Szolnok Megyei Néplap, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-16 / 192. szám

\ * 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP £964- augusEÉss 36u Ilyenek is vannak Az alkonyi szürke meg- kékült már. A hold sarlója úgy függeszkedett a csilla­gok között, mintha valami színpadi jelenet túl érzel- gösre sikerült hátteréből szórná ezüstös fényét. Elnézte kicsit, jól esett ez a csöppnyi nyugalom és már azon sem bosszanko­dott, hogy ki kellett jön­nie. Az árnyak rendkívül hosszúra nyúltak, s feketén, markáns sziluettel rajzo­— Remek, hogy találkoz ­tunk! Már ne is haragudj, papikám, de most kinyír­lak! Ilyen a közérzetem... Nagyon vidám kis közér­zet... — beszéd közben ko­mótosan a karjára csúsztat­ta vállán lógó géppiszto­lyát. Kiáltás csattant, kurtán, párán csolóan: — Állj! furcsán elvéikonyodott hang préselődött ki a torkán: — Őr elvtárs, engedjen el... Hallja, őr elvtárs... — de választ hiába várt, s sze­me elé libbent a kép;, zsú­folt nézőtér — a színfalak mögött az ügyelő a haját tépi, átkozódik. Felnyögött: — Botrány lesz, őr elv­társ... Fegyelmit kapok... Ügy kirúgnak, de úgy... Őr elvtárs, én vagyok a fővá­gány, nekem kell kezdeni a V Gácsi Mihály rajza lódtak a földre. Oldalt pil­lantott: ;,Milyen magas va­gyok” — mosolyodott saját árnyékára, s jobbra-balra ingatta fejét, majd hirtelen támadt játékos-bohókás kedvében a kezét is emelte, fel és le, aztán újra — az árnyék engedelmesen utá­nozta. , ,,Nagy kölyök...” — gon­dolta magáról, és ezen is mosolygott. Teli tüdővel szívta a meghűvösödött le­vegőt. A sürgölődés. kapkodás, az emberi beszéd zaja halk zsongássá zsugorodott, s úgy tűnt, mintha nagyon-na- gyon messziről hangzott volna. Valósággal fürdött az est váratlan nyugalmá­ban, aztán hirtelen kapott észbe: mennie kell. Felsó­hajtott — sajnálta itthagy­ni a nyugalmat — sietősen meglódult. „Mi is jön... Persze, a ne­gyedik kép ...Berobbanni... A fene enné meg ezt a szűk teret, mozogni sincs helyem, nem berobbanni... Itt kellene... itt van hely” — és a gondolatot hangos szóval követte a torz vi- gyorral kísért szöveg: A lendület még tovább vitte, pontosan két lépést, s ekkor újra rádörrent: — Állj, vagy lövök! „Atyaúristen” — dermedt sóbálvánnyá, s meresztette a szemét, de senkit sem lá­tott. — Ne tessék viccelni, kérem... — dadogta. — Dobja el a fegyvert! Lúdbőrös lett a háta, s a foga összekoccant: — Kérem szépen... Ez csak fából van... — magya­rázkodott s közben az járt az eszében, hogy őrrel nem lehet kukoricázni, az őr az lő. — Földre a fegyvert! — hangzott ismét, de most csöndesen, s a szavakat acélos kattanás követte. Megremegett. A géppisz­toly tompán puffant a fű közé. — Két lépést élőre! Engedelmeskedett at szó­nak -s aztán annak is, hogy feküdjön le. hasra. Oldalt valami tücsök zen- dített rá, szemtelenül és nagyon vidáman. Borzongott, a foga vaco­gott, kiáltani szeretett vol­na. de csak idegenszerú, jelenetet... Ne tessék vaca­kolni... Csönd van. már mindenki beült a nézőtér­re... — reménytelen szót­lanság felelt. Akkor eszébe jutott, hogy ez itt fogja vá­rakoztatni, amíg le nem váltják, s rémületében da­dogni kezdett: — Színész vagyok az együttesből. Hát nem érti? Én kezdem a jelenetet. Drá­ga éber őr elvtárs... Ha itt tart, félbeszakad az elő­adás... Hallja, őr elvtárs... — és mindkét kezével kö- nyörgött a láthatatlan hall­gatag felé: — Drága jó őr elvtárs Várnak a katonák... a né­zők... Engedjen elmenni — torka elszorult, szeme meg- homályosodott: — Őr elv­társ. engem a Gyuszi agyonüt, ha nem megyek. Távolból ajtócsapódás, kiáltás: — Lajos! Lajost — Hallja, őr elvtárs! — kapaszkodott a segítségbe, mint fuldokló a mentőövbe s már ugrott volna, hogy rohan, de az acélos zörejjel kísért hang ismét rácsapott: — Nyugton marad! Visszakushadt a