Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
:#68 január 1, SZOLNOK MEGIH NÉPLAf 9 Nem is vesződöm vele, hogy a fenti szerszámnak, felsorolja ezerféle „válfaját” a légy csapdától az elefántcsapdáig. Sokan ismerik gyermekkorukból a fákon virító tökcsapdákat, melyekben ártatlan cinegék estek foglyul és patkány- csapdákat is, melyekkel nagyszerűen lehetett varjút fogni, mert a patkányok úgy ismerték már, hogy éppen csak fel nem állították újra, amikor a macskát is megfogta. Patkányt azonban nem fogott. Voltak azután embercsapdák is — vermek, kutak, ügyesen letakart árkok ellenkezik. Benéék pincéjében ülnek többen és János vendéglátó ~ szeretetében a mértékletességet mereven mellőzi. De azért okosan elmondja az általa feltalált különböző csapdák szerkezetét, sőt — titokzatosan — bejelenti, hogy most egy olyan embercsapdát talált fel, hogy őtőle lopni teljesen lehetetlen, — Nono!? — mondja Jancsi. A faluban ugyanis tol- vajlás , történt. Főleg az istállókból tűnik el hol egy pokróc, hol egy lószerszám, hol az alvégen, hol a felvégen.- Az istállókat tehát FEKETE ISTVÁN: CSAPDA — melyekben mindenféle nyársak meredeztek, amelyek óvatosan felszúrták az illető hasát, „nehog. a nyakát kitörje”. Ezek azonban tágas helyet és nagy előkészületeket igényeltek, nemkülönben várurakat és egyéb felelőtlen nagyságokat, akik maguk csinálták, vagy csináltatták a törvényeket. Bene János azonban nem volt várúr és ilyen cselekedetet már csak azért sem lehetett róla feltételezni, mert a passióban mint „Jézus” szerepelt. Mivel pedig a faluban több Bene is volt, senkinek sem tűnt fel, ha például Tóka Jani azt mondta: — Nem vagyok bejáratos Jézusokhoz... Mert Tóka Jancsi — bár szomszédok voltak — nem volt bejáratos Jézusékhoz, ■ valljuk meg — Bene Mária nagy bánatára. Meg kell hagyni, hogy harag azért nem volt köztük. Nem. Az öreg Bene azonban — még a legénykor határán — valamiért kiparancsolta Jancsit az udvarukból s az akkori buta sérelem úgy megkeményedett a legényben, mint a padláson a csizma- szár. Nem haragudott, de nem ment. Egyébként elbeszélgettek, pinceszeren szép férfias elbúsulásokban egymást támogatták és Jancsi hallgatott is az öreg B> nére, mert okos ember volt. Furfangos. Néha ellenkezett vele, néha nem. Ezen az estén azonban őrzni kell. — De én nem őrzöm! — üt a mellére Bene. — Aki éntülem lop, elviheti — még egy kishordó bort is kap. Jancsi ezen elgondolkodik. Felhajt még egy nagy kupa bort, mozog benne a virtus — meg a szesz — s alkalmas pillanatban kilép a pincéből. Kint sötét van, csak a csillagok világítanak a tör- kölyszagú hideg éjszakában. Az út ismerős és mintha egyre melegebb lenne és Jancsi úgy érzi, alapjában véve — danolni is lehetne. Egyedül danolni azonban mégse akart, mert egészen más, ha azt mondják: — Danoltak a legények, és megint egészen más, ha azt mondják: — Egyedül fújta ez a Tóka Jancsi... A felfokozott érzelmekről azonban nem tud senki és arról se, amikor átlép a kerítésen, vidáman, hogy a híres csapdát leleplezze. Amikor átlépett, kicsit megtántorodott és a csillagok is igen mozgalmasan viselkedtek az égen, Jancsit azonban ezek a körülmények nem befolyásolták, sőt az egész világot nagyon kellemes intézménynek tartotta. — Hát lássuk! — mondta magában és odanyúlt az istálló fakilincséhez és ekkor... ekkor úgy érezte, hogy összedűlt a világ. A csillagok szétfreccsentek, a föld megindult, csak éppen az ítéletnapi harsona hiányzott, ámbár mintha egy kis harangS2ó a2ért hallatszott volna... Jancsi pedig eldűlt a fal mellett, mert egyebet nem tehetett. Az ajtóban kifeszített csapda szívós lapátja ugyanis úgy képen vágta, hogv majd lesodorta a fejét a helyéről. Aztán csak ült és józano- dás címén éktelen dühre gerjedt. Ha most az öreg Bene megjelenik, nem .e- het tudni, mi történik, de err> nem számíthatott, mert állhatatos