Szolnok Megyei Néplap, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
\ * 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP £964- augusEÉss 36u Ilyenek is vannak Az alkonyi szürke meg- kékült már. A hold sarlója úgy függeszkedett a csillagok között, mintha valami színpadi jelenet túl érzel- gösre sikerült hátteréből szórná ezüstös fényét. Elnézte kicsit, jól esett ez a csöppnyi nyugalom és már azon sem bosszankodott, hogy ki kellett jönnie. Az árnyak rendkívül hosszúra nyúltak, s feketén, markáns sziluettel rajzo— Remek, hogy találkoz tunk! Már ne is haragudj, papikám, de most kinyírlak! Ilyen a közérzetem... Nagyon vidám kis közérzet... — beszéd közben komótosan a karjára csúsztatta vállán lógó géppisztolyát. Kiáltás csattant, kurtán, párán csolóan: — Állj! furcsán elvéikonyodott hang préselődött ki a torkán: — Őr elvtárs, engedjen el... Hallja, őr elvtárs... — de választ hiába várt, s szeme elé libbent a kép;, zsúfolt nézőtér — a színfalak mögött az ügyelő a haját tépi, átkozódik. Felnyögött: — Botrány lesz, őr elvtárs... Fegyelmit kapok... Ügy kirúgnak, de úgy... Őr elvtárs, én vagyok a fővágány, nekem kell kezdeni a V Gácsi Mihály rajza lódtak a földre. Oldalt pillantott: ;,Milyen magas vagyok” — mosolyodott saját árnyékára, s jobbra-balra ingatta fejét, majd hirtelen támadt játékos-bohókás kedvében a kezét is emelte, fel és le, aztán újra — az árnyék engedelmesen utánozta. , ,,Nagy kölyök...” — gondolta magáról, és ezen is mosolygott. Teli tüdővel szívta a meghűvösödött levegőt. A sürgölődés. kapkodás, az emberi beszéd zaja halk zsongássá zsugorodott, s úgy tűnt, mintha nagyon-na- gyon messziről hangzott volna. Valósággal fürdött az est váratlan nyugalmában, aztán hirtelen kapott észbe: mennie kell. Felsóhajtott — sajnálta itthagyni a nyugalmat — sietősen meglódult. „Mi is jön... Persze, a negyedik kép ...Berobbanni... A fene enné meg ezt a szűk teret, mozogni sincs helyem, nem berobbanni... Itt kellene... itt van hely” — és a gondolatot hangos szóval követte a torz vi- gyorral kísért szöveg: A lendület még tovább vitte, pontosan két lépést, s ekkor újra rádörrent: — Állj, vagy lövök! „Atyaúristen” — dermedt sóbálvánnyá, s meresztette a szemét, de senkit sem látott. — Ne tessék viccelni, kérem... — dadogta. — Dobja el a fegyvert! Lúdbőrös lett a háta, s a foga összekoccant: — Kérem szépen... Ez csak fából van... — magyarázkodott s közben az járt az eszében, hogy őrrel nem lehet kukoricázni, az őr az lő. — Földre a fegyvert! — hangzott ismét, de most csöndesen, s a szavakat acélos kattanás követte. Megremegett. A géppisztoly tompán puffant a fű közé. — Két lépést élőre! Engedelmeskedett at szónak -s aztán annak is, hogy feküdjön le. hasra. Oldalt valami tücsök zen- dített rá, szemtelenül és nagyon vidáman. Borzongott, a foga vacogott, kiáltani szeretett volna. de csak idegenszerú, jelenetet... Ne tessék vacakolni... Csönd van. már mindenki beült a nézőtérre... — reménytelen szótlanság felelt. Akkor eszébe jutott, hogy ez itt fogja várakoztatni, amíg le nem váltják, s rémületében dadogni kezdett: — Színész vagyok az együttesből. Hát nem érti? Én kezdem a jelenetet. Drága éber őr elvtárs... Ha itt tart, félbeszakad az előadás... Hallja, őr elvtárs... — és mindkét kezével kö- nyörgött a láthatatlan hallgatag felé: — Drága jó őr elvtárs Várnak a katonák... a nézők... Engedjen elmenni — torka elszorult, szeme meg- homályosodott: — Őr elvtárs. engem a Gyuszi agyonüt, ha nem megyek. Távolból ajtócsapódás, kiáltás: — Lajos! Lajost — Hallja, őr elvtárs! — kapaszkodott a segítségbe, mint fuldokló a mentőövbe s már ugrott volna, hogy rohan, de az acélos zörejjel kísért hang ismét rácsapott: — Nyugton marad! Visszakushadt a