földre. — A nyakát kitekerem az átkozottnak, csak egyszer előkerüljön _— hallatszott m essziről s ő összeszedte minden erejét, kétségbe­esetten felüvöltött — Gyuszikám! Lefogtak! Még eltelt vagy tíz perc, amíg a laktanya ügyeletes tisztje az őrparancsnokkal érte jött s átvette az őrtől — ekkor végre megláthatta az őrtálló katona alakját, rendíthetetlen nyugalmú arcát, s bosszankodott, hogy még csak bocsánatot sem kér az incidensért, hanem ezt morogja „színész, nem színész, ne lábatlankodjon a tilosban...” Az ügyeletes tiszt egészen a színpad be­járatáig kísérte. Onnan még egy pillantást vetett hátra, kalandja szín­helyére, ahol az alacsony épület komor sziluettje mellé egyedülálló katona árnyéka nyúlt. A hold sar­lója mint félbetört glória világított a feje fölött. A kritika szerint a „fő­vágány” figuráját olyan át­éléssel játszotta, mint soha, olyan undorítóan förtelmes alakot formázott a nézők elé, hogy majd minden je­lenet után vastapsot kapott. Amikor a cikket olvasta, elégedetten elmosolyodott s kicsit szomorkás sajnálko­zással állapította meg, hogy kezd öregedni, elfelejtette megkérdezni' az őr nevét. Pedig megérdemelne né­hány köszönő sort ez a le­gény, amiért odaképzelhet­te őt a darabbeli ellenfele helyébe... Zalka Miklós MOTOROM Mi mindig szépen tudtuk a szabályit „Kihúzott sorsjegygyeí játzzcmi nem szabad*! Mögötted ültem s számat érintette bajod és én öleltelek, leesni nem akarva Az este gyönyörű! Az eget nem takarta Felhő. Meleg volt. Felrebbentek zajunktól A röpke csillagok Egész az égig zengett ki nem mondott szavunk... Mindketten vártunk valamit , S nem mertünk merni, látod?! Megcsodálatlanul lehullott csillagunk Mert szólni sem mertünk, elaícadt szavunk Hátunk mögé dobtunk egy szép napot Jők maradtunk, köszönöm. Pedig a rúzst is letöröltem a számról... Jászberény, 1964. Mészáros Júlia Métf csépelteik Még a cséplők bruimmognak a szérű» Morgadoznak a kertek alatt Felébresztik nyárvégi álmából A mélyhangú, őszi bogarat Köröskörül rezegnek a szérűk. Zümmög rajtuk ezer nagy bogár. Háznyi gépelt, de mégis besöpri Kötényébe őket is a nyár., Darázs Bedre mümm Bök ros László Balatoni táj * tm. Verbászi, Q VÉSZMADÁR Ketten laknak egy két­szobás, komfortos lakásban. Verbászi János és Koncol Gyula. Társbérlők. Békésen élnek egymás mellett soha egy hangos szó nincs közöt­tük. De annál több halk. suttogó — egymás háta mö­gött. Engem traktálnak. Verbászi avval, hogy Kon­colt azért hagyta ott a fele­sége, mert Koncol csak a hasát szerette — Koncol vi­szont átpasszolja nekem azokat a vészhíreket, ami­ket Verbászi súg a fülébe, zárt ajtók, leeresztett rollók mögött. Verbászi tavasz óta nyug­díjban van, azóta Koncol- tiak semmi nyugta nincs. Lesi a barátját, hogy mikor jön meg a munkából — Koncol egy ruházati bolt- loan eladó — és már ugrik rá a fülére, újabb és újabb rémhírekkel. Kedvenc té­mája az idegenforgalom. Aki nyugatra megy látoga­tóba, azt a határtól kezdve két turista kíséri — „turis­ta. hahha” — mondta ne­kem is Verbászi — aki nyu­gatról jön, a hotelszobában titkos mikrofon, a kupo­nok, amikkel fizet a kül­földi, mikrofilmek, a Cita­della-borozó meg nem más, mint egy atomstimuláló — kifejezés Verbászitól —, hogy a palik köpjenek. Eljárni Verbászi ellen? Ugyan kérem. Sületlensé­geivel először is csak Kon­colt macerálja, az meg csak ránéz a nyugdíjas aggle­gényre és legfeljebb, ha ennyit mond neki: — Mert hogy maga soha nem volt nős. Attól száradt ki az agya. Amióta azonban nap-nap- után közük a magyar és R külföldi lapok is a nagy idegenjárást, Verbászival nem lehet bírni. Szedi a sok potya andaxint, de az mind nem használ. „Majd én megmutatom” ■— sut­togja állandóan, már nem is Koncolnak, csak úgy ön­magának, az orra alatt mo rogva. Eljött az alkalom, h-->s> ígéretét be