Szolnok Megyei Néplap, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP »64; szeptember H Nemigen volt, sőt bátran elmondhatjuk, sohasem volt nekünk pénzünk egy- esomóban. Krajcártalanok voltunk nagyobbrészt. Azon a nyáron pedig teljesen pénz nélkül álltunk. Apám elszegődött Cövek Nagy Gáborhoz, a cséplőgépeshez. A távoli megyékben barangoltak, bércsépléseket vállaltak. Apám mindenese volt Cövek Nagynak. Szaladj ide, szaladj oda, mérjél, írjál, számolj, fűtsel, kezeld a gépet, félóra múlva visszajövök. Holott pedig huszonnégy óra múlva se jött vissza, sokszor két napig egyfolytában ivott a kocsmában... Minden nyáron vele volt, minden nyáron becsapta, mégis mindig rá tudta beszélni, hogy vele menjen, fűt-fát ígérve hiszékeny jó apámnak. — Tudtuk, hogy majd csak szeptemberben jönnek haza, ha majd a herét, bodorkát is elcsépelik. így hagyott otthon bennünket apám Péter-Pálkor, azon a nyáré is. A krajcártalanság ösztökélt aztán engem arra, mint másodikos kis diákot, hogy elszegődjem a kőművesekhez, téglahordásra. Kibeszélhetetlenül vágytam egy tomanadrágra, tornaingre gumicipőre. Vágyamról 'többször beszéltem édesanyámnak. — Mit csináljak kisfiam, ha nincs rávaló!... Ez a Cece néni se jön ide mostanában, hogy eladnék neki valamit; Cece néni vén, pipás cigányasszony volt, edénnyel és ócska ruhával kereskedett. Akkor építették a faluban az emeletes Népbankot, és én hétfőn reggel jelentkeztem Hakker pallérnál. Hakker italos ember volt, akkor reggel is a kocsmából jött ki a munkára; Vérbenforgó szemmel nézett rám: — Mit akarsz, te sulyok? — Téglát hordani! — feleltein; — Osztón bírod? — csodálkozott keveset. — Bírom! Barackot nyomott a fejemre, s felvett egy korona napszámmal; És én hordtam a téglát. A tégla harmadnapra kisebezte uj- jaim hegyét, serkedezett belőlük a vér; Esténként vizesborogatást rakott rá édesanyám, és azt mondogatta, hogy nem nekem való még a téglahordás. Én azt vetettem ellen, hogy majd csak kihúzom ezt a hetet; — Hat korona; édesanyám! Milyen sok pénz az! El is jött a szombat. — Felálltunk napszámfizetésre. Az utolsók között szólították az én nevemet. Egy téglarakás tetején ültünk öreg barátommal, Gyula bácsival, akivel az állványokon hozott össze a közös sors, mert hét vége felé már targoncával hordtuk a téglát: az öregember és a gyerek — múlt és jövő. Gyula bácsit azóta sem tudom elfelejteni, mert az első ember volt •zen a világon, aki belém k»ta a szomorúságot, aki megtanítatta velem, hogy vannak szánandó emberek ezen a földön. Mert Gyula bácsi szegény foltozó szabó volt, de elromlott a szeme, és nem tudott az iparban dolgozni. De az egyik fiából ügyvéd lett, a másikból mérnököt nevelt, a lányát pedig egy gazdag nagykereskedő vette el... Ö meg sovány napszámból tengette napjait. Hat koronát kaptam, boldogan szaladtam haza; — Megvehetjük a tornainget, sapkát, cipőt. A segéd összecsomagolta szépen a tornafelszerelést, átkötötte zöld szalaggal: édesanyám a kasszához ment, leszámolta a hat koronát. A kövér rövidárus a kassza üveglapjához ütögette a koronákat. Az utolsónál lekopott képéről az üzleti mosoly: — Ez a korona hamis kérem! — s újra verte az üveghez. — Hamis pénz!... Hamisítvány!... Nikii, nem ezüst!... De még nem is nikliből, hanem cinkből hamisították... Ott álltunk ütődötten a kassza előtt: Én hófehéren, édesanyám színtjátsz- va kapkodta el égszínkék szemét a kereskedő gyanakvó tekintete elől. Kérem ezt a pénzt nem fogadhatom el, tessék kicserélni! Igen, tessék kicserélni: De nem volt nekünk hetedik koronánk. így aztán a segéd elvette tőlem a csomagot, és kiszégyenkeztünk a boltból. Kint az utcán mintha édesanyám ez alatt a pár perc alatt öregasszonnyá vált volna, pedig még alig volt túl a harmincadik életévén. — Csalók! El akarták sózni a hamis koronát! — hangzott utánunk a boltból. * Hakker előtt álltam fent az állványon: Szája okádta a füstöt és a szilvapá- linka illatot. — Mit akarsz?