Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. január 1 m A Damjanich János Múzeum néhány termében látható a Szolnok megyei képzőművészek ezévi téli tárlata, mely mennyiségre nem tartozik a nagy kiállítások közé, ám művészi eredmé- f nyedt illetően igencsak figyelemre méltó. Ilyenkor a tél kezdetén az ország más jelentősebb városaiban is sor kerül egy-egy kisebb- nagyobb tárlat megrendezésére. Legutóbb éppen Hódmezővásárhely, Miskolc, Pécs volt a művészeti élet sikeres bemutatóinak a színhelye. Olyik ilyen kiállítás anyagának terjedelme jóval meghaladta a szolnokiét, sőt országos jellegűvé terebélyesedett. A Damjanich Múzeumban összegyűjtött képek és szobrok együttes értéke mégse bizonyult csekélyebbnek a nagyobb tárlatokénál, s a művekben megnyilatkozó tehetségeik ereje szerint elérte a legjobb hazai átlagot. A szolnoki anyag legfőbb érdeme a helyi hagyományok korszerű fejlesztése. Ezek a továbbélő hagyományok — persze — nem csak a szűkösen vett Tisza- parti örökséget jelentik, de kiterjednek mindarra, amit nemzeti sajátságnak tarthatunk. Olyan hangvételre, mely sajátosan magyarnak mondható, a múlt század közepétől folyamatosan benne él képzőművész-elődeink szemléletében, s az elmúlt ötven esztendőben se tudták a modernista divatok kilúgozni hazai valóságunk vissza- tükrozéséből. Nem pedig éppen azért, mert ez a valóság mestereink eleven élményévé vált, elegáns formajátékok kedvéért legjobbjaink sohase tudták túl tenni magukat égető társadalmi problémáinkon, a néppel való együttérzés megtisztelő kötelességén. Becses erény a mai képzőművészeink munkásságában a nemzeti karakter továbbélése. A modernséget, a kísérletező kedvet mostanság ugyanis sokan félreértik, s a korszerűséget összetévesztik a polgári dekadenciával. A tíz-tizenöt év előtti provinciális elzárkózás visz- száhatásaként minden értelmetlen nyugati ötletnek akad már epigonja szocialista hazánkban is, s a sznobizmus bizony hogy megzavarja a gyanútlan lelkeket. Pedig még az elzárkózásnál is provinciáli- sabb provincializmus a párizsi iskola előtt való szervilis hajbókolás, anarchikus időtlenségek komolyan ve- vése, egzisztencialista ösz- tönösségek kínos-pontos lemásolása. Dicsérendő az az állhatatosság, következetesség, ahogyan a szolnoki kiállítók megkezdett útjukon, a realizmus útján továbbhaladnak. Hiszen az ő köreikbe is igyekeznek behatolni a formalista misztika prófétái; az imperialista kozmopolitizmus fellazító tendenciáit a határőrök aligha tudják feltartóztatni. De igenis jól hatálytalanítja a burzsoá öncélúság kísérleteit az egészséges képzőművészeti szemlélet, a szocialista életérzés, a marxi—lenini világnézet. Azok a művészeink, akik a saját lábukon állnak, s elég erős egyéniségek ahhoz, hogy ne váltogassák meggyőződésüket, iskolázottságuknak, ízlésüknek, társadalmi körülményeiknek megfelelően nyilatkoznak műveikben, nem igazodnak a kapitalista műkereskedőik reklám-szempontjaihoz, de szívesen vallanak hangulataikról, közvetlen környezetük létkérdéseiről, a haza sorsáról, a nén gondjairól. De azért is nem kerülnek fonák helyzetbe, nem akarják a jászokra, vagy a kunokra erőltetni a monopolistáknak készülő nonfiguratív szenzációkat, azokat a műalkotásoknak alig nevezhető készt ‘ -"én y eket, melyek a képzőművészet lélek nemesi tő. öntudatra ébresztő, derűt árasztó, élvezetet okozó funkciója helyett megelégszenek a rikító dekorativitással, az arti- kúlátlan üvöltözés feltűnési visziketegével. Téli TúRini