Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-10 / 8. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1935. Január úb. HÚSZ ESZTENDŐ LADÁNYI MIHÁLY ÚJ VERSEI EZ AZ EV A Néplap felszabadulási pályázata Az idén ünnepeljük hazánk felszabadulásának huszadik évforduló- § | ját. Az elmúlt két évtized gyökeresen átformálta országunk arculatát. S g s nincs talán egyetlen olyan ember, akinek élete ne példázná ezt a - £ mélyreható történelmi változást. A nagy történelmi sorsforduló apró | l mozaikköveit szeretnénk összegyűjteni, amikor pályázatot hirdettünk, s | | kértük olvasóinkat, írják meg életüknek azt a legszebb, legkedvesebb - | élményét, amely legjobban bizonyítja, mennyire megváltozott hazánk 5 ; felszabadulása után a magyar nép sorsa. A pályázatra már igen sok § | írás érkezett. Mai számunkban elkezdjük a legjobb pályaművek lcöz- f g lését. Elsőként Magyar István szolnoki és Bunna János tiszafüredi i | olvasónk írását tesszük közzé. Várjuk olvasóink további írásait, ugyanis f I a pályaművek közlésének kezdetével nem telt le a beküldési határidő. 1 SlIOKHIIIIllllllllllKIIIKil'IUIIIIHIIIIIKIiaililllllInlliaMUIillllllllllllllllllllllllllllllttlKllllilUlllllliMIKlIllKIIIIKIKIItlltlIllllllllit* HÁROM OKLEVÉL Blmélázva, csendesen üldögéltem az íróasztalomnál. Kissé fáradt voltam. Vártam én is a téli szünidőt, mint a diákjaim. Ekkor toppá be a szobába a VII. osztályos kisfiam: — Apu, itt a Néplap pályázata: Húsz esztendő... írd meg, hiszen talán senkinek sem hozott akkora örömet a felszabadulás, mint neked... ezt sokszor hallottuk tőled. Megírod? • 1945 tavaszán messzi idegenben voltunk hadifoglyok. Kórházi alakulatnál voltam, s ott ért minket a háború befejezésének a híre. Egy maroknyi magyar katona szíve dobbant meg ekkor: hazamegyünk!... Haza... Soha annyi tartalommal, érzessél nem telítődött meg e szó, mint a hadifoglyok szívében, mit jelent is ez: haza? ...S itt Szolnokon, ebben a Tisza-partd kedves városben kaptam állást én — a hazatért hadifogoly, tanító. A felszabadulás előtt 12 éve tanítottam már tanyavilágban. kis községekben, de mindig éreztem a kiszolgáltatottságomat. Napszámos voltam, az uralkodó osztály napszámosa... Régi vágyam mélyen eänme A vonatban találkoztam vele. 22 év távlatából nézve az arca nem sokat változott. Lehet, hogy az ápolt- ság varázsolta ugyanolyanná, mint amikor először megláttam. Ruhája a legújabb divat szerint van szabva. A fogason szinte újnak tetsző báránybéléses bunda csüng. Mellette egy 8—9 éves kislány ül, szemben vele valamivel idősebb kisfiú. A kislány szakasztott anyja. Egy könyv olvasásába van elmerülve. — Hosszan figyelem és azon gondolkodom, mi mindenen kellett keresztül mennie, hogy most jól felöltözve két vidám gyermekével utazhat, látszólag gondtalanul. Ha valakit hossizabban figyelnek, önkéntelenül is megérzi. Felnézett a könyvéből és a tekitétünk találkozott. Először a csodálkozás mámora futotta át. aztán megszólított. — Jancsi! — Ilike! Megismert? — Meg. Elbeszélgettünk. Felelevenedtek a 22 évvel ezelőtti idők. — Bizony az én sorsom regénybe illik, csak volna wafctki, aki megírná, temetve élt a szívemben: tanár szerettem volna lenni. Tanár? A szegény pá- lyamunikás gyermeke „csak” tanítói oklevelet tudott szerezni a múlt rendszerben, mert apjának sovány keresete erre is alig futotta. S amikor jeles oklevelemet megszereztem, akkorra már nagyon sok állás nélküli diplomás volt Horthy Magyarországában. Állás nélküli tanító voltam. Gyötrelmes, keserves időket éltem át. Tanítottam betegszabadságon lévő tanerők helyett hónapokon át ..köszönöm szénen”-ekért, vállveregetésekért. S nekem, a „kis kollégának” jó arcot kellett vágnom, hogy „gyakorolhattam” magam. (A cipőm lyukas volt, a gyomrom sokszor korgott...; Sohasem felejtem el ezeket az éveket!... 