földre. — A nyakát kitekerem az átkozottnak, csak egyszer előkerüljön _— hallatszott m essziről s ő összeszedte minden erejét, kétségbeesetten felüvöltött — Gyuszikám! Lefogtak! Még eltelt vagy tíz perc, amíg a laktanya ügyeletes tisztje az őrparancsnokkal érte jött s átvette az őrtől — ekkor végre megláthatta az őrtálló katona alakját, rendíthetetlen nyugalmú arcát, s bosszankodott, hogy még csak bocsánatot sem kér az incidensért, hanem ezt morogja „színész, nem színész, ne lábatlankodjon a tilosban...” Az ügyeletes tiszt egészen a színpad bejáratáig kísérte. Onnan még egy pillantást vetett hátra, kalandja színhelyére, ahol az alacsony épület komor sziluettje mellé egyedülálló katona árnyéka nyúlt. A hold sarlója mint félbetört glória világított a feje fölött. A kritika szerint a „fővágány” figuráját olyan átéléssel játszotta, mint soha, olyan undorítóan förtelmes alakot formázott a nézők elé, hogy majd minden jelenet után vastapsot kapott. Amikor a cikket olvasta, elégedetten elmosolyodott s kicsit szomorkás sajnálkozással állapította meg, hogy kezd öregedni, elfelejtette megkérdezni' az őr nevét. Pedig megérdemelne néhány köszönő sort ez a legény, amiért odaképzelhette őt a darabbeli ellenfele helyébe... Zalka Miklós MOTOROM Mi mindig szépen tudtuk a szabályit „Kihúzott sorsjegygyeí játzzcmi nem szabad*! Mögötted ültem s számat érintette bajod és én öleltelek, leesni nem akarva Az este gyönyörű! Az eget nem takarta Felhő. Meleg volt. Felrebbentek zajunktól A röpke csillagok Egész az égig zengett ki nem mondott szavunk... Mindketten vártunk valamit , S nem mertünk merni, látod?! Megcsodálatlanul lehullott csillagunk Mert szólni sem mertünk, elaícadt szavunk Hátunk mögé dobtunk egy szép napot Jők maradtunk, köszönöm. Pedig a rúzst is letöröltem a számról... Jászberény, 1964. Mészáros Júlia Métf csépelteik Még a cséplők bruimmognak a szérű» Morgadoznak a kertek alatt Felébresztik nyárvégi álmából A mélyhangú, őszi bogarat Köröskörül rezegnek a szérűk. Zümmög rajtuk ezer nagy bogár. Háznyi gépelt, de mégis besöpri Kötényébe őket is a nyár., Darázs Bedre mümm Bök ros László Balatoni táj * tm. Verbászi, Q VÉSZMADÁR Ketten laknak egy kétszobás, komfortos lakásban. Verbászi János és Koncol Gyula. Társbérlők. Békésen élnek egymás mellett soha egy hangos szó nincs közöttük. De annál több halk. suttogó — egymás háta mögött. Engem traktálnak. Verbászi avval, hogy Koncolt azért hagyta ott a felesége, mert Koncol csak a hasát szerette — Koncol viszont átpasszolja nekem azokat a vészhíreket, amiket Verbászi súg a fülébe, zárt ajtók, leeresztett rollók mögött. Verbászi tavasz óta nyugdíjban van, azóta Koncol- tiak semmi nyugta nincs. Lesi a barátját, hogy mikor jön meg a munkából — Koncol egy ruházati bolt- loan eladó — és már ugrik rá a fülére, újabb és újabb rémhírekkel. Kedvenc témája az idegenforgalom. Aki nyugatra megy látogatóba, azt a határtól kezdve két turista kíséri — „turista. hahha” — mondta nekem is Verbászi — aki nyugatról jön, a hotelszobában titkos mikrofon, a kuponok, amikkel fizet a külföldi, mikrofilmek, a Citadella-borozó meg nem más, mint egy atomstimuláló — kifejezés Verbászitól —, hogy a palik köpjenek. Eljárni Verbászi ellen? Ugyan kérem. Sületlenségeivel először is csak Koncolt macerálja, az meg csak ránéz a nyugdíjas agglegényre és legfeljebb, ha ennyit mond neki: — Mert hogy maga soha nem volt nős. Attól száradt ki az agya. Amióta azonban nap-nap- után közük a magyar és R külföldi lapok is a nagy idegenjárást, Verbászival nem lehet bírni. Szedi a sok potya andaxint, de az mind nem használ. „Majd én megmutatom” ■— suttogja állandóan, már nem is Koncolnak, csak úgy önmagának, az orra alatt mo rogva. Eljött az