Szolnok Megyei Néplap, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
im. Július 12. SZOLNOK MEGTEI NÉPLAP f Elet és egyetem «járom udvarias kézfo- ** gás, nevének háromszori mormolása után foglalt helyet a bizottság előtt. A rövid mosolyok, pillanatnyi szembenézések után mérlegelni próbálta, kik is fogják őt kérdezgetni. Az a zárkózottnak látszó, idősebb elytárs jó emberismerő lehet. Bíztatóan, barátságosan nézegeti őt, mintha kimondaná — „Nem kell izgulni, tudjuk, ki ül előttünk.” Fiatalabb társát látásból ismeri. Élénk szemében, arcán a sokoldalúan tájékozott emberek biztonsága, meg az a jóindulatú bölcs derű, amely előre számot vét azzal, hogy ilyen kis vizsgáztatáson tehetséges elvtársak is gátlásokkal küszködnek az első percekben. Köztük, a komoly elvtársnő figyeli a felvételire jelentkezőket. '«tind e benyomások né- hány szemvillanásba beleférnek, s amint most az idős, határozott tekintetű elvtárs mozgékony kezét, ujjai simító mozdulatát látja a fényezett asztal üveglapján, torkában megint érez egy kis szorítást. Mit fognak kérdezni? Tud-e elég szabatosan válaszolni; — hiszen a marxizmus— leninizmus esti egyetemére koncepciózus gondolkodású marxistákat várnak — haív vulgarizálásnak nincs itt helye. — Mi az a probléma, ami üzemében a legjobban elgondolkodtatja mostanában? — hallja az őszülő bizottsági tag hangját -A másik két elvtárs neki- helyezikedéséből — ahogyan székükön hátrább moccantak, ahogyan kezüket ők is az asztalra fektették, ahogy szemükre, homlokukra kiült a várakozás — azt érezte: Ennek a kérdésnek csak látszólag rendeltetése az, hogy a kezdett megilletődöttségen átsegítse. Valójában legalább olyan a súlya, mintha erre várnának választ: Mit ért az ellentétek egységének és harcának törvénye alatt? Megigazítja maga alatt a széket, és míg kezét újból ölébe helyezi, képzeletében a maga nyüzsgő, tüzes, forgatagos, színes bonyolultságában, ugyanakkor céltudatos tervek szerinti mozgásában — megelevenedik a gyár. A gépek mellett hajlongó, terheket cipelő, szerelésekkel küszködő munkások, az itt is, ott is' feltünedező művezetők, elgondolkodó arcú tervezők, az osztályok, a bizottságokkal, megrendelőkkel viaskodó igazgatók — minden és mindenki. Az emlékezés reflektorja hirtelen a fiatal műszakiakra vetítődik. A fény őt magát is nyugtalanítja. ■— Igen. ez az a probléma. — Elvtársak —- kezdi, s utána kis szünetet tart... Ezreket. százezreket áldozunk, ösztöndíjakat adunk, hogy legyen mind több, magasan képzett. lelkes szakemberünk. Majdhogynem tömjénezéssel fogadjuk őket, mikor megjönnek az egyetemről. Várunk, élegzetvisszafojtva kísérők lépteiket, szégyellősen átsegítjük őket az elmélettől nem mindig egybevágó gyakorlati buktatókon... Van. aki tapasztalatlanságát érezve még szerényebb lesz, de olyan is kerül, akit egyenesen sért, hogy őt »kritizálják”. 4 2tán kezdik kiismerni magukat, megszerzik a szakmai biztonságot azon a poszton, ahová épp állították őket. Egyik-másik orrát piszkaiéval Se lehetne felérni, olyan magasan kezdi hordani. Azt pw; We? mostmár mindent tud. Külön kasztba tartozónak érzi magát, kezd „kisujjból” intézkedni és mivel látszatra minden stimmel, először egy különmunkát vállal. Aztán kettőt, végül hajszolja a másodállásokat,.. Ügy tesz, mint a rossz vadász... — Hát az, hogy csinálja? — kíváncsiskodik a fiatal bizottsági tag. Hangjából megneszelhet valamit a hallgatói elölt, mert különös bevezetővel válaszol. — Lehet, hogy tűi balos a felfogásom, de ahogy más evtársaktól is hallom, nemcsak nálunk fordul ez elő... Szaladgálnak másodállásért, különkeresetért, s a végén az a fontosabb, mert gyorsabban hozza a nagyobb pénzt... Mint a rossz vadász, aki leterített