és kitartó ember volt minden pince körüli tevékenységben. Arra azonban igenis gondolhatott volna, hogy a sötétben megbotlik valami odakészített tuskóban... s akkor a csapda ismét működésbe léphet. Jancsi tehát feltápászko- dott, kitapogatta az átkozott szerszám mütyürkéit és hosszas próbálgatás után ismét kifeszítette. Aztán lesben ült. Jócskán futott az idő — az orrát megtapogatta néha, mert szokatlanul nagynak érezte — már a kutyák se ugattak, amikor messze a faluvégen hallatszott a közeledők lármája, ugyanakkor azonban a kert felől is jött valaki. — Aha! — gömbölyödött ki Jancsiban a bosszú. — Aha! János bátyám a kert felől jön, hogy az asszony ne tudja, mikor jött haza. De megbotlik-e a „tuskóban”?... A sötét alak azonban nem botlott meg, és Jancsi érzelmei egyszerre átváltottak egy más izgalomba. A bosszú nemtelen éhsége nemes haraggá „eszményült”, s a várható szégyenből esetleg dicsőség lehet. Lett is. A csapda az egyik bolygó vendéget szintén leterítette, akit mellesleg még a hideglelés is elfogott, amikor az óriásméretű pofon után Jancsi karjaiba dűlt. Nem is ellenkezett. Ilyen földöntúli pofon után ellenkezésnek helye nincs. Ekkor érkeztek a társaság többi tagjai a kapu elé. Amikor Bene a vendégeket hajnal felé kikísérte — becsületére legyen mondva mindenki emelkedett hangulatban volt — és visszafelé menet benézett az előszoba ablakán, apai megelégedéssel látta, hogy Mari leheletgyengédséggel mosogatja Jancsi körteformára dagadt orrát. A jobb kezével. Bal kezével azonban a legény kezét fogta, szelíden és melegen és — visz- szavonha.tatlanul. Bene megállt egy pillanatra és bólintott... — Ehen — mosolygott — hát csapdának ez se utolsó! bennük, amilyen társadalomban éltünk. Az új nemzedék — s ezek a mi napsugárfényességű eredményeink — víg, friss, őszinte, nyílt, fesztelen, előítéleteket nem ismer, a szorongás tőle idegen, a bátortalanságot nem ismeri, fellépése közvetlen. Az én ifjúságom idején külön Icaszt- rendszer alakult ki az osztályokban. Minden és mindenki kihangsúlyozta a társadalmi különbségeket, s már az is különbségnek számított, hogy az egyik gyerek édesapja iparos, a másiké — egy ranggal feljebb — kereskedő. A mi iskoláinkban egy tiszta, s teljesen homogén társadalom alakul. Tessék megfigyelni a fiatalok érintkezését, szóváltását — s most nem az általánosságban nem jellemző huligánnyelvre gondolok — tessék megfigyelni egymás közötti viselkedésüket, meghallani kötetlen tegeződéseiket. tessék megvizsgálni azt a közvetlen szellemet, mely azonnal kialakul, ha két fiatal találkozik egymással és beszélni kezd: ezekben az osztályokban egy rangkülónb- séget nem ismerő, egyforma emberek szép közösségéből1 font új Magyarország születik. A szocialista Magyar- ország teljesen felépüli ezekben a kis fejekben, ezekben a gyermekszívekben. A feleletekből olyan erkölcsi nagyság bontakozott ki, olyan tisztaság lengett, any- nyi okos bátorság és felnőtt hit, hogy büszkeség járt át hazám, legfrissebb nemzedéke iránt. Ezen a helyen csak azo- Icat a válaszokat érintem, amelyet erre a kérdésre kaptam: ha valakit, megvernek az utcán, megállná- tok, vagy tovább mennétek? Az osztályokban egyetlen olyan gyermeket találtam, aki azt felelte, hogy hazamenne. A többi? Húúú! Hogyan lángoltak, hogyan égtek, micsoda szép és konok igyekezettel nyújtogatták két ujjúkat, hogy felelni szeretnének. „Én nem hagynám.” — „Én megmenteném.” — „Én rendőrért szaladnék.” — „Én az édesapámért, aki erős” — „Én segítenék, ahogy tudnék". Nyugati tudósok és művészek is írták., s állapltot ták meg, hogy nálunk a világ egyik legjobb iskola- rendszere neveli az új nemzedéket. Ezekben az iskolapadokban művelt, bátor, minden régi előítélettől ment, rendkívül tehetséges nemzedék nő fel. Ezek a művelt, bátor és tehetséges gyerekek vajcn szeretik-e eléggé szeretik-e, iisztelik-e, beqsülik-e