Szolnok Megyei Néplap, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
1964. december e. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Á mi ünnepünkön Irta: SZAKASITS ÁRPÁD i a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke Az idén harmadszor ünnepeljük meg december 1- én a Magyar Sajtó Napját. Ezen a napon — 1918-ban — jelent meg a Vörös Üjság első száma. Az őszirózsás forradalom nem elégítette ki a dolgozó nép várakozását. Az októberi koalíciós kormány tehetetlenül állott szemben azokkal a problémákkal, amelyeket a forradalmi időszak szükségletei vetettek fel. Az ország életében a bénultság és reménytelenség egyre sokasodó jelei mutatkoztak. Ekkor olyan esemény történt, amely nyomban véget vetett a tespedésnek. Megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. A magyar dolgozó tömegek életében történelmi fordulópontot jelentett. Kezdete volt egy olyan históriai folyamatnak, amely győzelmek és bukások, föllendülések és hanyatlások egymásba fonódó láncolataként elvezetett országunk fel- szabadulásához, a Magyar Népköztársaság megteremtéséhez, egy soha nem Volt nemzeti egységhez, a szocializmus alapjainak lerakásáig és ama úthoz, amely a szocializmus teljes fölépítéséhez vezet. Mi része volt mindebben a Vörös Üjságnak és elné- mítását követően testvérlapjainak? — azt fölbecsülni még megközelítően sem lehetséges. — Megszületése méltó volt küldetéséhez, leküzdötte a szinte leküzdhetetlen akadályokat. _ — Nyomdája, rotációs papírja nem volt. Még szerkesztőségi helyisége sem akadt. Csak szegénységben nem volt hiánya. Jóformán a semmiből kellett létrehozni ezt az első magyar nyelven írott legális kommunista újságot. És sikerült! Minden akadályt elhárított az a bátor, lelkes, forradalmi eszméktől áthatott kis csapat, amely hivatva volt a Vörös Újság anyagi és szellemi feltételeit megteremteni. A Vörös Újság első száma tízezer példányban jelent meg, és már megszületésének első órájában újra kellett nyomatni. A munkások és parasztok magukénak érezték, mert az ő nyelvükön íródott minden sora, mert az ő gondolataiknak, érzéseiknek adott kifejezést. Megmutatta az igazi felszabadulás egyetlen lehetséges útját: a proletárforradalom útját. — A hangja tisztán zengett. Hűséges hírnöke volt a tömegek mélyén áramló törekvéseknek, a politikai, gazdasági és társadalmi élet izgalmas eseményeinek. De nem volt egyszerűen csak újság. Több volt ennél: a proletárforradalom lobogója. Kollektív agitátor volt, kollektív szervező és kollektív propagandista — a legtisztább lenini értelemben. Ezért volt hitele a dolgozó tömegeknél. Betiltották nem is egyszer. Összezúzták, kifosztották szerkesztőségét: nem adtak számára papírt és a Vörös Újságot mégis egyre többen olvasták, egyre többen lelkesedtek és hoztak áldozatot is érte... És 1919. március 21-én hírül adhatta: Megalakult a Magyar Tanácsköztársaság! Milyen óriási küldetést Vállalt és teljesített a Vörös Újság a Magyar Tanács- köztársaság dicsőséges ideje alatt! Köteteket írhatnánk arról, de még csak sorokra is alig telik a helyszűke miatt. Ide jegyezzük azért Kun Béla néhány sorát arról az újságról, amelynek születésnapját ünnepeljük: i,Rossz papíron, rossz festékkel nyomott újságok kötete, de úgy lüktet bennük a forradalom láza, mint •hogyan Marat lapja óta egyetlen forradalmi újságban sem dübörgött. A rossz papíroh elhalvá- nyodhatik a rossz festék, de nem halhat el a forradalom lüktetése és nem apadhat el a világító fényforrás, amelyből a forradalom hagyománya és tanulsága árad, özön- lik, a magyar munkások és földműves szegények felé”. Kun Béla 1928-ban írta le ezeket a sorokat az „Új Március”-ban. Milyen igaza volt! A fényforrás nem hunyt ki, a forradalom lüktetése sem gyengültél.Sőt! A horthyzmus negyedszázadig tartó rideg és borzalmas éjszakájában is föl-föl- villantak a vörös tüzek, lüktetett a forradalom láza és a Vörös Újság titokban született és nevelt testvérei folytatták a hősies harcot az elmék és szívek meghódításáért. A felszabadulás óta is kísér bennünket a legális és illegális kommunista sajtó fényes lobogása, makulátlan forradalmi szelleme. Pártunk nem egyszer adta tanújelét a kommunista sajtó iránt érzett megbecsülésének s gondoskodásának. Minket, a magyar sajtó munkásait szívünk mélyéig áthat