SZOLNOKON írta: POGÁNY Ö. GÁBOR a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóba A kulturális világszínvonalat a félműveltek összetévesztik a nagy szériákban piacra dobott dömpingáruval, holott egyetemes értékeket csak különös helyi adottságok kiművelésével, nemes- veretű egyedi produkcióval lehet elérni. A magyar képzőművészet se a naívok divatos dilinaturalizmusával, az idegbetegek szorongásos tesztjeivel, az iskolamesterek mániákus egyszeregyének besúlykolásával biztosított magának helyet századunk maradandó eredményei között, hanem a ge- nius loci megszólaltatásával, a táj és nép lelkületé- nek művészi kifejezésével. Festészetünk, szobrászaink, grafikánk teljesítményeire azért lehetünk büszkék, mert magas művészi színvonalon örökítik meg országunk természeti és társadalmi viszonyait, tudják hitelesíteni az itt élő emberek gondolat- és érzésvilágát. A szolnoki téli tárlat művészei azt jelenítik meg, amit maguk körül tapasztalnak, megfestik a környék táji motívumait, rajzaikban feljegyzik a nagy építkezések, a munkás hétköznapok eseményeit, megmintázzák a nemzeti történelem hőseit, a megye dolgozóinak típusait. Baranyó Sándor vehemens pikturája az alföldi festők kezdeményezését folytatja még szélsőségesebb kontrasztok között. „Felhős a Tisza” című képén félelmetes örvényeket vet a festék, robbanásig feltöltött szenvedélyes feszültségek nehezednek a kompozíció belső szerkezetére. De még a szelídebb témájú festményei is (Alföld pipacsokkal, Napraforgók) tele vannak drámai elemekkel; egyfajta anyagpazarló foltfestés teszi dimondanivalót érzékeltessen. Chiovini Ferenc, a szolnokiak elsőszülöttje ezúttal is hű maradt önmagához, új művei is méltóak négyévtizedes pályájának feledhetetlen sikereihez, a szolnok- vidéki földművelő nép mindennapi szokásainak megörökítéséhez. Érdekes megfigyelni, hogy bár korban egy nemzedéknyi idő választja el a fiatalabbaktól, pikturája mégse különbözik sokban ifjabb kollégái festészetétőL Igaz, az ő képei is szerkezetesebbek lettek az elmúlt tíz esztendőben, de az utóbb Szolnokra települt festők is hasonultak a környék szellemiségéhez. Mert az igazi művészet végül is a valóság égi mása, a Szajna parti kita- lációk légüres térbe kerülnek és elsorvadnak a Zagyva tiszai torkolatánál. Az utóbbi időben rendkívül biztató Meggyes László fejlődése. Gyengéddé lágyult kolorittal fejezi ki magát, a „szolnokiság” mégse hiányzik képeiből, konstruktívan építi kompozícióit anélkül, hogy erőszakolná a mértanlas szerkesztést, festésmódjának okos tudatossága összefér kedélybeli érzelmességévei: „Szolnoki Tiszapart” című festménye a monumentális tájképstílus egyik legemlékezetesebb példája, tehetség, tudás, festői kultúra és lelki érzékenység szép szintézise. A grafikusnak elkönyvelt Palicz József döbbenetes portrét alkotott „Női fej” című olajképében, jellemzés és látomásosság, festői bravúr és együttérzés találkozása ez a festmény, az emberábrázolás valóban korszerű megoldását példázza. Eleddig Fazekas Magdát is jobbadán grafikusként kellett számontartani, most újból Szobrászatban — az országos helyzethez hasonlóan — Szolnok megye is jóminőségű termést mondhat magáénak. Simon Ferencet ma már legnevesebb ifjú szobrászaink között tartják számon, emlékműtervei, közterületi szobrai, épületplasztikái ötletességről, átgondoltságról, a megadott feltételek megértéséről tanúskodnak. Ezen a tárlaton portréival szerzett elismerést; mint eddig is, kitűnt leegyszerűsítő, összefoaMó