szülőiket? A tudás előtt leborulok; az a világon a legnagyobb dolog. De az emberéletben vannak más értékek is; szülői szeretet nélkül vagy szülők iránti szeretet nélkül az élei üres, rideg s borzongató. r öbb osztályban megkérdeztem a tanulókat, hogy kihez szeretnének hasonlítani? Milyen eszményképet melengetnek, s vannaik-e eszményképeik? A gyerekek legnagyobb része édesanyjához, vagy édesapjához szeretne hasonlítani. Mikor további kérdéseket tettem fel, kiderült, hogy ennék a vonzalomnak az érzelem csak egyik oldala; a másik oldala a határtalan tisztelet. S mikor a továbbiakban azt tudakoltam, hogy miért tisztelik ennyire a szüleiket, meséljenek el mindent nekem, akkor ilyen válaszokat kaptam: Azért tisztelem édesapámat, mert betegen is dolgozik. Édesanyámat azért, mert kilenc gyereket nevelt fel és dolgozik. Apámat azért, mert hajnali négykor kel és este fél tizenegykor jön haza. Kitűnt,- hogy a szülők iránti határtalan szeretetT nők és tiszteletnek a forrása a munka, S kitűnt — Avarok nyomában Kiskörén Szeptember vége volt, szőlőt érlelő szép napos Idő, amikor elindultam Kiskörére. Kaiig mégcsak ismerős volt a vidék, a városok nevei, de az onnét zötyög- ve elinduló vicinális már idegen tájon vitt tovább. Dunántúl dombjaihoz, egymáshoz búvó kicsi falvaihoz szokott szememnek az Alföld kissé mindig „külföld” marad. Végtelensége lenyűgöz ismét és ismét, az itt lakók szokásaival, oe- szédfordulataival, általam nem ismert házformáival egyaránt. Messze vidékre induló utazásomnak az volt a célja, hogy megmentsük a falu határában lévő avar Temetőt. Jogosan kérdezheti az olvasó, honnan tudtam, hogy mit rejt Kisköre határának földje? Népvándorláskori temetőink nagy részére, többek között erre is, földmunka során bukkantak rá. A falu határában a sovány legelőjű, szikes területen a tsz halastavakat épített. Nagyméretű földgyalukkal alakították ki a telelőkbe vezető árkokat és a munka során embercsontok kerültek a felszínre. A legyalult területen mutatkozó elszíneződések, melyek a sírok foltjai voltak, a kidobált csontok nem kerülték el a figyelmét a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóhelyettesének, Ko- rek Józsefnek, aki a halastavaktól nem messze, a Tisza partján végzett ásatást és egyúttal figyelte, járta a környező vidéket, hogy amit lehet gyors munkával, egyrészt a halastó vize, másrészt majd a Tisza II. vízlépcső munkálataival kapcsolatosan megöuzzasz- tott Tisza vize elől megmentsen. Leletmentő ásatásba kezdett, majd 18 sir nem először —, hogy a világ legjobb s legnagyobb pe' gógusa a példa. Egyik ipari városunk iskolájában arra a kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz, a tanulók jó része értelmiségi pályákat jelölt meg. A valóság majd ki fog alakítani egy helyes arányi, a romantikus lobogás a későbbi évek során majd hamvadni kezd. A kérdés azonban az iskolalátogatás után is visszhangzott bennem: és ki fog dolgozni az üzemekben? asonló választ kaptam falun is. Azt a kérdést, hogy ki akar felnőtt korában a téeszek- ben dolgozni — csend követte. A lányok vagy fiúk fodrásznők, orvosok, tisztek, vasutasok, fizikusok, mérnökök, boltvezetők akarnak lenni — és ki fogja a földet művelni húsz vagy harminc év után? A faluból való elvándorlás világméretű kérdés. E világkérdés magyar veWe- tével még sokszor fogunk találkozni a következő esztendők és évtizedek során. Két kérdésre nem tudtam választ kapni sehol. A gyerekek csudálkozó tág szemmel néztek vissza rám. Választalan csendjük felemelt és megdobogtatott. A két k’-dés ez volt: fáz- tál-e már éheztél-e már? feltárása után átvettem az ásatást. A sírok az avarkorból származnak, amint ez mellékleteikből megállapítható. A zavarok a VI. század második felében Ázsia felől jöttek és özönlöttek el a Kárpát-medence területét. Rövidesen nemcsak az itt, hanem a