Szolnok Megyei Néplap, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-28 / 50. szám

9 OZOUiOK MBQXS1 A&FLAif ..tfx. Sesvsm 21. DOKUMENTUMFILM a Második világiiá ború töt Roman Karmen, az is­mert szovjet rendező doku- mentumfilmet készít a má­sodik viágháborúról. Forga­tókönyvét Szergej Szmimov íróval készítette. A kétrészes filmben fel­használják a különböző or­szágok filmarchívumainak szalagjait, számos ritka fényképet, a Harmadik Bi­rodalom archívumainak ere­deti okmányait. A film nemcsak a különböző had­színtereken lezajlott ese­ményeket, hanem a hábo­rút megelőző eseményeket is összefoglalja. Az új film, amely a fa­siszta Németország felett aratott győzelem 20. évfor­dulójára készül, egyben til­takozás az NSZK kormá­nyának azon szándéka el­len is, hogy a bűntettek el­évülése címén megszűnteti a náci bűnösök üldözését. KISLEXIKON zen * dunántúli tájon sokáig állt a front. 1945 februárjában a község néhány hét aiatt többször is gazdát cserél; Az első felszabadulás után a szovjetek kórházat ren­deztek be a faluban, s nagyiskola négy tantermé­ben. Amikor a németek rö­vid időre visszafoglalták a falut, a kórház sebesültjeit halomra ölték. Az itteniek emlékeznek egy Vlagyimir nevű közka­tonára, aki egyedül maradt életben a kórház sebesült­jei közül. Azon a februári estén, amikor a hadiszeren­cse gonosz játékaként a szovjeteknek fel kellett ad- niok a falut, Vlagyimir elég erősnek érezte magát ah­KOVÁCS IMREt hoz, hogy néhány bajtársa segítségével a menekülés útját válassza. Az első mé­tereket futva tette meg. Utóbb azonban karsebe sa­jogni kezdett, lábai elnene- zülteik, tűzgolyók táncoltak a szeme előtt, elvágódott vol­na. ha nem nyúlnak érte bajtársai, akik közül csak kettő tartott ki mellette, a többiek csatlakoztak a vis­szavonuló egység fő erejé­hez. A falu szélénél jártak, amikor az a veszély fenye­getett, hogy a támadók minden percben utolérheti« őket. Letértek a nagyutcá­ról, s a kertek alatt pró­báltak eltűnni üldözőik sze­me elől. Felváltva vitték se­besült bajtársukat, s mikor az ellenség fényszórója pásztázni kezdte a terepet, mindhárman megbújtak az egyik útjukba eső ház kert­jében. Vlagyimir elvesztette eszméletét. 8 hogy letették, eldőlt, mint a zsák. A má­sik kettő a sötétben meg­tapintotta az arcát: a sze­me csukva volt, alig léleg­zett. A közelben géppuska- sorozat pattogott. Vlagyi­mirt lefektették a kertben sötétlő sza Imakazal tövé­ben ... ... Az asszony, aki tovább mondja ezt a történetet, mindig fekete ruhában jár. Beesett arcú, csöndes és öreg. A ráncoktól nem lát­ni az arcát. Szeme fakult; fáradtság, sok apró rebbe- nés. Kezét olykor az alsó ajkához emeli. Ez a gon­dolkodás jele nála. Háta, ahogy a tűzhely melletti kisszéken ülve előregör­nyed. nehéz munkájú életé­ről beszél. És a kezei js. Egész életét a kezeiben hordja. — Én annak csak örül­tem, hogy az oroszok bejöt­tek, na, mondom, vége a háborúnak, most már haza­jön az én fiam is. Attól kezdve csak vártam, vár­tam. ruháját, ingét rendbe tettem, a csizmáját szépen kipucoltam, estére kelvén meg ágyaztam neki, a for­ró téglát a lábához odatet­tem. hadd melegítse, ha megjön. Akkor énnekem senkim sem volt, csak az az egy fiam. Szegény ura­mat a tüdőbaj vitte el, mert az is olyan volt, hogy inkább ő nem evett, hogy a gyerek