™ Nem veszlek vissza, mert három napot lazsukáltál!... — Nem ezért jöttén én, Hakker úr, kérem — mutattam neki felsebzett ujjaimat, — hanem azért, mert szombaton egy rossz koronással tetszett fizetni... Mutattam neki a rossz pénzt.- Ordítani kezdett, szidott, aztán ütésre emelte a kezét. Futni kezdtem. Futottam le az állványokon; Hakker káromkodva szaladt utánam, felkapott egy malteros kanalat, hogy azzal majd agyoncsap. Utánam hajította, de nem talált eL — Csirkefogó!... Én atam nékét rósz körönét?! Fél téglát dobott utánam, azzal sem talált el és miután nem bírta szusz- szál, abbahagyta a futást. Anyám az épülő háztól távolabb várakozott rám, — nyugtalankodott. Hallotta Hakker szitkait, ordítozá- sát és már indult is, hogy ő beszéljen vele személyesen; Tétovázott, meg-meg- állt. Odaértem. Megértett mindent... És már hat óra lett, fáj- rontot csengettek az épületen. Gyula bácsi sietett feIVO ANDRICS Nobel-dí- jas jugoszláv író. Trávnik- ban született 1892-ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Grácban, majd diplomataként működött 1941-ig. Két lírakötetén kívül számos novellagyűjteménye és négy regénye jelent meg eddig: A Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasz- szony és Az elátkozott udvar. Valamennyit kiadták magyar nyelven is. * A csillagos éggel, meg az emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc virága annak a növénynek, melyet embernek nevezünk. örök mozgásban lévő virág: a nevetést®, raIVO ANDRICS: jongástól vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren láttam őket, akár álomban — maguktól bukkannak fel s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt; gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is. amiről ébren álmodik s ami csak nagyritkán válik valóra, de ha mégis, lénk malterosan, meszesen; Előre kiáltotta: — Mi történt veled kisfiam, barátom? Miért akart Hakker agyonütni? Elmondtuk. Gyula bácsi gondolkodott. — Adja csak ide jóasszony, azt a hamis pénzt! akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. ED Hajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai barázdálják keresztül-kasul; A fogak összeszorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pillogatás, amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvihar ellen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arca, mely lassacskán magára ölti barna vagy sárga színét a földnek, melynek untai anul görnyedez fölébe; És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét; arca már másítatlanul befejezett; — Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzoltak. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik; Minden vonása kialakult és egymástól elhatárolt már. az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon; (E — Már mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt elfeketült kormos falakkal, az egymás hegyén- hátán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom és még inkább a halinadrágja két szárát s törökös félcipőjét. Alig vagyok hatéves s egy jókora gerendán ülök, egy marék aszalt szilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltokban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítelve ez az ember nem paraszt, Majd én megpróbálom elsütni™ Azzal otthagyott bennünket, átsietett a téren, bement a szembe levő kocsmába. Szívszorongva vártuk. Hátha sikerül neki ,,felváltani”. És egyszer csak — de nem is jó erre gondolni! — láttuk, hogy lökdöste ki Gyula bácsit a kövér kocsmáros, káromkodott, a csendőrséggel fény egetőzött™ * Tizenkét esztendő nem az a kor, mely megérti a világ folyását, de gyerekfejjel azt már tudtam, hogy a szegényemberek olyan elhagyatottak voltak benne, mint az égi madarak; Pityergős lélekkel feküdtem le. A rossz korona felborzolta nagyon gyermeki lelkem bársonyát. Gyula bácsi! Évekig láttam még az arcát olyan szederjesen, öreglilásan, mikor a szégyentől elborult lélekkel, tétova léptekkel szelte át a teret, kapkodva a levegőt. — Hát megjártam, na!