öt-hat madarat, de azokat otthagyja, mert őt az az egy érdekli, amelyiknek -verdes még a szárnya, s az után fut... A három elvtárs csaknem egyazon pillanatban reagált, mikor így kezdte — „Lehet, hogy túl balos a felfogásom...” Egyik, bét lassú mozdulattal rádobolt az asztallapra, a másik a szoba sarkába pillantott, a harmadik meg szeme sarkából őket figyelte... Érdekes feszültség, elektromos telítettség van ezekben a figyelmezett beszélgetésekben. Sok mindent meg- érez az ember az „atmoszférából” is. Most tehát bizonyítani kell. — Higyjék el, elvtársak, nem a jó fizetést irigylem tőlük. Többet, tudnak, jelentős a munkájuk a „tiszt- helyettesi”, „tiszti” posztokon — örömmel adom én is, a harmadik, tizedik munkás is a háromezer forintot, ha... — Ha szakértelmüknek mindannyian látjuk az eredményét, a szervezettebb munkában termelékenységben, színvonalban — saját keresetükben... De, ha azt tapasztalom, hogy tízezreket fizettünk tűi villanyra, mert rosszul tervezték a rendelést; százezreket vitt el a kötbér, mert megragadtak a gyártmányok — az ő hibájukból, akkor, igenis irigylem tőlük a jó fizetést... Mert, akkor mindnyájunknak kevesebb lesz, mert akkor, mint pártvezetőségi tag, csak mellébeszélek év végén, ha a munkások kérdezik: Miért nincs nyereségrészesedés? Hát. mert a bank kíméletlenül megvágott bennünket a kötbérekkel; hát, mert így. mert úgy... Mert ugye, nem csinálhatunk hangulatot a rossz tervezők, irányítók ellen. Hadd szidják a bankot —- Az elvtárs tette-e szóvá e2eket, valahol, valaha? — Nem vagyok régi ember ezen a helyen, de egy év után már el-eligazodtam az üzem labirintusában. Azelőtt is. tudtam, hogy a hibák mögött emberek is vannak, nemcsak „objektív nehézségek”, de éppen ezt kellett megtanulni különválasztani. Aztán már konkrét észrevételekkel, javaslatokkal mentem az igazgatóhoz... Azelőtt többmilliós lemaradással zártuk az évet, tavaly már az adósság duplájával adtunk többet az államnak... — így igen! Az elvtárs személyzetis, ugye? — érdeklődik a nagy, komolyszemű elvtársnő. Tekintetében mintha egy kis stratégiai készüldés látszana. — Mondja csak, mit ért materialista világnézet alatt? A MÁSIK két bizottsági tag készségesen várja a feleletet, a jelölt hirtelen nem tudja, a szimpla „tankönyvhangú” magyarázatot adja-e. vagy fűzze a választ az előzményekhez. Ez azonban hirtelenében bonyolult lenne. — Világnézete mindenkinek van, ki így gondolkodik a társadalomról, természetről — ki úgy. De világnézetünket nem önkényesen alkotjuk; nagy szerepe van kialakulásánál a hagyománynak, nevelésnek, a társadalom hatásainak... A materialista olyannak veszi a világot, amilyen. Az anyagi világot tartja elsődlegesnek, nem a tudatot, vagy szellemet... — Helyes... Most ugorjunk egyet. A szocialista alap kialakításával, a termelési viszonyok megváltoztatásával, ennek megfelelő mértékben alakult-e át az emberek tudata, gondolkodása, erkölcse? És ha--. rti, mire megy a kérdés. Meg se várja a befejezést, lelkes igyekezettel vág közbe. — Ezen a téren lemaradás van az alaphoz képest... Sokat kell dolgoznunk a tömegek tudatának, munkához való viszonyának, gondolkodásának megváltoztatáséért ... Ideológiai fejlődésünkért... Itt megáll. Szeretné hirtelen beleszőni váratlanul felötlött tapasztalatait. Még az is átfut fejében, hogy jelentős helyzetekben mindig felbukkannak az emberben életének fontos fordulatai. Ideológiai fejlettség... Milyen jól tudták az elméletet azok az elvtársak, akik miatt „mandátuma” lejártakor megvált a tsz-tőí, melynek elnöke volt. Mikor a szövetkezet megalakult, a helyi vezetők ezzel „győzték” meg tekintélyes rokonaikat, sógort, komát: „Ha belépsz, te elnök leszel, te