ehessen. — Járkáltam én sírva épp ele­get, amikor megjött a be­hívó, ne vigyék el, kenyér­kereső, de elvitték, s mind­járt a mentszázadba. íro­gatott. nyugtatott, „ne fél­jen édesanyám, megyek én, mihelyt lehet.” Hát vártam is az életem minden órá­jában, mind ilyen az anya. ár három napja benn voltak az oroszok, amikor reggel igen­igen jókedvűen ébredtem, azt álmodtam, hogy jön egy nagy gőzössel, nevet, inte­get. mint mikor a vonat elvitte, de most a vonat közeledett befelé az állo­másra. Biztos voltam felő­le. hogy mostmár csak­ugyan hazajön. Első gon­dom az. volt. hogy másnap kenyeret sütök abból a kis maradék lisztemből. Este, hegy a német visszajött, féltem itt egyedül. Mi lesz ba jönni talál, bele a tűzbe. Még lámpát se gyújtottam, ültem a sötétben, próbál­tam kigondolni, hogyan is legyen azzal a kenyérsütés­sel. Jó későn lehetett, mi­korra a lövöldözés abbama­radt, én meg azt gondoltam, mégis kimegyek szalmá­ért, hogy kéznél legyen reg­gel, ha befűtöm a kemen­cét. Megyek a kazalhoz, egyszerre mintha jajgatást hallanék. Elfogott a reme­gés, alig bírtam a lábamon megállni. Szűzanyám ne hagyj el, ott fekszik valaki a sötétben a kazal oldalá­ban. — Csak a fiam lehet, a hangja is ugyanaz. Jött, a kert alól a ház felé, meg­lőtték, jaj istenem, hamar bevinni, a sebét kimosni, bekötni, életre melegíteni. — Amikor megemeltem, már tudtam, hogy nem ő az. Idegenül esett rajta a fogás. Elvette a várakozás az eszemet, most aztán itt van e, hát kit fogok, kit viszek én? Mert vittem, be­felé vittem. Nehéz volt és folyt a vér a jobb kariá­ból, fekete folt nőtt a kö­tésen. Elvittem a tornácig, mikor az utcánkba befor­dult egy autó, Sibrik szom­szédnál meg is állt. Német szó ütötte meg a fülemet, a tűz égessen meg benne­teket, hát visszajöttetek ? B evittem a házba a ka­tonát, lámpát gyújtot­tam. Na, te szegény, hát orosz vagy, hová dug­jalak előlük? Hiszen nem tégedet vártalak én, a fia­mat vártam, mi lesz mos* veled, ha itt találnak, hogy számolok el rólad az édes­anyádnak? — Lehúztam róla a kö­penyt, a zubbonyt, a csiz­mát, batyuba kötöttem, vit­tem az ólpadlásra. Akkor a fiam ingéből ráadtam egyet, de csak azután, hogy a sebét átkötöttem fehérrel. Föltettem az ágyra nagy kínlódással, ráágyaztam a dunyhát, párnát, amit csak értem; no most aztán hall­gass, ha eddig hallgattál, mert ha rádlelnek, együtt pusztulunk. Rávettem a kezemet a homlokára, ak­kor sóhajtott, de mint a gyerek szokott, úgy. A le­csukott szeme alól sós könny szivárgott, álltam ott mellette, simogattam a fe­jét, szóltam hozzá halikan, ...aztán vannak közötte­tek olyanok is, édes gyer­mekeim, akik nem a ma­gasabb tudományok aranv- kapuját lépik át, amelynek csupa gyémántokból van a küszöbe, de az ezüstkapu várja őket, a becsületes kétkezi munkáé és ennek a küszöbe bizony kemény és fekete vas... Nagyon szépen beszélt a tisztélendő úr. Kár, hogy nem nagyon érthették és sokan nem is figyeltek oda« A tanító maga elé bá­mult. Vége hát ennek az évnek is. Lőrinc is kapukat látott, nemcsak a pap. Alattomo­san surrant a sáros labda, de ő rávetődött még idejé­ben, a kapu torkában és nem rezzent mögötte a háló. — Lánci! Lánci! — zú­gott a tömeg és ő térdelt és mosolygott, de valaki ki­verte kezéből a labdát és hajolt rá mogorván, apja a fekete ács. — Te. kölyök! Szögeid meg