alkalom, h-->s> ígéretét be is válthassa. Szomszédjuk, Garocsa szabó levelet kapott testvérbátyjától. Minneapoüs- ból, hogy sógornője. Missz Mábel tíz napra Budapestre jön, megismerni a várost, ahol az ő „verinájsz” rokonai laknak. Ilyen kifejezésekkel volt tele a levél, s Garocsa fivér negyven éve vándorolt ki. amerikai nőt vett feleségül, ennek a húga: Mábel. Szegény pesti Garocsáék. Az örömükbe üröm vegyült, hogyan fognak beszélni az amerikai sógornővel. Viszont annál nagyobb volt Verbászi öröme. Itt az alkalom, hogy igazi külföldi, akinek ő majd megmutatja, hogy a hírek a vasfüggönyön túl, vagyis innen, szóval... Na, hagyjuk csak... Ragyogó tervet dolgozott ki. Az Ecserin vett egy régi deteíktívregényt, megnézte benne, hogyan öltözik fel egy mesterdetektív. Fekete ruhája volt, sót régi divat'* — egyszer vőlegény volt, de visszament a parti — gombos, magasszálú cipője is volt... csak épp egy kemény kalapot vásárolt az Ecserin. Felöltözött, benézett a tükörbe. Akkurát Sherlock Holmes. Sőt Kicsit megigazítjuk a galambszürke nyakkendőt, mosolygunk, és eltűnt a mesterdetektív, elegáns, jóképű, idős úr lett Verbászi nyugdíjas körömrágó, mintha most érkezett volna a Thökölyi úti régi lóversenypályáról. Sejtik már minek kellett neki ez a titokzatos külső? Azért, hogy evvel a külsővel, az amerikai vendég árnyékába szegődjék... feltűnés nélkül, illetve, hogy az amerikai vendégnek feltűnjön. így Is történt. A Gellért-szálló halijában, a galérián, egy oszlop mellé tolt székről figyelte, mikor a Garocsa-család dadogva, mutogatva össze- ölelkezett a minneápolisi sógornővel. Missz Mábel, vagyis Mábel kisasszony — ejtsd Mébl — meszelő-so- vány volt, csúnya és öreg és úgy volt felöltözve, mint egy lóidomár a cirkuszban, mielőtt még a száma elkezdődik és ledobja magáról a sok bigyót, csengőt, firle- fráncot. Garocsáék, papa, mama, két gyerek, inkább szégyellték Missz Méblt. mint büszkék voltak rá, és a két illendő színházi portya — a Bánk bánhoz vitték szegényt és a Felnőnek a gyerekekhez — után hagyták a vendéget, nézzen, nézgelődjön, szórakozzék egyedül, zavartalanul. Igaz, ennek Mébl is örült, de még jobban Verbászi, az áldetektív. Most már minden fogását, minden ragyogóan kidolgozott trükkjét bedobhatta, hogy a bi- gyós, karpereces, sokcsipkés idegen, vegye észre, hogy — követik. A halban már reggel leste, amint kitépett a hotelből, utána, szerencsére a kisasszony nem szórta a pénzt, taxira egyszer se ült, így Verbászi szinte állandóan a nyakán volt. Néha előkapott egy kis noteszt, törpe ceruzával beírt valamit, néha megcsavarta a kabátgombját, mint egy tárcsát, Missz Mébl ilyenkor hosszabban ránézett, vagyis észrevette, hogy követik, figyeük. Az utolsó napon, amikor Garocsáék- hoz ment a vénkisasszony magyar 06 ebédre, Ver bászi — hiszen 5 is abban a házban lakott — az ajtóig a sarkában volt, aztán mesteri kanyarral beugrott a lakásába. A reptéren is ott állt a teraszon, egy másk búcsúz- kodó csoportba bebújva, de jól látta, hogy a Missz is látja őt, tehát azt, hogy vigyáznak rá, kísérik. Verbászi átöltözött, újra civil lett és boldog, nem kellett már andaxin. Pár héttel később az egyik újság apróhirdetést közölt, vastag betűkkel a következő hír jelent meg: „Kérem azt az elegáns, diszkrét urat, akinek úgy megtetszettem, hogy állandóan követett, de megszólítani nem mert, ami nagyon finom tapintatra vall, írjon Miss M. Clintock, 796 Fare- holm Ave. MinneapoHs, U. S. A. címre. 52 éves leány vagyok, eddig még nem találtam hozzám illő férfit. Kis pénz, nagy tisztesség. Szívesen költöznék abba a gyönyörű országba, ahol rokonaim is élnek.” Az újsághirdetés megjelenése óta Verbászi nem mozdul ki a szobájából. Ül a rolló, a „vasfüggönye” mögött. Boroes Elemér
