Szolnok Megyei Néplap, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-29 / 280. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1964 november 2Ö,

Ríjon© Pretikto:*

T

U

Z

»»■■«»»nnm» mim »II

Már nem vagyok egyéb, csak egy kis rakás hamu* Gyermekeim megszenesed- tek. Én és a ház együtt váltunk porrá ebben a vér- zivataros időben,

A férjem halott, a szerelemnek vége. Még ha átfűrészelnék a kemény gerendákat, akkor sem találnák meg a romok alatt.

Bölcsőben fekvő gyermekemet, és a másodikat, akit a szívem alatt hordtam, ugyanaz' a sors érte;

Köztem és az életben maradottak között nincs többé semmi kapcsolat. Mindenki csak önmagával törődik, senki sem gondol a másikra. Senki sem hullat értem könnyet, senki sem áldoz rám néhány szál virágot; nem temetőben nyugszom és nincs sírkövem.

Eszembe jut a fordulat; egy másodperc vált örökké valósággá;

Egy másodperc alatt kinyílhat vagy lecsukódhat a szem; egy másodperc alatt sülcetté válhat a fül; egy másodperc alatt hazugságra nyílhat a száj, és egy másodpercig a halál után még automatikusan tovább dobog a SZÍV:

A gyerekek felcseperednek és ide-oda futkároznak: A hegyekben; A mélyben szakadék tátong. Egy másodperc elegendő — egy gyermek megbotlik egy kőben, lezuhan a szakadékba és meghalj

A szíve nem dobog többé. A többi gyerek mit sem törődik vele, és tovább játszik. Hisz még oly fiatalok:

Az én szívem is megszűnt dobogni. Hiába várom, hogy újra dobogni kezdjen.

Bár nem tudtam valami jól olvasni, egy nap mégis így szóltam férjemhez:

— Kedvesem, hozd el ne. kem a kölcsönkönyvtárból j,Az élet győzelme” című könyvet;

Férjem, aki némileg jobban olvasott, elindult, a mostanában legdivatosabb hadianyagból, mármint zsákvászonból készült ruhájában. Cipőt nagyon ritkán hordott. A mozi előtt megállt egy pillanatra. A bejáratnál sorba álltak az emberek. Soha életében nem gondolt rá — de ekkor felmerült benne a vágy, hogy moziba menjen. Most nagy a tolongás — gondolta, és bár két órával később mégis bement. És... csodálkozott. Háborús filmet játszottak. Emberek ölték az embereket.

Amikor kijött, csak a fejét csóválta, és arra gondolt, hogy háborút látott. A következő utcasarkon megpillantott egy kiragasztott plakátot: HÁBORÜ! A pos*Rijono Pratikto, az indonéz irodalom egyik legfiatalabb művelője, 1932-ben született a Jáva szigeti Soma- rang városban. 1947-ben, 15 éves korában részt vett az indonéz nemzeti forradalomban- Édesapját, Semarang város rendőrfőnökét a holland gyarmatosítók elhurcolják és meggyilkolták.

Rijono Pratikto 1951-ben fejezte be tanulmányait Ban- dungban- Szamos elbeszélése jelent meg különböző antológiákban és megjelent egy MŰM kötete is,

taépületen újabb plakát: HÁBORÜ! A holland vezérkar épületénél állig fel- fegyverzett őrség. Előtte gerendákból ácsolt, hadi célokat szolgáló őrtorony, akárcsak a filmben. Hirtelen mérhetetlen gyűlölet tört fel benne — s mélységes undor fogta él a háborútól.

Hazatértekor megkérdeztem tőle:

— Mi történt?

— Nem tudod? Háború van! Háború! Háború!

— Az lehetetlen — mondtam: — Lehetetlen, hisz rizsaratás előtt vagyunk, ilyenkor nem lehet háború.

Másnap, amikor elindult a könyvért, futólépésben jött vissza:

— Figyeld csak! Nem hallod a berregést a levegőben? Háború van, háború!

Nem tudott szabadulni

kor ez a következő példa alapján így fest: ötven banánt elosztunk kettővel, az annyi, mint huszonöt banán, tehát az ötvenmillió fele, az huszonötmillió.

Az országos vásárokon rendszerint van tombola és kockajáték. A játékokban részvevőknek úgy dobog p, szívük, mint a beteg macskáé. Minden játékban van egy főnyeremény. Az emberek azért izgulnak, mert vagy megszabadulnak a pénzüktől, vagy nyernek. Kettő közül az egyik.

