Ez nem elvonókúra’ — lépett hozzá Sági és felbontott még egy üveget. Irén is ott volt valahol. Nála látta is: a falon, a plafonon, a heverőn. az asztalon, maid mindenhol. Körülötte, itt is — ott is. sok száz Irén táncolt. Lágy asszonyi mozdulatokkal. — Előbb lila ruhában, maid feketében, aztán fehérben. Tompa galambhangon énekelt, míg egyszer minden átúszott a csendbe... Amikor magához tért, már egyedül volt. Felállt, rálépett egy üres üvegre és újra elvágódott. Nevetett. Jé, — tényleg öngyilkos lettem? Dr. Sára Imre meghalt? Ha meghalt tessék gyászolni. Tessék kérem gyászolni! — motyogta és már érezte is: virágok között fekszik, a lábánál gyertya ég, és ott van a ravatalnál Irén, a felesége is, meg Járfás a piktor, Sági és Károlyiné, meg a többiek. Nevetnek. Felült. Ez szemtelenség! — gondolta, amikor meglátta, hogy nincs ott egy szál virág '■m, csak egy csomó üres üveg. s gyertya sincs, csak egy szőnyegre tett hangulatlámpa. f eltámadtam! — rázta a nevetés, aztán elszomorodott. — A fene egye meg még öngyilkos sem tudok lenni. Visszadőlt az eldobált konyakos üvegek közé. Ekkor hallotta meg Irén hangját, de úgy mintha egyszerre közelről is, meg messziről is beszélne: — Ébred a nyavalyát! örül, hogy leihatta magát Adhatnak ennek akármilyen elvonókúrát... Csau... Csend lett, nem tudta meddig tartott, maid Jár- fást, a festőt hallotta: — Csao... Nagy, üres csend volt a szobában, amikor felállt. Odatámolygott az ajtóhoz. Vékony fénycsík bizonytalankodott át a másik szobából. Furcsa — gondolta. — Most ketten vagyunk: Én meg én. Egyikünk éppen öngyilkos, tetszhalott! — nevetett és beesett az ajtón. Az asszonyok sikoltottak. Károlyiné az asztalterítőt rántotta magára. Irén sápadtan ugrott fel Járfás mellől, ketten meg beszaladtak a fürdőszobába. Sági emelte fel a szőnyegről: — C, est la vie, dok+or- kám! Felébredtél? Kérsz még egy konyakot?... Először egy virágvázát vágott a tükörbe, maid egy pezsgés üveget a televízió képernvőiébe. Ügy elröppent mellőle mindenki, hoev a hangjukat is mesz- szlről hallotta: — Állat, vadállat! Paraszt! Megöl, megöl, — sikoltozott Irén, amitől úgy megnyugodott, hogy mosolyognia kellett. Szétverem őket — nevétett; —' Én másodmagammal vagyok, ők meg nvolcan. de szétverem őket. Nekem köny- nyű, én egyszerre két ember vagyok: az öngyilkos, meg a másik. Egy széket forgatott a feie fölött. Leszakadt a csillár. Délben ébredt. Irén az ágyszélén ült. Megszokott mozdul•»tokkal húzta a harisnyáját. Az asszony lusta mozdulatairól minden eszébe jutott.. Űev ugrott ki az ágyból. mintha forró tepsiben feküdt volna: — Takarodj! — ordította Irén végigdőlt az ágyon. Nyújtózkodott: — Nyugi Sára úr, nyugi... Ne adja a harcos maflát. Próbáljon megmaradni kultűrembemek. ’sszarogyott az ágyra. — Miért csináltad? Az asszony felugrott. Kifordított csípővel állt előtte: — Hogy kérdezhet intelligens ember ilyen marhaságot? Te miért csináltad? — Mit? — A botrányt drágám, a botrányt! Különben hagyj a fenébe. Annyit már tudnod kellene, hogy a gyengétől elveszik azt, ami nem is volt soha a sajátja. Érti végre? — magázta le az asszony. Nagy, szétpattanni készülő ólomgolyónak érezte a fejét, remegés rázta, nehezen mozdult a szája, oly annyira, hogy éppencsak kibuktak belőle a szavak’ —- Értem. Lassan. Ez voll a szisztéma. Engem leitatni, és... Az asszony közbevágott: — Magát, ledtatm? Hát drágám az igazán nem volt nehéz... — Ha annyira akarják! — mondta és érezte, hogy rögtön mennie kell, rohannia, mert ha nem, valami rettenetes történik. Megfullad, belefullad abba a hét évbe, amelyikből legalább hármat ebben a szobában töltött, becsapva, olyan rövidlátóan, hogy nem tudta mi van az orra hegyén túl és a konyakos üveg alján... Hétfőn reggel az intézetben már várták. Leültették és egyszerre hárman járkáltak előtte, fel-alá, hátratett kezekkel. Az egyik magából kikelve kiabált, a másik a szavakat keresve oktatta, a harmadik meg hol erre, hol arra bólogatott. Olyan szózápor zúdult rá, hogy a fejét se merte mozdítani. — Hogy lehet ilyet csinálni?! Diplomás ember létére! Nem gondolt az intézet jó hírnevére... De kérem, a feleségem évek Óta velük... — próbált szóhoz jutni, de a ha? rágós kis ember közbekiabált: — Az nem tartozik ide. Az az ön magánügye! Le- Ittasodott kérem és bele kötött a társaságba. Elmondták, egybehangzóan elmondták. Azt hiszi kérem, hogy mi információk nélkül ültünk le magával tárgyalni?... — H ely tel énül cseleke dett értse meg! Miféle erkölcs ez? Ez, ez... Ilyesmi régen csak a parasztkocsmákban történt! A fe’ébe tódult a vér: — Tévednék. Ott ilyesmi sosem történt. — Szomorú, hogy nem érti — csapott rá az egyik hátra tett kezű. — Ez etikai vétség! Sérti a szocialista morált! Le kell vonnia a következtetéseket. — Már megtettem — mondta és felállt. Mindnyájan kérdően nézték: — Nos. mit tud felhozni a mentségére... Ugatott. A három megvető, hideg szempár belefullasztotta a szót. És úgy érezte iobb is így. Ezek előtt jobb így. Nem kell a szánalmuk. Ha sajnálnák, még nagyobb lenne a szégyene. — Semmit kérem. Semmit, — mondta nagyon halkan és nagyon nyugodtan, pedig belül remegett. — Verekedés volt, kérem. Verekedtem... Amikor behúzta maga mögött az ajtót, még hallotta: — Nahát, milyen cinikus ember! Nem is gondoltam volna róla... Tiszai Lajg*