1947-ben megjelent a kormányrendelet: a pedagógusok előtt megnyitották a továbbképzés útját. Szívemben az eltemetett vágy, mint a földben a mag, duzzadni kezdett. — Most jött el az én időm! — mondottam. S hozzáfogtam tanulni. Nappal iskolában tanítottam, este dolgozatjavítás uán és hajnalokon tanulás. Küzdelmes, szívós munkával teli évek következtek. A magból növény, majd termés lett. Éh vállalkoztam a megírására, és ha majd az újságot kezébe veszi, remélem nem fog érte megharagudni. 1942 júniusában találkoztam vele először a lakásunkon. Egy tiszta, de nem rászabott ruhában volt Amikor hazaértem evett, és amikor meglátott engem, szégyellősen letette a kanalat. Édesanyám bíztatására újból nekifogott az evésnek. A nővérem hozta el hozzánk, aki egy kötő üzemben dolgozott. Az üzem bejárata előtt talált rá. A szemetesládán ült sápadtan, szédülten, két nap óta nem evett semmit. Édesapja korábban halt meg, napszámos volt. Édesanyja mosásból tartotta fenn magát és lányát addig. amíg a súlyt» tüdőbaja őt is a sírba nem vitte. Ilike árva maradt, A Pavilon laktanya mellett volt egy hosszú hodály. sok család lakott benne. Földes lakás volt, nekik is ott volt egy helyiségük, ahol laktak. Édesanyja halála után kiadták a helyiséget egy még jobban rászorulónak, ő pedig a kamrában húzódott meg. Alkalmi munkát alig kapott, egy héten egy-két napot és az amúgy is kevés keresetét ennivalóra költötte. De volt úgy, hogy munkát nem kapott és akkor bizony éheznie kellett. Koldulni szégyellt elmenni. Egy alkalommal egy idősebb férfivel láttam meg Előbb szaktanítói oklevelet szereztem Egerben, majd további ernyedetlen munkámnak általános iskolai tanári oklevél lett a gyümölcse. A régi álmom valóra vált. Nagyon boldog voltam. Beteljesült vágyam pedig akkor érte el tetőfokát, amikor további lehetőség nyílt arra, hogy az egyetemet is elvégezhetem és középiskolai tanár lehetek. Ismét két év telt el. Tanítottam és tanultam. Röpültek a hetek, a hónapok... s 1954 április végén a debreceni Kossuth Lajos Tud. Egyetemen középiskolai tanári oklevelet szereztem. Édesapám — a szegény pályamunikás — ezt az örömemet már nem érhette meg. Drága jó édesanyám örömkönnyeik között mondogatta: — Sohasem hittem volna fiam, hogy ez a vágyad sikerül... — Bizony, én sem! Sok év álma volt ez egy csokorba kötve, amit a fel- szabadulásunk érlelt gyümölccsé. Három oklevelet szereztem e nagy történelmi sorsfordulás után, amit azelőtt, ilyen körülmények között sohasem érhettem volna el. Magyar István a Piac utcán. A Kispipába tértek be. Utánuk mentem. A férfi ennivalót rendelt és Ilike nagyon mohón evett. Látszott, hogy nagyon éhes volt. Egy jó óra után kimentek. Megdöbbentem, azon, hogy ő is erre az útra tért. Elhatároztam, hogy megvárom. Nemsokára jött is egyedül, kisírt szemmel. A szükség vitte rá a rossz útra. Annyira megsajnáltam, hogy másnaptól kezdve az ennivalómat, amit munkába hordtam, megfeleztem vele, hogy megakadályozzam a lejtőn, amire megindult. A felszabadulás után jutott csak becsületes munkáihoz. Azután ismerte meg a férjét is. Magánúton leérettségizett és most abban az üzemben dolgozik, ahol a férje. Sokat