már a kaput! Most már a csámpás kert­kapu csikorgott előtte, ahogy ki-becsapta a szél. — Lán-ci Lő-rinc, Lán-ci Lő-rinc ... Anyja rítt a kapu mö­gött. — Isten veled, kisfiam. Testvérei rá se néztek, trappoltak a kopár udva­ron. kergették egymást körbe- körbe és örömtele- nül. A fekete ember szúrósan nézte, mint valami idegent. hadd bóküljön, a rWggsa, ha tud, » aludjon, jó az alvás. Kimenteni a kony­hába, elővettem a rózsa- füzért, legalább a kezem­ben legyen, ha ránktörik az ajtót azok a kutyák. Csak késő éjjel jöttek, de essek tyúkot, csirkét követeltek. Adtam nekik, itt van, vi­gyétek, csak a katonát hagyjátok. Nem jött álom a szememre azon az éj­szakán, átmentem hozzá félóránként, él-e, hal-e? — Mint a fehér kő, feküdt, úgy, amint letettem, abban az állapotban. Ahogy ott állok, takargatom, közben mindig az én drága fiam járt az eszemben. — Akkor és azontúl, ameddig csak ott feküdt, nem tudtam másra gondol­ni, mint arra, hogy ezt a katonáit nekem meg kell mentenem, ha azt akarom, hogy mégegyszer életben lássam a fiamat. Mert én ezt a fiút ha föladom, vesz­ni hagyom, elvész az én gyermekem is, nincs ami mentené. Hagyják fölbukmi, más anyák nem néznek rá sem, nem gondolnak arra, hogy az ő fiuk is lehetne. De így majd másképp lesz. Valami jó asszony megtart­ja. elrejti magánál, beta­karja, táplálja, élteti, őrzi nekem, hogy újból idehaza lássam. árom nap múlva fel­nyitotta a szemét a katona. Nem szólt, csak nézett, akármerre mentem a szobában, mindig rajtam tartotta a szemét. Negyedik nap felült az ágyon. Kezébe fogta a ke­nyeret, úgy evett. Kék sze­me volt és mindig engem nézeti Aztán, hogy a tár­sai visszajöttek a faluba, előhoztam a ruháját, a székre kitettem. Jött is egy — Na. gyere már.» A sorban a nyoma nem maradt meg sokáig. Befújta a szél. ...és az Úr végtelen ke­gye vezéreljen benneteket Ámen. Jobbját tartotta a tiszte­lendő. Megcsókolták hár­man, de nem többen. Lő­rinc sem. Zsebében volt a DARÁZS ENDRE» zöldfedelű bizonyítvány, amely szerint jórendűen vé­gezte el az elemi iskola nyolcadik osztályát Ezt ta­núsította két cirkalmas alá­írás és az angyalos körpe­csét. A csatorna hídján Zsub- rákkal találkozott. — Haj, fiatalember, most már mienk a világ! Há­romkor tréning! Lőrinc elbődült. — Lesz ám az a hétke­serves... Zsubrák a vízibe köpött, a karfán át. — Na nézd, a vadmar­hát... A fekete ember a kony­haasztal mögött, állt. mint­ha évek óta várná. — Készülj. Délben megy a vonatunk... Ugyanoda szállt tói a fű­csapaft, betértek, nésfflt a fiút. ölelkeznek, nevetnek, aztán néznek engem. Ma­mának szólított mindegyik, csókoltaik, öleltek, simogat­ták a hátam. Nem értettem, hogy mit mondanak... A falu krónikája meg­őrizte, hogy az asszony ezért a tettéért szovjet ki­tüntetést kapott. Még ezt megelőzően, amíg az egy­ség ott állomásozott a falu­ban, mindennel ellátták, egy tiszt írásba foglalta a század köszönetét, amely­nek végén azt kérte vala­mennyi szovjet katonától, aki ebbe a köeségbe érke­zik, hogy a mamának min­den bajában nyújtsanak segítséget. Szeressék és tisz­teljék, mert megmentette egy szovjet harcos életét. Később levelet is ka nőtt Vlagyimirtól, annak édes­anyjától. Majd évek múl­tán fényképek érkeztek a fiúról, a feleségéről, a fiá­ról. Az asszony ezekben az időkben komoly társadalmi életet