Arra gondoltam: most nem pénzben játszanak, hanem emberi lelkekkel. Hát ne borzadjon el az ember?

Amikor kitört a nemzeti forradalom, lángokban állt az erdő. Áradat öntött el mindent — véráradat.

— Nem adom fel a reményt — jelentette ki féramilyen a japánoknak van:

— Ö, uram! Már több ezret.

A huszonötmillióra gondoltam. Ugyanannyi ez, mint a „több ezer”? Hogyan függ össze az „ezer” és a „millió”?

Mindennap újabb áldozatokat követelt. A partizánok soraiból. A hadseregből. Katonák és... civilek. A hősi sírok szaporán nőttek, mint a szantálfák bő esőzések idején.

Semmit sem értek a politikai sakkhúzásokhoz. Szerintem a gyarmatosító urak állatok, akik filozofálnak.

Borzalmas háború tört ki. S vele együtt feltört bennem a gyűlölet;

Ugyanolyan gyűlölet, amilyen férjemben élt a háború ellen;

Ügy hirlik, a hollandusok

ka nem sokat jelent számomra. De ha az éhező nép védekezik — az más lapra tartozik.

A katonák állandóan a környéken portyáztak. Ügy tűnt fel nekem, mintha ebben a háborúban az emberek mindenféle piszkot szórnának egymásra, míg végül a ruhájuk eredeti színe felismerhetetlenné válik. De talán tévedek.

Ezrekre rúgott az áldozatok száma. De hogyan függ Össze az „ezer” és a „millió”?

Azt hittem, hogy megáll a szívverésem, és a szakadékba zuhant gyermekre gondoltam, akinek pajtásai tovább hancúroztak. Egész melegem lett; tűz járta át a testemet Komoly beteg voltam. Testem megdagadt, mint a vízkórosaké. Hogy mikor öntött el először a forróság, nem tudnám megmondani:

A helyzet azután tovább romlott. A járőrök azt mondták, hogy „a gazt akarják kiirtani”. Nem sikerült nekik. A gyökerek; megmaradtak, s újból és újból szárba szökkentek.

Falumat a „nyugtalanság tűzfészkének” nevezték; Ki szította a nyugtalanságot? Az egyenruhások!

Ügy jöttek, mint a tigrisek. Rögtön látszott rajtuk, hogy tigrisek. Úgy ordítottak, mint a hús után sóvár- gó tigrisek. Ki akarták irtani a lázadókat, a növényt gyökerestől:

A harc rövid volt. Néhány tigris felordított, ami. kor eltalálta a dárda. De túl sokan voltak. Ezért az emberek a bozótba menekültek, nehogy elpusztítsák őket:

A tigrisek hirtelenhara- gúak voltak. Szétverték az egész falut. Egytől egyig kihajtották a férfiakat; A hollandusok minden házat felgyújtottak:

CO 3

ettől a gondolattól. Én egy könyvet kértem tőle, ő meg a háborúról beszélt;

Amikor harmadszor is visszajött, ezt kiabálta:

— Hát nem hallod? A motorok gázt adnak. Ügy hallatszik, mintha mennydörögne! Háború van!

Ügy éreztem, hogy megáll a szívverésem. Szinte hallottam, amint valaki így szól: „A szakadékban pusztult gyerekkel nem törődtek -a pajtásaik.” Nem. azt mondta-e a szomszéd, hogy Jáva lakosságának csak a fele marad meg? A másik fele nem éli túL

De ha ennyi ember elpusztul, annak kell, hogy valami oka legyen.

Talán isten akarata;

Talán valami borzalmas j természeti csapás várható — azt mondják, így lesz. j Jáva két részre fog szakadni.

Vagy valami járvány fog kitörni?

Vagy...

— Az igazi oka: háború! Természetesen a háború — j jelenti ki izgatottan a férjem.

Annyit tudok, hogy Jávának ötvenmillió lakosa van. Ezt a számot azonban el

jem. — A háború nagy áldozatot követelt már eddig is, de én még élek. Katonák halnak majd meg. És civilek is. De a nép élni fog és rázendít a győzelmi indulójára. Bennünket még nem jegyeztek fel a halálozási jegyzékre.