dolgoztak és odáig jutottak, hogy saját kétszobás lakásuk van egy bér házban. Elgondolkodtam azon, ml lett volna a sorsa, ha a felszabadulás nem következik be. Mi lett volna azokkal a családokkal, akik ott laktak az inséglakásbn? Ha Debrecenben járok, a Pavilon laktanya előtti téren épült többemeletes lakásokban gyönyörködöm. Ezek az épületek ott emelkednek a magasba, maguk alá temetve a múlt szégyenét és nyomorát. Az Ilike gyermekei már boldogok. Rájuk már- nem vár olyan sors. ök • már egy boldog korszak gyermekei. Bunna János Ez az év egyiknek éhezést hoz újra, másikruik fejlövést, de nekünk már részletfizetés-dátumokka.l lesz csak teli, mert mi vagyunk a világ derék és közkedvelt gyermekei, a kultúremberek, akiknek hazája kultúráltam, s nem habzó szájjal harapjuk egymást ketté, hanem feltűnés nélkül, kultúráltan. És vannak szentjeink is, azok a forradalmárok, akik autóskabát helyett magukra vették Kovács úr szenvedéseit. Mert ne feledje, Kovács úr, önért feszült keresztre X és a többi, olvashatta a lapban, ebéd után. Szép volt tőlük, dehát sejtették, hogy jön Kovács úr a gépkocsiján, Kovács úr! — mondták a kivégzőfal előtt — csak a rólunk elnevezett utcában vegyen öröklakást, ott érdemes, mert gyárakat nem láthat arra, kitűnő a levegő és a környék termálvizes! O, nem kocsijaitokból vonszolnálak ki titeket, amiket így-úgy megszereztetek. En csak könyök helyett vállat szeretnék látni és a hitel helyett hitet. Mert egy gép kerekei vagyunk, mely a város csatornáinak termel és álmosan böfög, mialatt a kor hulladék-telepén telefon-tudakozó válogatja fejünkbe a hulladékokat — Mert ez az év is egyiknek éhezést hoz újra, másiknak fejlövést, de nekünk már részletfizetés-dátumokkal lesz csak teli, hisz mi vagyunk a világ kövér, saját jövőnktől elidegenedő gyermekei, ESTE NYOLC t t : t A szobaasszony papucsa végigcsoszog a szállodafolyosón, leoltja a WC-ben a villanyt, s a kisváros horkolni kezd. Az olajnyomat légypiszkos pásztorlánya is a kinti villany fényénél ácsorog szobámban félmeztelen, kis mellei szánnivalóan árvák, a turisták nem nézik meg soha, csak én, a vándor, akinek egy olajnyomatnyi álom jut az életnek nevezett gyönyörű éjszakából... Szerelmem, este van, Istenné asszonyhoz most bújik oda Isten, már csak a dunyhák alatt van meleg. Te távoli, itt őrzöm nyakamon szuszogásod gyöngysorát a rozzant szállodaágyakban, magányom gödreiben. Ö, visszatérők istene, segíts, mindig vágytam egy estét, amely magánnyal sose ver... Ö, életem, te országút, merre kanyarogsz még, teleloccsantva a■ világ mocskos esőivel?I 1 5 I T ! z i / Égni és gyújtani... Földes Mihály József Attila díjas író 60 érés Mivó lehetett a dolgozó kisemberek gyermeke a nehezen megszerzett középiskolai érettségivel a húszas években, amikor a diplomások ezrei is hiába kilincseltek munka után? Mint annyian mások, legfeljebb alkalmi munkából tengethette éveit, ha netán valami köze olt a munkásmozgalomhoz, ^bből a lehetőségből is kirekesztették. — Az ifjú Földes Mihály is ilyen sorsra jutott Alig tizenkilenc évesen elkötelezte magát a harcra övéiért, a kisemmizett kisemberekért: csatlakozott a forradalmárok csapatához. „Mi valamennyien — fogalmazta meg jóval később akkori elhatározását —- egyszem homoknak éreztük magunkat a növekvő hegyben. De ki tudná megmondani, melyik egyszem homok felesleges ahhoz, hogy a hegy létrejöjjön?” Harcra, küzdelemre vállalkozott. „Akkor él az ember, ha verekszik az életért” —- vallotta. S