előadásmódja mellett érvényesülő lírizmusával, modelljei intim jellemzésével. Szabó László Gábor Áronja nagylélegzetű márvány- szobor, mely a nemes anyag előnyeinek kihasználásával, jólszerkesztett formákkal, monumentalitásra hajlamos kifejezőkészséggel jött létre. A martfűi Bencze József asszonyfigurájának tömör plasztikai nyelvezete nem nélkülözi a játékosság, szellemesség ismérveit, lassúmozgású felületein sok kedvesség, kedélyesség is elfér. Kár, hogy a tárlaton nem láthattunk valamit Nagy István vidor állatábrázolásaiból, finoman mintázott nőalakjaiból. A grafikai lapok jól illeszkedtek a tárlat egészébe. Fazekas Magda, Palicz József megfeleltek már a múltban kivívott elismertetésüknek, a legkülönbözőbb technikában egyaránt kvalitásos művekkel jelentkeztek most is. Gácsd Mihályt is Szolnok eredeti tehetségének minősítik országszerte, a stilizált népi humer modern képviselőjének, olyan valakinek, aki mosolyt fakasztó metszeteivel hangsúlyozottan komoly bölcsességek szószólója, s aki szatirikus modorában is megőrzi a megértés és szolidaritás rokonszenves voMészáros Lajos: Cj lakótelep. namikussá a csendélet: koncepciót. Berényi Ferenc nem dolgozik régóta Szolnokon, a hely igézete — úgy tűnik — mégis magával ragadta. Barcsay Jenő háromévtized- előtti legjobb korszakának ihletése — konkrét élmények hatása alatt — emberi tartalmak megfogalmazására is képessé tette, a doktrinér geometrizólás mintha oldódni kezdene a látvány természetességében, az élet fűszeres ízeiben. Az efféle tanulságokkal Mészáros Lajos már nem átallja a szocializmus építéséről a közös munkáról beszámolni, van bátorsága ahhoz, hogy festőhivatását társadalmi szolgálatnak tekintse, s hogv a művészi megnyilatkozás eszközeivel eszmei meggyőzött arról, hogy tájképei, figurálisai olajtechnikában is számottevőek. A jászberényi festők ugyancsak kitettek magukért a téli tárlaton, Benke László, Vuics István is 'ói szerepelt, Sáros András pedig a bonyolultabb feladatok vállalásában is, mint az „Alapozás” című képe, megbízható művészi képességekről tett tanúbizonyságot. A festészeti anyagban Gecse Árpád (Alattyán) is megállta helyét. Makay József. bár Jánoshidán dolgozik, országoshírű művész. Két kiállított képe gazdag festői nagyvonalúsággal készül':. A szolnoki Tóth Tibor arcképe jól illeszkedett be a kiállítás festményeinek együttesébe, násait. Mezőtúr idős mestere, Csabai Wagner József, a tőle megszokott tudással oldotta meg színezett rajzát, Kovács András pedig azt bizonyította be, hogy tisztában van az aquarell festői lehetőségeivel. Egészben véve jó benyomást tett a Szolnok megyei képzőművészek tárlata. Olyan képeket és szobrokat sorakoztatott fel, melyek szervesen kapcsolódnak a helyi hagyományokhoz, ugyanakkor nagyonis változatosan számolnak be a Kiállítók tehetségének egyéni tulajdonságairól. Nemzeti jellegzetességeinket ugyan a valóság határozza meg, de mert a valóság maga is sokrétű, művészi kifejezése csak árnyakán, gazdag variációkban lehet kielégítő. Estébe hajló sötét délután volt. A gyárban javában zörögtek a gépek. A gyártelepen vacsorát főztek az asszonyok. Az énekszó már a gyárkapuban megütötte fülemet. Volt benne dallam és valami dallamtalan, ősi, ritmikus üvöltés. Rádió szól — véltem, s az énekszó elkísért az autó- buszmegállóig. Másnap tudtam meg, hogy nem rádió szólt. Az új lány énekelt s tangóharmóniká- ján játszott hozzá. Mondták, ha fellép, mindig nagy sikere van a gyártelepen. Legjobban a