brigádvezető, te ez, te amaz.” Mikor őt odahelyezték, kezdettől fogva érezte az egész községen a rokoni összefonódás szorítását. Semmiből sokmilliós oszthatatlan vagyont teremtettek az ő keze alatt, s hu- szonegynéhány forint volta legkevesebb munkaegység. De, mikor feljebb akarta vinni a tsz-t, nagyobb munkafegyelmet, a klikk, túlkapásait, szabálytalanságokat megakadályozó intézkedéseket akart, a sógor-koma összefogás ellene hangolta a tagokat. Kezdve a község vezetőitől. Küldetése végen — úgy érezte — két út előtt álL Vagy következetes marad, és akkor lehetetlenné teszik; vagy belemegy a klikkmanőverekbe és törvénytelenségekre is hajlandó lesz, csakhogy „segítsék”... Nem tudott más megoldást: eljött... Különös, hogy most világosan kirajzolódik előtte a szó, akár a neonbetűk: meghátrált... Csak úgy, mint később, amikor az ellenforradalom után tanácselnök lett a szívéhez közelálló községben. Itt a helyettese miatt járta meg. Több tízezer forint ragadt a kezéhez, s ő nem respektálta, hogy a? illető rokona a járásnál van: Feljelentette a sikkasztót. Annak úgy kellett eliszkolnia a község haragjától, de — pártfegyelmit $ kapott, a leleplező je... Akkor is megadta magát. Azt hitte, hiá* ba hadakozna a járási rokon ellen... Ezek az elvtársak — vajon azok-e? — jól megtanulták pedig a marxizmus szövegét... Igaz, azóta a tsz-ben sem, a járásnál sem találni már őket, eltűntek a polcról. Tehát az idő rendbehozta a dolgokat... Az idő? Aligha ment küzdelem nélkül. De hány becsületes elvtársat törtek derékba. míg félretették őket. Pártszerű volt-e a megalkuvó visszakozz? Nem, még akkor sem, ha még több keserűséggel kellett volna fizetni — átmenetileg! Mennyivel lerövidülnének az ellentmondásokkal járó bajok, szenvedések, ha nem volna megalkuvás, ha nem kerülnék a harcot, akik tudják, hogyan kellene jobban! «rem tudja, régóta hall- *” gat-e, vagy pár pillanat műve volt ez az emléksor. Ügy érzi, az elvtár - sak belelátnak. Egyikük sem türelmetlen, nem sürgetik a mondanivalóval. Lehet, ismerik is a régi eseményeket. Azért fogják megérteni, ha nem is beszél részletesen egykori sérelmeiről. — Törődnünk kell az emberele nevelésével... — folytatja a kimondott szavak után. — A termelőszövetkezet, a nagyüzem egymagában nem változtatja meg a nézeteiket... Ha arra várunk, hogy majdcsak átalakulnak, hiszen az alap már szocialista, mi is eltávolodunk az emberektől, azok is egymástól. Akkor úgy érezzük, magunk vagyunk a bajokkal szemben... Nem fordulunk munkatársainkhoz, mert... mert végeredményben azt hisszük, hogy csak mi látjuk a helyes utat... Én sem fogom halogatni: a pártvezétőséggei, üzemvezetőséggel, napirendre tűzzük a személyzeti munka tapasztalatait. Nem hiszem, hogy még azok az eltévedt ifjú műszakiak is eleve rosszat akarnak. Csak honnan tudjuk, mikor kell idejében ráébreszteni őket hibájukra — ha csak a „vádlottak padján!’ állunk velük szóba... A nap már jobban besüt az ablakon, s olyan jólesik a friss szellő, amely komótos lengésbe hozza a hosz- szú függönyt. A bizottság jókedvűen dönt. — Köszönjük... Majd az esti egyetemen sok példával illusztrálja —- mi az élet és mit jelent jobbá tételéhez az egyetem. Tóth István Ladányi Mihály: MERRE VAGYTOK. Merre vagytok szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér-hold mellűek, ti, igazságra szomjas szoptatok? Egyetlen lábnyom eligazítna már • a kávéházi teraszok előtt, ahol az enni-inni-enni-inni hangzik, egyetlen mozdulat hozzátok intene a csarnokok tolongásaiból, egyetlen szó elindíthatna engem sorsom felé, amely szorongva vár mar. Csönd van köztünk, szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér-hold mellűek... Lelkesítő szavatokat szeretném rászorítani szívemre, ti drágák, s csak fecsegést, fecsegést hallok egyi- pénzről, divatról... Értetek kiáltok! Mert egyedül szorongok, asszonyok, s nem érzem szíveteket, csak a szátok. TERSÁNSZKY ). JENŐ: Vak vezef világialanf Vakok seprűt, kefét árulnak. Egyik jobban meg van terhelve áruval, mint a másik, és ez a könnyebben terhelt bonyolítja le a házalás üzleteit. Ez megy elől, ez beszél, ez alkuszik, ez veszi át a pénzt. Érdekes, hogy az öregebbik kész aggastyán rá- nézvést, de olyan fürgén mozog, mint egy gyerek. A másik, aki alig látszik ki a seprűnyelek — és sörték, sziták közül, mint egy tüskésdisznó, lomhán, álmatagon csoszog. Pedig ez a fiatalabb. — Nincs szükségem semmire — mondom, amikor becsengetnek a lakásomba. Mire az üzletszerző, mozgékony vakember így dohog: — Miért nem tetszik venni tőlünk valamit? Egy fülért sem kerestünk máma! — Hát várjanak! — mondom erre. — Mit keresnek maguk egy seprűn?-*• Ez üzleti titok — feleli a fürgébb vak rögtön, rendre- utasítóan is. — Tessék, felajánlok. — mondjuk, három forintot, — amit nyernének az árun, ha vennék — szólok. — Azt nem. kérem! — rázza fejét az öregebb- — Pénzt mi csakis ellenszolgáltatás fejében veszünk el. Mi nem koldulunk. Engedélyes áru-i sítók vagyunk. — De ha nem kell semmi! — felelem. — Vegyék úgy mintha vettem volna. — Vegye el, Náci! — szólal meg erre az öregebb mögött megterhelt társa. — Maga tartsa a száját! — zördü! rá az öregebb. — Nekem maga elég bajt csinál úgyis. Gyerünk! Már fordulnak. De hát nekem fúrja az oldalamat a kíváncsiság, miért használt társával szemben az öregebb vak Ilyen zsörtös hangot? — Azért tehát így szólok utánuk: — Minek korholja szegényt? Jót tanáesol, hogy elfogadhatnak tőlem pár forintot. — Isznak két kis fröccsöt az egészségemre. — Hát ilyen formában hálásan köszönjük a szívességét! — tartja markát a Szigorú öreg vak. Míg elteszi a pénzt, magyarázatul megjegyzi: — De ne tessék csodálni, hogy szidom ezt a mu- kit, mert .nem jövök ki a bajból, ha nem veszekszem vele. — Komolyan? — érdeklődöm. — Hát mit csinál ő? — Semmit! Az a baj éppen! Tessék nézni, ez tizenöt évvel fiatalabb nálam- De elhagyja magát- Ez leülne a földre sírni, ha egyedül hagynák. — Ez végig nem megy egyedül az utcán, a fal mellett sem. At az utcán pedig, azt ne adj isten kívánni tőle. Dolgozni ügyetlen. Üzlet neki legfeljebb csak a kéregetés, holott meg kell élnünk az árulásból. — Hagyjon csak engem el. Náci — motyogta védekezésül a másik vak, színtelen meg- győződéstelen hangsúllyal. — Maga vakon született, maga beletanult ebbe a kevergésbe, én negyvennégyben vesztettem el a szememvilágát. én gyerekkoromban látáshoz szoktam én már nem tudok berendezkedni a vakságra! — Ebben igaza van a szerencsétlennek — bólint az öreg békebeli, született vak árus. — Sokáig látott félszemmel, és még most is lát valamit, mintha víz fenekén járna, ahogy ő mondja. Ez zavarja meg abban, hogy boldoguljon- Hát gyere muki, majd én eliökdöslek az ügye- fogyottságoddal. Köszönjük kegyednek a szívességét.! Alá- szolgája! Totyognék útjukra. Elől a jól tájékozódó, tökéletes vak aggastyán. Utána az általa gyámolított és vezetett fiatalabb világtalan. Nem különös? Mennyi árnyalata van minden állapotnak ami mellett úgy haladunk el sőt szólásokat gyártunk róla. mint olyanról, ami mindegy: vak vezet világtalant! Czlnk'e Ferenc: SZILÍCIUMOS ÁPOLÓÉ ^iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiaiiaiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiai(iiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiaMii!iiiiiiiiiaiiiiiiii|i!iiii]iiiiiiiiiiiiiiiii!i»iiiiiiiiii!iiii!iiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiHiiiii 1