környező területeken élő népeknek is uraivá váltak. Nomád életformában éltek, nagyrészt állat- tenyésztéssel foglalkoztak, apró termetű, fürgemozgású lovaikon könnyen változtatták helyüket, mindig újabb legelőt keresve. Szétszedhető és gyorsan összerakható sátrakban laktak, melyeknek nyomát ma már nehéz megtalálni. Kisebb- nagyobb temetőik azonban az ország minden részén előkerülnek, és azoknak „benépesítéséből”, a halottakkal eltemetett tárgyakból következtetni tudunk életmódjukra, viseletűkre, hitvilágukra, megismerjük eszközeiket, azok készítési módját stb. Mindez azért fontos számunkra, mert a gyérszámú írott emlékeken kívül csak á sírokból ismerhetjük meg az avarokat. A IX. század elején az egyre erősödő nyugati frank hatalom véget vetett uralmuknak. A honfoglaló magyarság már csak töredékeit találta itt az avaroknak és azokat is hamarosan beolvasztotta. Embertankutatóink az Alföldön található „mongolos” külsejű emberekben az ő utódaikat vélik felfedezni; Kanyarodjunk vissza Kisköre határába, ahol 5 hét alatt a feltárt sírok száma 211-re emelkedett. A feltárt sírok nap-nap után újabb meglepetéssel szolgáltak. Kb. 150 felnőtt és 60 gyermeksírt tártunk fel. A halottakat a téglalapalakú sír- gödrökben nyújtottan, hátukra fektették. A temetés koporsó nélkül történt, de több sírban a csontvázak helyzete arra enged következtetni, hogy az elhunytat szorosan "vékénybe vagy vászonba csavarhatták. A sírgödrök mélysége 20 és 200 cm között változik, általában a gyermekeknek és a szegényebbeknek nem ástak mély gödröt. A sírok fekvése, egy-kettő kivételével, ÉNy-DK-i irányú volt* mindig a koponyát találtuk ÉNy-on. A temetés után a síroknak kb. 15 százalékát megbolygatták. A bolygatás legtöbb esetben csak a koponyát érintette, azt a sír felső sarkába vagy a mellkasra helyezték, ezzel tóz* tosítva magukat, hogy a halott többé ne járjon vissza* ne kísértsen. A sírok kisebb-nagyobo csoportokat alkotnak, melyeknek középpontjában egy gazdag mellékletű férfisír található. Gazdagságát harci felszerelése, szépmü. vű övdíszei mutatják. Vasból készült kardok, csontlemezekkel merevített fa íjjak voltak a harci eszközei azoknak a férfiaknak, kiknek öltözetét bronz, ezüst, vagy mint három sírban találtuk, arany véretekkel díszített öv szorította összes A vékony aranylemezből préselt övdíszek, közül rajzunkon mutatunk be két szép darabot, t- kép.) A díszes aranyveretek egyedülállóak, eddig csak bronzból ismertünk hasonló darabokat. A középpontokban levő gazdag férfi-sírok körül a szegényesebb mellékletekkel eltemetett férfi-, női- és gyermeksírokat találjuk; A női sírok mellékletei a viselethez tartozó tárgyakat tekintve, változatosabbak a férfisírokénál. Gyöngycsüngővei díszített bronz fülbevalók, tarka üveggyöngyök* karperecek, a ruhát összefogó boglárok kerülnek elő a sírokból. A mindennapi munka emlékét az agyagból készített orsógombok és vastűk őrzik. A gyermeksi- rokban csak pár szem gyöngyöt, fülbevalókat, gyermekkézbe illő késecskéket, öblös edényeket, játékként összeszedett vas- és bronzdarabkákat találunk. A temető legérdekesebb és égybeii legértékesebb lelete egy női sírban volt. A kék üveg ivókürt és a zöld üveg talpaspohár egyedülálló darab az eddig ismert avarkori emlékanyagban. Hazai párhuzamai a fejedelmi sírokból előkerült arany- és ezüst darabokban ismeretesek. Nem avar készítmény, keleti eredetű darab. Vázlatos rajzunltop mutatjuk olvasóinknak. . kép.) Sok apró töredékből való összeállítása a restaurátor ügyes kezét dicséri. A most feltárt temető a VII. és VIII. századi avarkornak olyan emlékanyagát adta, amellyel eddig még nem rendelkeztünk. A talaj rossz minősége ellenére is több helyszíni megfigyelést végezhettünk a tárgyak alakjára, nagyságára vonatkozóan és mindezek hozzájárulnak az avarkor képének élethűbbé tételéhez. Garam Éve 'TTÚzeológs»