élhetett volna; sok­szor meghívták gyűlésekre, kérték, mondja el annak az egy hétnek a történetét, amikor visszahozta a ha­lálból és megmentette ül­dözői elől a katonát. Egy- szer-kétszer elment, de nem beszélt. Azt mondta, ami volt, elmúlt, mindenki ezt csinálta volna. ehezen. félve szánom el maiam, de mi­előtt eljönnék, meg­kérdezem azért; — És mondd, mama?... A te fiad?... — Az enyém? Bár tud­nám... Meghalt. Eltűnt. Nincs. Nincs fiam. Nem sírt. Bezárkózott súlyos magányába. Néztem a két képet az asztalon. Mosolygott Vlagyimir, mo­solygott András — mind a két fia. szeres is. A Hidegkúti-fiú volt vele — A városba, Lánci uram? — A városba. Hallgattak egy iramodás­nyit. Aztán a fűszeres meg­kérdezte, csak úgy, unal­mában. — A Lőrinc ügyében? — Abban. Suszternak adom, kérem. A Krámer- hez. Mert ma már az ács- ság... — No — hökkent föl. — Mi is éppen hozzátartun«. Megkért az ügyvéd úr, ha már bent járok, vigyem magammal Tomikát, aztán vetessek neki mértéket két pár új cipőre. No, legalább együtt mehetünk. A fekete ember csak bó­lintott, nem szíves arccal. Tomika harangozott rö­vid lábaival. Láthatóan unatkozott. Lőrinc meg csak nézte. Ez is úr lesz, akárcsak az apja. Igaz, nem gimnáziumba kerül, hanem kereskedelmibe, kü­lönbözetivel. Merthogy az állítólag könnyebb és To­mika nem túl okos. Állomás jött, akácfás. — Szomjas vagyok — morgott Tomika. Gazdagon illusztrált ol­dalak sorakoznak a Film Kislexikon szerény cím­lapja mögött: színész­nők, színészek, rendezők, filmjelenelék fényképei olyan változatossággal kö­vetik egymást, mintha film peregne előttünk. És sorra felelevenednek a film ér­dekes, megkapó, ismert em­lékei. öregek és fiatalok egyaránt örülnek egy-egy számukra emlékezetes film- jeler.et fotóinak, jeles szí­nészek fényképeinek. A szöveg tanulmányozása arról győz meg. hogy a lexi­kon megjelenése jelentős állomás a maeyar könyvki­adás történetében. Igen gyé­ren adtak ki magyar nyelvű filmszakkönyveket, s ámbár avval dicsekedhetünk, hogy egyike a világ legelső film­lexikonjainak magyar nyel­vű volt — ez az alapvető munka régen elavult már. A film pedig az elmúlt 30 esztendőben óriás lép­tekkel járta a fejlődés út­ját és természetszerűleg megnőtt a közönsége. Nos a közönség emlékezik, de régóta szükséges volt olyan összefoglaló munkára, amelyben hitelesen megta­lálhatja mindazt, ami a film értőit és élvezőit egy­aránt érdekli. Egyes szemé­lyele — színészek, rendezők — adatai, a filmgyártó or­szágok művészetének össze­foglalása, filmesztétikái fo­galmak ismertetése, sőt bi­zonyos szerény — talán túl szerény — méretű techni­kai ismeretek közlése szűk­— Ej, honnét kerítsek én most néked vizet... A fekete ember készsé- geskedett. — Majd a Lőrinc. Ugorj, Lőrinc! A fiú kezében táncolt a papirospohár. Tomika gya­nakodva nézte. — Mondja csak, nem Ivott maga ebből? Lőrinc fehér lett. Mi az. hogy maga? Tegnap még szervusz volt. Igaz, hogy hol van már a tegnap? To­mikának aranykapu jár s neki meg vasküszöb. Ezüst­kapu? Baromság! Rájukbömbölt a város, váratlanul és félelmetesen. A bőrgyár, a bútorüzem s még a kis kóceráj is, amelyben gyermekkerékpá­rokat készítettek a had i r >k- kantak, deszkáéiban. Süví­tett minden gőzsíp. — Sztrájk! Megint Sztrájk! — legyintett a levegőbe egy szalmakalapos úr. — Idén már