a marxizmus-leniniz- mus ragyogó eszmeisége, tiszta humanizmusa. Ezt szolgáljuk teljes meggyőződéssel és arra törekszünk, hogy minél jobban tehes- sük ezt. Jól tudjuk, hogy teljességre törekvésünk útjának még nem jutottunk a végére. Van még tennivalónk bőven. Javítanunk kell — különösen vidéki viszonylatban — nyomda- technikai fölszereltségünkön, a szerkesztőségek fölszereltségén — és ne tekintsük ünneprontásnak — lapjaink olvashatóságán. Ki kell űznünk mindenünnen a provincializmus avatag szellemét. Sok csodálatos dolognak vagyunk tanúi. Ezek közül is az egyik legcsodálatosabb az emberek tudásvágya. Szinte egész népünk tanul. Olvasó nemzet is lettünk. Mintha százados elmaradottságot akarnának embereink behozni. A szellemi érdeklődés szinte határtalan. Népünk kulturális igénye nőttön-nő. Nemcsak tanuló nép, hanem kérdező nép lettünk és a nép feleletre vár. Politikusoktól, íróktól, tudósoktól és — újságíróktól. Felelnünk kell, mégpedig őszintén, igazán, pontosan, szakavatottan. Ez azt a kötelezettséget rója ránk, hogy megtanuljunk felelni. Akik az újságírás szép és szent feladatára szánták rá életüket, kötelesek — önmagukkal és az építő tömegekkel szemben — tudásukat a lehető legmagasabbra emelni. Képesnek kell lenniök arra, hogy feleljenek, elemezzenek, bíráljanak, utat mutassanak. Arra kell törekednünk, hogy necsak az értelem, a logika, a szakszerűség szólaljon meg lapjaink hasábjain, hanem a szív is: az olvasó hallja ki írásainkból az érzelmi húrok zengését is. így lehetünk csak méltó őrzői a Vörös Üjság és az illegális kommunista sajtó hagyományainak és segítői a magyar történelem leghatalmasabb művének, a szocia* Uzrftus építésének* „A MŰVÉSZ AZ EMBERNEK ALKOT...“ Látogatás Barcsay Jenőnél Az 1964-es velencei bien- nálén, a képzőművészek idei nemzetközi szemléjén négyszáz festő közül tizenhetet emelt ki név szerint a katalógus. Az egyik magyar: Barcsay. Együtt nézzük a katalógust, a biennáléról beszélgetünk a mesterrel, Barcsay Jenő Kossuth-díjas érdemes művésszel, a Képző művészeti Főiskola tanárával. — Láttam kint számtalan sikertelen, elszomorító vállalkozást is. Olyanokat, amelyeknek elkészítése, bírálása szerintem már nem festészeti vagy szobrászati ügy. Egy Rauschenberg nevű amerikai nyerte például az első díjat. Művére — fehér vászon alapon fotoda- rabkák — egy „igazi” vekkerórát ragasztott, s evvel már régen túllépett a művésziét határain. De láttam sok maradandót is — folytatja —, aztán a zenéről kezd beszélni. Lelkes zenebarát, olykor maga is muzsikál a saját gyönyörűségére. Gyakran hallgatja Bartókot, szereti Beethovent. — De Bach a zene csúcsa Hozzám ő áll legközelebb. Bachban — sok egyéb mellett — a zseniális szai- kesztőtehetséget, műveinek kristálytiszta kompozícióját csodálják a zenebarátok. A Barcsay-képeknek is szerkezetét dicsérik leghamarabb. Ezért a vonzódás Bach zenéjéhez? A forma, a természet és az ember — Valószínűleg ezért is. Szeretek a dolgok szerkezeti szépségéből kiindulni, a különböző formák rendszeréből. De nem öncélúan keresem a szerkezetet; a formák rendje mögött mindig ott érzem a természetet és az embert. Természet nélkül nem is tudok alkotni, onnan kapok mindig újabb és újabb gondolatokat a festéshez. Vonzódik a kis Duna- parti városkához, Szentendréhez. 1929 óta, amikor először meglátta ezt a várost, minden évben ott telt hónapokat. Május végén befejezi a tanítást, s szeptemberig, az új tanév megkezdéséig be se jön a fővárosba a művésztelepről. De képein csak az utóbbi időben jelennek meg a város apró, színes házai, keskeny, kedves utcácskái, s a régebben Szentendrén élt festők, Ferenczy Károly, Tornyai János, Vajda Lajos művészetéhez sem hasonul életműve. Mi hívja hát a kis városba? — A táj. Erdélyből származom, a Mezőségben vannak ilyen dombok. Ezt hoztam magammal otthonról, s ezt találtam Szentendre környékén. Ismeri azokat a ritmikusan ismétlődő mezőségi dombokat, amiken végtelen megművelt földek sorakoznak. Nem jártam ott, de min. denki felidézheti magának Barcsay táját, mindenki, MA RÓLA VAN SZÓ! Megjeleni a „Béke és szocializmus” novemberi száma A folyóirat Vezető cikkét Luigi Longo, az Olasz KP főtitkára írta „Az Olasz Kommunista Párt és a nemzetközi munkásmozgalom jelenlegi problémái” címmel, melyben a Togliatti