fiatalok szeretik, kedvelik gyors számait, s tombolnak, ha improvizál. Tud sírni, igazi könnyekkel, ha borongás, szomorú dalt kérnek tőle. És táncol is, ugrik egyet nyakában a nehéz harmonikával, ha vidám a hangulat. Az öregek is kedvelik. Türelmesen várnak, míg sort kerít a Nagymamára, s a többi szolid dalra. Az ősszel egyszer, a nyugdíjasok találkozóján hatalmas csokor szegfűt kapott. * Ülünk a kétszobás, erké- lyes szövetkezeti lakás nagy szobájában, Martfűn, a Szolnoki úton. Törőcsikék nemrég költöztek ide. Ti- szakürtöt vallják óhazájuknak, de legalább annyira elfogadják Martfűt is — hiszen már nemcsak új otthonuk, megszokott munkahelyük köti ide őket — lényük, Joli is itt dolgozik már. Velük él a nagymama, Joli legdrágább kincse. A nagymama — aki jóságos- megértőén kandikál szemüvege alól —, de befogja a fület, Iia unokája rázendít. És magyarázza is: nem kell ilyen hangosan, sü- völtve-üvöltve énekelni. Hivatkozik szomszédokra, a szövetkezeti házak vékony falára, fáradt idegeire — de hiába. Joli nem tud halkan, finoman énekelni. Mégis, csak gyönyörködni lehet benne, örülni fiatalságának, áradó jókedvének. Nehezen oldódik a nyelve, ha beszélni kell, s főleg, ha sajátmagáról. Érettségizett, volt ícultúrmunkás Ti- szakürtön, Kunszentmárton- ban és Kecskeméten — aztán belevágott egy műszaki rajztanfolyamba Pesten. Tanult közben énekelni, muzsikálni — fellépett — és kicsit elfáradt. Szüleihez jött, hazajött Martfűre. A gyárban kezdetben nehezen ment a munka — s a sok szabadidő is talány volt sokáig. A szövetkezeti házakban valóban vékonyak a közfalak... Aztán találkozott, ismerkedett, szórakozott és szórakoztatott. S a közeljövőre már célja is van: jelentkezett a tavaszi Ki mit tudra. Nem harmonikakísérettel — a tiszaföldvári fiúk, elektromos gitárosok vállalkoztak véle együtt szereplésre. Sokáig vitáztunk, eszményképeken, példaképeken. Rita Pavone, az olasz üvöltőlány, Modugno, Da- lida után még a Beatlese!> hez is eljutottunk. Kedveli mind — de igazán csak Conie Fransist vállalja, öt sem követi, mintahogyan a százszor megcsodált Szír- may Mártát sem. ö csak Törőcsik Jóién, aki vastag pulóverben, feszes nadrágjában kócosán bújik ölasz harmonikája mögé. Játszik: nevet és sír egyszerre, mint egy gyermeki pontosan úgy. Ezért egyéniség — olyan, amilyen: húszévesen is gyermekes rajongással, dallal, zenével hirdeti: élni szép, élni jó! Móra Júlia AZ ÉNEKLŐ LÁNY Áprily Lajos: Hőhullásban Porka havak hulladoznak — ó zengésű ének, verse régi regélőknek, muzsikája télnek. Porka havak... Hatvan éve, vagy hatvanöt is tán, a temető jeges útján, hogy repült a kis szánt Porka havak... Kollégium kis kamasz-diákja, hogy rohantál sereg-élen hangos hó-csatákba; Porka havak... Hogy suhantál ifjú, könnyű szívvel hó-szelekben, a hegyoldalt szalagozó szívvel. Porka-havak... Messze kísért hó-dala a múltnak; Fehérerdő fejedre is porka-havak hulltak? Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve: egyet lépsz és bezuhansz az örök-álmú télbe. Falu Tamás: Tágul az élet Tágul az élet szűk határa, Megnőtt köröttünk a világ. Közelebbre jön fény, szitálva A titkos csillagmiriád. Az ember kolduskalapjába Csak alamizsna-fényt, kapott, De szárnya ma az eget szántja, S holnap eléri a Napot, Felszáll a Marsba és a Holdba, Ez nem álom és nem mese, Űj világot lát kihajolva A tudás hős szerelmese. Nem áll meg képzelt határoknál, Már nem a földön andalog, Eddig r-gvogtak néki, most már Tapsolnak is a csillagok.