Egy kormányzósági hivatalnok és kisérője érkezett falunkba. Karcsú volt, mint valami szivar. Magasnövé- bű. Kísérője kis kiszáradt ember volt.

— Uram! Mennyi áldozatot követelt eddig a háború?

Kinyitotta sárga csillagos aktatáskáját, olyan táskát,

ezt a háborút rendőri akciónak nevezik.

Már a falunkban sem voltunk biztonságban. Üj szó röppent fel: lázadók. Mii jelent ez? Arról, hogy a rabló mit jelent, van fogalmam. De mi az, hogy lázadó? A hollandusok mindenütt raboltak és fosztogattak. S a „rend őreinek” nevezték magukat. És gyilkoltak.

Rosszabbak voltak a vadállatoknál — telhetetlenek —, valóságos ördögök;

És ezek beszéltek lázadókról. A forrongást két csoport szítja: a politikusok és az éhezők. A politisem tudom képzelni. Meny- I nyi lehet az az ötvenmillió? j Tízszer annyi lenne, mint a ! falunk? Vagy talán száz-! szór annyi? Ezerszer annyi? < Nem tudok rájönni, mert számolni sem tanultam meg elég jól. De ha fele elpusztul a háborúban, ak-;.

VASCO PRATOLINI:*

Biancával álmodtam ma éjjel. Üjból átéltem vele egy szerelmes éjszakát: egy ugyanolyat, mint az volt. Emlékszem a dátumra Is, meg mindenre, ami akkor történt.

— Milyen nap van ma? — kérdeztem.

— Tizenhatodika, csütörtök. Elfelejtetted, hogy holnap lesz a mama halálának évfordulója? — válaszolta

A folyó partján sétáltunk. Ritkán jártunk erre. Messze esett a házunktól, é9 6 már nagyon beteg volt. Ezen az estén meg akart lepni. Mikor kijöttem a gyárból, a kapu előtt várt.

— Látod, kijöhetek egyedül máskor is, és villamosra is szállhatok, nem fog ártani. A sziréna bőgését sem utálom már. Meg vagy velem elégedve?

A két éve használt dohánybarna ruháját vette fel, ami még ma is újnak látszott, A ruha bő volt;

úgy lógott le csontos válláról, mintha egy hasznavehetetlen próbababára dobták volna rá A nyakánál összeráncolódott és üresen hullott a derekára.— Nevetséges vagyok? — Nem viselik már a szoknyát térd felett* Nincs más...

— Jól áll ez még —

mondtam.

Nem találtam más szót: A távoli park felől érkező szél alig borzolta meg a folyó zöld vizét.

Megérkeztünk; a sétányon átvágva, két narancsot vettünk az egyik városszéli boltban. A park közelében leültünk egy pádra. Friss szél csapott meg bennünket. Még nem mertem megmondani. Izgatott voltam és mindenáron titkolni akartam. Újból megszántam ezt a szerencsétlen teremtést, aki napról napra fogyott, arca megnyúlt, teste összeesett.

— Szomorú vagy? — kérdezte,

A tigrisek elrejtőztek a folyó partján. Ezt nem tudták az emberek, akik a folyóba ugrottak, hogy úszva meneküljenek; A tigrisek megtámadták őket.

Minden házat felégettek: Bódító füst gomolygott, Olyan volt, mintha itt lenne a világ vége;

A férjem menekült. Az utolsó, amit hallottam, a jajkiáltása volt. Ügy hangzott, mint a vágóhídra vonszolt kecske mekegése:

A házam lángokban állt; Kirphantam a szabadba. De alig értem ki, amikor eszembe jutott, hogy a bölcsőben fekvő gyermekem a kamrában maradt. Vissza

.......

— Bosszús vagyok.— Rám haragszol? Nem örülsz, hogy eljöttem? — Itt elhalkult a hangja; egyszerre enyhe szélfuvallat cirógatta meg arcunkat; Könnyeden átkaroltam a vállát, éppen úgy mint ezelőtt. Hazudtam:

— Nem te bosszantasz, hanem a munkám.

— Tudom, a munka kifáraszt.

A jobb kezével — igen; a nyirkos, hideg és vértelen jobb keze volt — megsímo- gatott. Megborzongtam ettől a kedvességtől.

— Árt neked a szél — szóltam, hogy elhárítsam a további símogatást;

— Nem, jólesik.