utolsó feljegyzésében foglalt elgondolásokat méltatja, s hangsúlyozza, hogy az Olasz KP síkraszáll a nemzetközi kommunista mozgalom egységének megszilárdításáért. Az egység kérdésének és a kommunista pártok értekezletének szentelte cikkét Tim Buck, a Kanadai KP elnöke, aki többek között megállapítja, hogy a szakadás elkerülése végett azonnali cselekvésre van szükség, s rámutat arra, hogy a nemzetközi értekezlet a közérdekű kérdésekben elért kölcsönös megegyezés alapján kidolgozhat egy nagyszabású akció- programot. Santiago Carrillo a Spanyol KP főtitkára „Az alkotó marxizmus nagy ereje” című írásában leszöge zi, hogy a marxizmus gazdagítása korunkban az ösz- szes kommunista és munkáspártok kollektív feladata. A továbbiakban arról ír, hogy a mai viszonyok között milyen kedvező lehetőségek nyílnak a monopóliumellenes harc kiszélesítésére, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek bevonására, szövetségesek szerzésére. Közli a lap Friedl Fiirn- bergnek, az Osztrák KP Központi Bizottsága titkárának „Többpártrendszer a kapitalizmusban és a szocializmusban” című cikkét, valamint, Jacues Duclosnak, a Francia KP Politikai Bizottsága tagjának „Harc a valódi demokráciáért” című cikkét, amely ismerteti a Francia KP programját, illetve a demokratikus pártoknak tett javaslatait. A berlini nemzetközi tudományos ülésszakon 40 országból több mint százan, marxista tudósok, valamint kommunista és munkáspártok vezetői vettek részt, s az I. Internacionálé megalakulásának 100 éves évfordulója kapcsán megvitatták napjaink forradalmi mozgalmának legfontosabb kérdéseit, áld ismeri tájképeit. A domborzati formák lüktetése, a szántóföldi barázdák változatos, mély ritmusa, mintha a paraszti élet keménységét, nehéz ütemét fejezné ki. De nem komorak ezek a képek: életteli színek izzanak a fekete körvonalak között mint a lefojtott szenvedély — s igv telik meg az erő«, fekete váz eleveh élettel. Ezért, is érezzük az embert minden képén, ott is, ahol a figura nem látható. Az emberi kifejezése — Emberit kifejezni nemcsak emberalakkai lehet. Van Gogh festett meg például egy pár bakancsot olyan elgyötörtnek, olyan élettelennek, hogy a néző érzi, látja a bakancs nem létező gazdáját is, az embert. — Ezt tartja a mester a művészet feladatának? — Igen, ezt még Rudnay. tói megtanultam. Ö volt a mesterem. Egyszer megkérdezte tőlem: — Mondja, festene akkor is, ha egy lakatlan szigeten élne, és tudná, hogy soha nem kerül el onnan sem maga, sem a képei? — Természetesen, mester — vágtam rá öntudatosan. — Fenét festene. Én legalább is nem festenék, kiülnék a partra és süttet- ném a hasamat A művész az embernek fest, egyébként nincs értelme az egésznek. — Bölcsen tu- nyorit hozzá, nem kell magyaráznia, hogy 5 is ezt vallja. De az emberi alak ábrázolásában Is nagyot, maradandót alkotott Barcsay Jenő. — 1945-ben kineveztek a főiskola művészeti anatómia tanszékére. Addig én sem tudtam többet az emberi testről, mint akármelyik festő. Meg kellett tanulnom, hogy taníthassak. Évekig dolgoztam, tucatjával készítettem a vázlatokat az órákra, így gyűlt össze későbbi könyvem, a Művészeti anatómia anyaga. Harmadik könyve: A tér és a forma Ezért a könyvéért 1954- ben Kossuth- díjat kapott, s azóta szerte a világon ebbői tanulják az anatómiát a művészj elöltek. A magyar kiadásokon kívül megjelent franciául és németül; orosz nyelven 11 ezer, angolul 25 ezer példányban adták ki: Utána megszületett a második könyv, az Ember és drapéria is, s nyomdám vár, a jövő évben megjelenik a harmadik, a Tér és forma. Ebben, — a reneszánsz művészek hagy hagyományait folytatva — gazdag életművének elméleti tapasztalatait írta meg a mester. Az életműnek azonban még soká lesz vége. Az utóbbi években is remekművek sorozata készült — szentendrei házak, műteremrészletek —ugyanaz a szabályos szerkezet, erőteljes képépítés, csak a színek lettek halkabbak, higgadtabbak. — Öregszem, de nem vagyok öreg — mondja az őszszakállú mester, aki egyidős az évszázaddal. Mint minden évben, az idén is egy hónapot töltött otthon, Erdélyben, kedvenc dombjai között, s finom kis rajzok egész sorozatát készítette. A termést ebben a hónapban állítja ki, és -*• láttam — az összegyűjtött anyag megcáfolja azt, amit az . imént mondott: nem öregszik... R. Gy