ebben a hitvallásban mindenkor a jövő várományosainak életét tartotta szem előtt, amiként egyik hőse mondja: „Forróság öntött el, mihelyt a gyárak és a földek seregére gondoltam. — Az izzadóknak, a keményök- lűeknek, akik tovább viszik az életet.” Ha munkásságának, a korán kibontakozó Írói, újságírói tevékenységének és rétori működésének fő motívumát keressük, szembeötlően elénktárul ez a harc és e küzdelemhez való hűség. A húszas-harmincas évek tőkés társadalmát leleplező hosszabb írásait mégcsak illeeálisan terjeszthette a gyárak kapuin kiözönlő munkások közt, röviddel később 11936-ban! azonban mint a Népszava rovatvezetője az újság hasábjain szólhatott hozzájuk: közéleti kérdésekről, társadalmi, közgazdasági problémákról. Számtalan rövidebb cikke mellett, — ebben az időszakban — mintegy két kötetre való osztályharcos elbeszélést, novellát publikált és csaknem harminc egyfelvonásos színdarabot írt a legális és illegális munkás színjátszó csoportok számára. Hány és hány csüggedőt gyújtott lángra tüzes szónoklataival és írásaival, példát mutatva, miként akar és tudott a köz érdekeiért égni és gyújtani. A sok-sok csapás ellenére, amely a mozgalmat és saját életét érte, rendíthetetlenül bízott és ezt a hitet plántálta másokba is: — „Olyan az emberi természet, hogy minden bajban ■ a vigasztalót keresi” — és máshol: „...látszólag még nem ért meg engem, de a szavak megamaradnak benne és megládd, egyszer, váratlanul szárbaszökken- nek”i A felszabadulást követően különféle felelős posztokon (Budapesti Párt- bizottság, írószövetség) és országgyűlési képviselőként ugyancsak a vállalt célokért küzdött. Most már azért, hogy a szavak mihamarább szárbaszökkenje- nek, tettekké váljanak. A legnemesebb értelemben mozgósított. Hivatali elfoglaltsága, maid később szerkesztői megbízatása mellett. az irodalomnak, az újságírásnak úgyszólván minden műfajában tevékenykedett. írt színműveket. Mélyszántás. amelyet 1950-ben József Attila-díiial tüntették ki: Hálnál Pákozclon' Honvágy: Örök szerelem Stb.. regénveket +nMv»k közt: Felszállt a köd, 1959; Hazatérés, 1962; Viharos tavasz, 1963 és több-ezerre tehető kisebb-nagyobb cikkeinek, humoreszkjeinek, tárcáinak, novelláinak, publicisztikáinak száma, amelyeket a fővárosi és vidéki napilapok, irodalmi és művészeti lapok közöltek. Irodalmi munkásságát 1954- ben másodszor jutalmazták József Attila-díjjal. Az élet izgalmas valósága iránti fáradhatatlan érdeklődés süt át az írásain, ábrázolva és egyben formálva is azt, ami népünkben végbemegy. Mindig időszerűt adni törekedett olymódon, hogy a mához szóljon, de a holnapot is idézze. És ha a múltba nyúlt vissza, akkor is a jelennek szóló tanulságképen teszi. Szóban és írásban' a közösségi emberért munkálkodott és munkálkodik „korunk dúvadja, a magányos ember” ellen, aki „nem velünk él, csak közöttünk Nem tudja odaadni szívét a világnak s körülfalazza magát az önzésével... — Egyénisége csak annak van, aki cselekszik és vállalja a néptömegek törekvéseit” Földes Mihálv teljes szívét és energiáját # közösségnek szentelte. Immár több esztendeje » Központi Sajtószolgálat egyik vezető munkatársaként a megyei pártlapokban is gyakran jelentkezik írásaival. — Szüntelenül aszerint cselekszik, ahogy a Viharos tavasz c. regényének népszerűvé vált hőse, Béres János vallja: „Én csak addig akarok élni, amíg harcolhatok...” Hatvanadik születésnapja alkalmából kívánjuk: miként eddig, folytassa a harcot; erőben és egészségben. (— tt