Csend lett. Nem találtam szavakat. Egy autó robogott el mellettünk. Hatalmas porfelleget kavart fel maga mögött. Arcát elrejtette a mellemen, szinte belém bújt. Megláttam az arcát: egy megfélemlített kisgyermek riadt tekintete meredt rám; egy darabig némán remegett. A padra fektettem, fejét ölembe helyeztem. Lassan lecsillapodott és megszólalt:

— Milyen rossz... — és aztán folytatta: — Nagyon gyenge vagyok még.

Egyszerre úgy éreztem, hogy meghűl a vér ereimben. Mozdulatlannak éreztem ' magam, mint egy szobor, de szívem erősen vert. olyan erősen, hogy még a lélegzetem is elakadt.

Sírni szerettem volna; —

akartam menni; Mit érdekeit engem a lángtengen, De hirtelen... egy tigris rúgását éreztem, és... teljes hosszában elvágódtam, bele a lobogó lángtengerbe, a velem együtt a gyermek is, akit szívem alatt hordtam;

A tűz elemésztette egész testemet. Most nem számított, hogy beteg voltam:

A forróság! A borzalmas forróség!

Ó, egek, soha nem pörköltem húst, csak amikor a marhából sasliket csináltam. Miért kell ezt tűrnöm?

Hiszen nem követtem « semmi bűnt.

Halálom előtt körül se nézhettem még egyszer, utoljára a szép világban:

Hogy állt a kéklő hegy lábánál sárguló rizsünk? Ekkor szürkült; nyugaton biztosan fénylett az alkonypír. És én nem nézhetem már _ a természet csodás pompáját, még egyszer utoljára sem. A szépség látványa helyett felfalt a tűz. A vörös láng. A vörös láng, amely elemésztette házamat. Forróság! Mikor meghaltam, utoljáira borzalmas forróségot éreztem; Ügy j áriam, mint a madarak, amelyeknek csicsergését virradatkor túlharsogja egymeg- szenesedett fa recsegései

S most már csak egy kis rakás hamu vagyok. Csontjaim megszenesedtek. Az idő mindent egyformává tesz; én és a házam — mindketten porrá lettünk;

Nincsen senki, aki megtartana emlékezetében, vagy egy könnyet ejtene utánam;

Senki nem állít sírkövet nekem egy gondozott temetőben; síromra senki sem helyez vörös rózsát és fehér jázmint:

Senki emberfia nem fog emlékezni reám,

.Névtelenül halok meg. Nevem nem szerepel egyetlen halotti jegyzéken sem. De várjunk csak, a hamum megtermékenyíti a . földet.

Nem érzem magam bűnösnek. Teljes bizonyossággal és határozottsággal hiszem, hiszem, hogy szavaim hatni fognak olyan ember vádirataként, aki eltűnt a föld színéről. Szavam vádirat azok ellen, akik még élnek: de vajon hol van még igazságszolgáltatás? Hol az igazság? Szólok az éjfekete sötétségből, hol hi-, deg szél süvít, szólok, hogy öntudatra ébredjen az emberiség.Isten veletek, emberek?

(Hollósi Tibor fordítása,)

......................................

N

incs jogod visszatartani — akartam mondani — várnak egy hilliárdra, nem szép dolog, hogy szomorítasz —, ,de helyette csak egy buta mondat szaladt ki a számon:

— Olyan szép vágy, mint egy szobor;

Lehajoltam hozzá és megcsókoltam.

A visszafelé vezető úton, a villamoson szorosan hozzám simult, mozdulatlanul, mintha imádkozna. Ugyanúgy történt, mint akkor. Nem gondoltam semmire, csak ezt mondtam:

— Mikor fejeződik be ez a történet? — Nem emlékszem rá, hogy tiltakozott volna, mert ekkor már minden egybe olvadt előttem: a fák, a házak, az üzletek feliratai, a villamos.

Utam a villamoson egészen ébredésemig tartott. Mielőtt teljesen magamhoz tértem volna, kényelmesen hanyatt feküdtem anélkül, hogy megtaláltam volna a fényt.

Fordította: Nuber István

*Vasco Pratolini olasz író. a neorealista irányzat képviselője- Részt vett a II- világháború ellenállási mozgalmában. Regényeit általában. • a szegények élétéről írja. cselekményüket Firenzébe helyezi. Több írása jelent meg magyar nyelven w