™ Na, nem baj, nem baj! — vigasztalta magát; — De menjünk innen, mert hátha ez a bolond kocsmáros igazán átszól a csendőrőrsre!... Ezt a rossz pénzt pedig inkább el kellene hajítani! nem városi munkás, nem koldús és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. — Arca is erre vall; főképpen az arca: ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség; Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bárgyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmozódva s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van s ezért se orvossága, se neve... — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem”. „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” feleli az ajtó előtt álldogáló megsemmisült ember alázatosan, aki általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hunyászkodá- sában nem is a gazdája előtt alázkodik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előt't mélységesen; „Nincs rám szüksége” — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni s így hát szomorúan, tompán Hozzáfűzni: „Már mért_ küldene el?” A beszélgetés folytatását vagy a dűlőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögzítődött örökre a gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben; az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leírni, sem kitörülni az emlékezetemből nem lehet * Még egy arc.— ;,Ments isten!” — mondja valaki. A hang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asz- szonyok közül, akik az udvaron álldogálnak s fejüket összedugva súgnak- búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el-elküldött — Hajítsa el! — biztatta anyám lehelet halkan. Rosszakat álmodtam. — Asszonyok lepték el a házat, elvittek mindent. Ott volt Cece néni is, és elcsalta édesanyám ünneplő ruháját, azt a krinolint, melyet csak nagy ünnepek alkalmával vett fel és úgy festett benne, mintha a nyári pirkadat rózsái csókolták volna erre a világra; Felébredtem hirtelen és akkor úgy tetszett, mintha Cece néni libbent volna ki a szoba ajtaján; utána édesanyám csendesen csukta az ajtót. Nem tudom már, álom volt, igaz volt, de másnap ■az álom megismétlődött;. Megdörzsöltem a szememet. Libben Cece néni a szobából. Kiugrottam az ágyból, a szekrényhez rohantam, kinyitottam. — Édesanyám egyetlen ünneplő ruhája nem volt benne... Álltam némán, ijedősen; Félrepillantottam. Az egyik székre esett a tekintetem. A széken pedig ing és egy tükörfényes, fekete klottnad- rág díszlekedett sorjában egymás mellett... Az udvarról nóta szállt be. Édesanyám dalolt. — Tiszta szép, zengő volt a hangja, s anyámmal daloltak a kiskert virágai és a madarak, a kövér birseken..^ olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy-egy feladandó levéllel; Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek nála, a pamlag tövében, a sárga bársonyülőkén. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggetegen is, hogy többé soha eine felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fénynek hol zafírkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dülledt szemek megfakultak, __ mútt az antik szobroké. Ritka szép csillogásé; — csaknem mozdulatlan volt az a szempár s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni; megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búg- tak az asszonyok. „Ments isten”! Az egyetlen ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. Ül És így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuknyitnám fürkésző szememet, már homályba vész ez is eltűnik az is. Aztán mások villannak elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt válogatják egymást — és mind, mind vonulnak átal az emberi arcok s én beleveszem a sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba. DUDÁS KÁLMÁN fordítása Bokros László rajza ARCOK Csűr ka Péter: ÍDesnB9oni