is válthassa. Szomszédjuk, Garocsa szabó levelet kapott test­vérbátyjától. Minneapoüs- ból, hogy sógornője. Missz Mábel tíz napra Budapestre jön, megismerni a várost, ahol az ő „verinájsz” roko­nai laknak. Ilyen kifejezé­sekkel volt tele a levél, s Garocsa fivér negyven éve vándorolt ki. amerikai nőt vett feleségül, ennek a hú­ga: Mábel. Szegény pesti Garocsáék. Az örömükbe üröm vegyült, hogyan fog­nak beszélni az amerikai sógornővel. Viszont annál nagyobb volt Verbászi öröme. Itt az alkalom, hogy igazi kül­földi, akinek ő majd meg­mutatja, hogy a hírek a vasfüggönyön túl, vagyis in­nen, szóval... Na, hagyjuk csak... Ragyogó tervet dolgozott ki. Az Ecserin vett egy régi deteíktívregényt, megnézte benne, hogyan öltözik fel egy mesterdetektív. Fekete ruhája volt, sót régi divat'* — egyszer vőlegény volt, de visszament a parti — gom­bos, magasszálú cipője is volt... csak épp egy ke­mény kalapot vásárolt az Ecserin. Felöltözött, benézett a tü­körbe. Akkurát Sherlock Holmes. Sőt Kicsit megiga­zítjuk a galambszürke nyakkendőt, mosolygunk, és eltűnt a mesterdetektív, ele­gáns, jóképű, idős úr lett Verbászi nyugdíjas köröm­rágó, mintha most érkezett volna a Thökölyi úti régi lóversenypályáról. Sejtik már minek kellett neki ez a titokzatos külső? Azért, hogy evvel a külső­vel, az amerikai vendég ár­nyékába szegődjék... feltű­nés nélkül, illetve, hogy az amerikai vendégnek feltűn­jön. így Is történt. A Gellért-szálló halijá­ban, a galérián, egy oszlop mellé tolt székről figyelte, mikor a Garocsa-család da­dogva, mutogatva össze- ölelkezett a minneápolisi sógornővel. Missz Mábel, vagyis Mábel kisasszony — ejtsd Mébl — meszelő-so- vány volt, csúnya és öreg és úgy volt felöltözve, mint egy lóidomár a cirkuszban, mielőtt még a száma elkez­dődik és ledobja magáról a sok bigyót, csengőt, firle- fráncot. Garocsáék, papa, mama, két gyerek, inkább szégyellték Missz Méblt. mint büszkék voltak rá, és a két illendő színházi por­tya — a Bánk bánhoz vit­ték szegényt és a Felnőnek a gyerekekhez — után hagyták a vendéget, nézzen, nézgelődjön, szórakozzék egyedül, zavartalanul. Igaz, ennek Mébl is örült, de még jobban Verbászi, az áldetektív. Most már minden fogását, minden ra­gyogóan kidolgozott trükk­jét bedobhatta, hogy a bi- gyós, karpereces, sokcsip­kés idegen, vegye észre, hogy — követik. A halban már reggel leste, amint ki­tépett a hotelből, utána, sze­rencsére a kisasszony nem szórta a pénzt, taxira egy­szer se ült, így Verbászi szinte állandóan a nyakán volt. Néha előkapott egy kis noteszt, törpe ceruzával beírt valamit, néha meg­csavarta a kabátgombját, mint egy tárcsát, Missz Mébl ilyenkor hosszabban ráné­zett, vagyis észrevette, hogy követik, figyeük. Az utolsó napon, amikor Garocsáék- hoz ment a vénkisasszony magyar 06 ebédre, Ver bászi — hiszen 5 is abban a ház­ban lakott — az ajtóig a sarkában volt, aztán mes­teri kanyarral beugrott a lakásába. A reptéren is ott állt a teraszon, egy másk búcsúz- kodó csoportba bebújva, de jól látta, hogy a Missz is látja őt, tehát azt, hogy vi­gyáznak rá, kísérik. Verbászi átöltözött, újra civil lett és boldog, nem kellett már andaxin. Pár héttel később az egyik újság apróhirdetést közölt, vastag betűkkel a következő hír jelent meg: „Kérem azt az elegáns, diszkrét urat, akinek úgy megtetszettem, hogy állan­dóan követett, de megszólí­tani nem mert, ami nagyon finom tapintatra vall, írjon Miss M. Clintock, 796 Fare- holm Ave. MinneapoHs, U. S. A. címre. 52 éves leány vagyok, eddig még nem ta­láltam hozzám illő férfit. Kis pénz, nagy tisztesség. Szívesen költöznék abba a gyönyörű országba, ahol rokonaim is élnek.” Az újsághirdetés megjele­nése óta Verbászi nem moz­dul ki a szobájából. Ül a rolló, a „vasfüggönye” mö­gött. Boroes Elemér

Next

/
Thumbnails
Contents