harmadszor. Na, de majd... Szuronyok néztek be a vonatablakon. — A mi csendőreink — billent egyet a szalmaka- lap. Az ócska, zöld villamos járt. Elzötykölt a Szent Imer szobor előtt és a sar­kon megállt, a Krámer üz­lete közelében. A cipész fanyalgott. — Rosszkor jöttek. A se­gédurak is leálltak. Az oko­sok. Kész tönkremenés — mutatott körbe a néptelen műhelyben. szavuan ugyan, de mind megtelhetek a kötetben. A magyar film történe­tének rövid, de teljes ösz- szefoglalását ebben a könyv­ben olvashatjuk először. Ér­téke a munkának a kb. 10 000 filmcímet tartal­mazó mutató. Igen érdeke­sek a függelékként közölt statisztikai adatok, amelyek közül különösen a filmfesz­tiválok. a különböző díjak­kal kitüntetett filmek ada­tai kaptak helyet. De nem hagyhatjuk említés nélkül a közismert irodalmi művek jelentősebb filmváltozatai­nak feldolgozását, amelyből például megtudjuk, hogy Mikszáth műveiből 16, Jó­kai regényeiből 26, Puskin műveiből 51, Shakespeare darabjaiból 126 film készült. Ez a sokoldalúság előnye a kötetnek és ez mutatja, hogy lényegében népszerű műnek szánta a szerkesztő. De bizonyos értelemben szakkönyv is, ezt nemcsak terjedelme mutatja — kere­ken 1000 oldal és az Aka­démiai Kiadó gondozásában megjelenít könyv — hanem az is, hogy a címszavak közt nem egy akad, amely már csak a szakemberek érdeklődésére tart igényt. Természetesen kisebb-na- gyobb hiányosságok, követ­kezetlenségek is vannak a kötetben — ezek zöme ab­ból ered, hogy a filmiroda­lom — világszerte igen hiá­nyos, az alapvető munkákat még nélkülözzük. Korokaay István — Kuncsaftot is hoztunk — mondta Lánci. Krámer megmozdult, — Két pár borjúbox a... Hogyis? A Hidegkúti fiatal­úrnak. Tessék .csak leülni és levetni a cipőket. Mér­téket veszek. Igenis. Tomika lerángatta balci­pőjét, de a jobb nem moz­dult. Beledagadt a lába. — Fusermunka — him­bálta fejét Krámer—, egyik cipő nagyobb, mint a má­sik. Igazi fuserok. Próbál­gassa csak, fiatalúr. Tomika kiválasztotta Lő- rincet és intett. — Húzza le, kérem. — Előredugott lábfeje majdnem Lőrinc állát érte. — Húzza le, na! Krámer úr rámordult. — Mit bámulsz? Mit bá­mulsz? Most már ide tarto­zol! Dolgozz! Felszegte a fejét Lőrinc. Mit, hogy ő húzza le a bü­dös cipőiét ennek a tészta­képűnek? Pár hete még. hogy sündörgött körülötte; Lőrincke, légyszíves, mu­tasd a számtanpéldádat! Hát nem. goha! — Húzd már le, kisfiam! Az apja volt. Nem is­merte meg. öregen nézett rá, könyörgősen. Uramisten, ilyen vén volna már? Akár holnap meghalhat és otthon négy öccse futkorász kör­ben a csupasz udvaron örömtelénül. Már holnap meghalhat, meg. Odakint megint vijiogtak a szirénák. Lőrinc megrogevant. — No, adja ide a lábú»­fiatalúri A két fiú Kassák Lajos: QLap.Lám!x6L Annak idején enyém volt a legjobb gép örült gyorsasággal vágta a csavarok menetét. Tizennyolcéves voltam. A hidászoktól kerültem ide s egy csapat lány vezetője lettem. Vágtam a csavarmenetet és a lányokra sandítottam akik lesímított hajukkal olajos kötényükben is szépek voltak. Vonzottak és gyötörték fiatalságomat. Ö forró sistergő nappalaim álmokkal zsúfolt éjszakáim. Távoli ifjúságom felé fordítom arcomat és érinteni szeretném még egyszer a lányt aki az én gyönyörűségemre táncolt egy május elsején. Ezüstkaim

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents