Szolnok Megyei Néplap, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP V964. július 12. Csegei Nagy József : EGYEDÜL Teendőim hivatalos része mégy óra előtt véget ért. A busz csak nyolc óra után indul. Ténferegtem már egy féióiórnyit a faluban, a kocs­mában ittam egy pohár sört, enyhítette az éhsége­met, a cukrászdában is a dupla után vagyok. Három­negyed öt. A busz indulá­sáig majdnem négy óra. Mit lehet csinálni egy faluban négy óra hosszáig, ismeret, len faluban, számomra ide­gen emberek között? Kint süt a nap, a nyitott ajtón tavaszi meleg lopakodik be hozzám. CyalogJ Gyalog kellene hazamennem — gondolom. — IC kilométerre a város> az otthoni a család... Nyolc előtt már meg is érkeznék, ma este dolgozhatok vala­mit.* f A faht mögöttem marad. Csupasz falakkal állnak a szélső házak, közel a vá­lyoggödrökhöz, tövükben fehér libák legelnek. Ezt a benyomást örökítik meg a vásznukon a festők, s alá­írják; JFaluvége". Romantikus nyavalygás! — húzom él a számat Egy Skoda bőgve közele­dik mögöttem, gyorsan to­va porol. Oda sem nézek. A gyaloglás határozottan jólesik. A vetések felöl illa. to* szellők járnak. Egy aká. eos csoportnál bódító szag. 'Akácvirág! A gyerekkori agacsi. Faltuk, mint a leg­drágább ínyencséget Ha most nem indulok neki gyalog, talán él is virágzik az akác, s én nem tudom, A megszokott környezet­ben csak a napi dolga ér­dekli az embert Rohanunlz, egyre fejvesztettebben, mintha egy óramű fokoza­tosan gyorsuló rugója haj­taná az életünket Hogy ho­vá rohanunk és miért? A nap mint nap koptatott ut­cákon már sétálni sem tu­dunk. Az iparkodásra áll rá a lábunk. S közben ke­ring bennünk a világmin­denség. Ébresztőre csörög az óra, a busz nem vár, a munkahely mindig progra­mozza a napi tennivalót, és ott van a család, a kiégett villanykörte, a rossz cipő, a sár, a mások miatti bosz- szankodás, no és a születési arányszámok csökkenő ten. denciája, Kuba, az atomhá­ború, Dél-Vietnam, Laosz, s mi minden bele nem fér még egyetlen napunkba... A sok gond pörget bennünket kénye-kedve szerint, mint egy játékcsigát. Aztán a fá­radtság, az érdektelenség... Elrohanunk magunk elől is. Kevés az idő, hogy ma­gunkról, érzéseinkről be­széljünk, s akkor is kinek Pózokba merevedünk, élünk, teszünk, ahogy tudo­másunk szerint kell, ahogy mások elvárják tőlünk... Az idő igazán kellemes. A gyaloglást is jól bírom. Holnap izomlázam lesz, de annyi baj legyen! Ez a tö­mör csendesség, ez a hatal­mas mozdulatlanság min­dent megér. Szép az alkony is. A nap most bújik a fák mögé. Evek óta nem lát­tam határban alkonyt. Micsoda nagyszerű dolog. Amikor egymagám vagyok... Lépteimre szövődik a slá­ger, jön magától. Nem tud­nám megmondani, hogy ju­tott eszembe. Ki is énekelte a rádióban? Föl se figyel­tem rá. Most könnyelműen igazat adok neki. Egyedül vagyok. Azt csinálok, ami tetszik. Ha akarok megál­lók. ha nem. megyek... A cipőm szorít egy kicsit, át habe'edaqad a lábam, maid elmúlik. Otthon lesz víz. az tathatom... Micsoda nagyszerű dolog.. Fütyülöm is. Mikor fii tyülhettem slágert utoljára? Egyetemista koromba 7 gyakran. Ha késő éjszaka mentünk haza, füttykoncer­tet rendeztünk a kihalt ut­cákon. A végén belegémbe. redett a szánk, de fújtuk egymás kedvéért Egészen gyorsan sötéte­dik. Persze, a borulások. Amikor elindultam, az ég még tiszta volt most pedig fekete borulás tornássza fel rá magát Ebből eső is le­het. Ki kell lépni jobbam Megázni azért már hülye­ség lenne. Kék-fehér Wartburg húz el mellettem, egy nő kibá­mészkodik az ablakom Nem nézek oda. Ha fel akarna venni, félek, nem tudok el­lenállni. Micsoda nagyszerű dolog.­A felhő miatt gyorsan sö­tétedik. Legföljebb meg­ázom egy kicsit. A tücskök kísérnek. Távolabb békaku- ruttyolás. Valósággal iszom magamba a réghallott han­gokat, kárpótlásul kezdődő fáradtságomért A levegő hűvösen friss. Elé állok az éledő szélnek, hadd fújja ki. a fejemből a salakot. Ez kellett volna már régen. Velem szemben kerékpá­rosok taposnak a falu felé. Biztosan a jobb idők óta járnak kerékpárral a gyár­ba. Kettőnek tekereg a kor­mány a kezében. Hangosan kiabálnak a szélben. Felön­tötték a garatra. Megbo- csájtó hangulat önt ét Mo­solygok. Kopp-kopp! Kísér a cipőm sarkára vert vas csattogása. Az újabb kerékpárosaik­nak már ég a lámpája. Be­sötétedett. A tanyák elrej­tőztek. 30—40 méterre, ha látok. Apró szemekkel szi­tál az eső. Gyorsítok a lép­teimen, Melegem van. És a kedvem is... Valamitől kesernyés lett a szám íze. Izzadok, a lábam mereve­dik. Önkéntelenül is' hátra­felé fülelek. Se előttem, se mögöttem senki.* A fák és telefonpóznák sötét falként állnak az út két oldalán. Csak közvetlen előttem lépnek ki a sorból katonásan, egyenként. Az árokban cuppan a víz. A torkom összerándul. Egy béka. A fejem mégis hátra kapom. Ameddig ellátok, semmi, senki. Csend. Az eső nagyon halkan neszez. Búg a telefondrót, de ettől még tömörebb a csend. Egyedül vagyok. Köröttem sötétség mindenütt. Se autó­zúgás, se hangok, csak az eső és a sötétség. Távol, az egyik tanyában rekedten ugat egy kutya. Cigarettáért kotorászok a zsebemben, a gyufa lángját eltakarom. Kényelmetlenül érzem magam. Teljesen egyedül vagyok. A falu cukrszdája jut eszembe, a falon éktelenkedő folt, a borostás arcú ember bámu­lása... Talán jobb volna mégis ott. Hülyeség volt nekivágni, gyalog. Vagy ott• hon. Otthon mégis jobb volna. Köröttem a világos falak, ismert repedéseik, asztalomon az írógép... . Csak nem gyulladtál be? — incselkedik belülről ve­lem egy hang. Ostobaság! — mosolygok mereven, ahogy az emberek között szoktam. — Eddig még nem féltem... Gyerek­koromban Nevetséges. Az űrhajósok napokig be van­nak zárva a kabinjaikba, egy kis dobozba az ismeret­len csillagvilágban... Vajon mennyi van vég hátra? Tel­jesen átázik a kabátom. Legalább az esőlcabátot el­hoztam volna... Az út háta fénylik az esőtől. A hajam is vizes. Még csak pay inf­luenza hiányzik! Felbukkan előttem -ut autó. A reflektora fájón a szemembe vág. Lehúzódok az út padkájára, valami szégyencrzés féle bújká bennem. Míg elhúz mellet­tem. megnézem az órámat. Negyven perce jövök. Ak­kor még a fele hátra vám. Gyorsabban kell men­nem... Gyerekkoromban csak egy időben féltem- A falu má­sik végéről hordtam a te­jet. Mire megfejtek, ki­mérték, késő este lett. 7 éves lehettem. A többiek örökösen a boszorkányok­ról beszéltek. Azt mondták, ha a boszorkány nyomába lépünk, visszafordul. Ki is próbáltuk egy öregasszony­nyal. Visszafordult. Apró szemével hosszan megnézett bennünket. Amikor a sötét­ben vittem hazafelé a te­jet, mindig hátra tekintet­tem. Elég volt egy macska, ami leugrott a kerítésrőli majd halálra dermedtem az ijedtségtől. Most már persze tudom, boszorlcá- nyok nincsenek, bősz or leá­nyok csak a fantáziánkban éltek. Most csak ész van, jó­zanság... Űrhajó, elektro­mos agyak, automatizált gyáregységek, tanítás, iro­dalom... Annyi a dolgunk, hogy sose jutunk a végére. Mindennap az adósságain­kat törlesztjük. Hajtjuk magunkat, pedig valami marad, amit félbehagyunk, aminek a befejezéséhez nem lesz időnk.* A fejem fölött megrop­pan egy ág. Megtorpanok. A fene vigye el, ki se szá­míthatta volna jobban az időt. — Mi az? Megijedtéi? — gúnyolódik bennem a hangi — Ijedtem, ijedtem*1, Van is eszemben! Hangosan mondom, ás furcsa hallani a hangomat. Tompán kong, gyorsan szétfoszlik a sötétben. A fülem hihetetlenül éles. Akár a vadász lépteit kö­vető nyűié. Az cső sem esik nagyobb szemekkel, a csipo­gása mégis megerősödött. Hallom a fűszál zizzenését is. A lépteim hangosan ko­pognak, talán a városba is behallatszanak. Rossz a sötétben egyedül. Elszoktunk tőle. Vagy örök emberi természet ez? Az ősemberek csoportokban va­dásztak. A bennszülöttek sohasem járják az őserdőt éjszaka egyedül. Szétszó­ródnak, de tudják, hogy mellettük van a másik, le­het rá számítani. Én meg tíz méternél sem látok to­vább, s nincs is kire figyel- nem. Nem gondoltam, hogy a sötétben ennyi sejtelmes zaj él. Susogás, motozás, csusszanás, zörgés.* Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkacsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. Nem hagy nyugodni a vers. Azt hittem, megértet­tem, amit a költő magáról elárul. Most értem, mit érezhetett. Épp arra gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. A hátam is borsódzik bele, olyan gyönyörű és őszinte ez a vers. Valami ilyesmit érzett József Atti­la is? Hiába! Az embernek nem jó a sötétben egyedül. Vagv csak én...? Más megy. fit­tyül, ahogy alkonyaikor tel­tem? Idegesítően éles a hallá­som, belehull a legkisebb moccanás is. Csak még az kellene... Valahol itt az út melle': :anyák vannak. Az abla­kuk világát sem látom. Legföljebb egy kutya kel­letlen morgását. Kopp­kopp! Fáj a fülem cipóvá - sam csattogásától A szo­rongás menthetetlenül be­lém költözött, s arra sincs erőm, hogy letagadjam. Kopp-kopp! Toccs-toccs... Mi ez? Visszhang? Megállók. Toccs-tocós... A fenébe. Jön utánam valaki. Toccs-toccs. Gumitalpú ci­pője lehet... Megszaporázom a léptei­met. Nem látom, hogy van mögöttem valaki, de hal­lom. Még elég messze já/r. Meg kellene várni.* ...rám törhet, fcí érti, e táj oly elhagyott. Hallom a szívem dobogá­sát is. Nem értem. Egysze­rűen nem értem. Mintha idegen ember járna ben­nem. A sötétben mindenki óvatosabb, így diktálja az ösztöne... Eddig nem fél­tem. 56 októberében sem féltem. Egy perccel előbb még lelkesen ordítoztak kö­röttem az emberek, aztán az első lövések után szű­kölve lapultak a többiek­hez, mint a farkasszagot érző kutya... Az ember ne ■veszítse el a fejét, azért ember. Gondolkozni kell, eltökélten tenni mindenütt. Egy fiatál szovjet író elbe­szélésében olvastam arról a katonáról, aki kúszott a sö­tétben, szájában a tőr, előt­te ellenség. S akkor felvil­lant az ellenség szeme. La­pult a földre, kúszott, akár a giliszta, és érezte a keze. fején lecsorgó vért, hallot­ta a másik huppanását. Az nem félt. Vajon a helyé­ben meg tudtam volna ten­ni én is? Toccs-toccs... Tisz­tán hallom az utánam jövő lépteit. Húsz méterre lehet. Nem közelít. Ha megvár­nám? Menyire lehet még a város? Észreveszem, hogy lihe­gek. Érzem az esőben le­csapódó párát az orrom előtt. Őrültség, amit csiná­lok. Meg kell várni. Lehet, hogy tanyasi ember, a vá­rosba megy... A lábam nem akar engedelmeskedni, csak visz előre. Mennyire lehat még a város? Mi a fené­nek indultam el, egyedül? Ha meg kell tenni, megte­szem... De passzióból? Toccs-toccs... Semmivel sem ért közelebb. Nem lehet rossz szándéka. Akkor már elkapott volna, elébem vág, utánam szalad... A lábam jár alattam, mint a motolla. Újabb sej­telmes zajok élednek köröt­tem... Ha nem érnék haza, a feleségem mit csinálna? Erre még sose gondoltam. Szabó Pista most se gon­dolna rá. Szabó Pista sen­kitől sem félt. összevesztek a jégen Katona Bercivel a korcsolyatolón. Szabó Pis­ta kirántotta a bicskáját, belevágta Berci felső kar­jába. Ott volt a jégen a vér. Előbb nagy tócsa, az­tán cseppek, ahogy Berci üvöltve markolászta a kar­ját, s rohant a fa^u fe^- Jó volna, ha Szabó Pista most mellettem lépkedne... Toccs-toccs... A háborúban egy ember élete semmit sem ér. Ebben a perch ;n még cigarettázik, a kövei­hez >en már elterült. A2 ember sosem tudja, mikor fejezi be. Fenyves Miskát a bálban hasbaszúrták, reg­gelre már meghalt. Jó gye­rek volt. Táncolni akart az­zal az idegen lánnyal. Has baszúrták és meghalt. Toccs-toccs... Vajon si­kerül-e még megírnom azt a sok témát, amire mosta­nában olyan sokat gondo­lok. Jöhet egy atomháború is... Vagy egy pár forintot akaró elvetemült... Parányi egy ember. Ráül a sötétség, s kisebbnek érzi magát « bogárnál is. Rálép egy ci­pő, reccs, vége... Egy em­ber nem számít. Ha ■valaki itt jönne mellettem... Két ember már biztonság. Egy ember semmit sem ér. Vi­lágosan valamit. Amikor süt a nap, writ a feje fö­lött a neon. Az emberiség kitalálta a világítást, s ta­lán nem is gondolta, hogy menekül a lámpa alá. Ha egy villany égne, meglát­hatnám a másikat, egy perc múlva talán nevetnénk. Toccs-toccs... Ebből elég volt! A fiúkkal gyakran birkóztunk. Csak egy kulcs­csomó van nálam, azzal is nagyot lehet ütni. Ki kell számítani az ütést. Nem szabad elhamarkodni... Vi­gyázni a másikra is, mint a sakkban, előre kombinál­va a lépéseket... Megállók. A tüdőm már zihál, az ing vizesen a tes­temre tapad, Toccs-toccs..* Csend. Megállt. Fülelek. Nem, nem jön. Vagy tizen­öt lépésre állhat mögöttem. Ha letérné az útról, meg­hallanám a csúszkálását. Azt is hallom, ahogy az esőcseppek a kabátomon kopognak. Áll. Jó lenne rá­gyújtani, de a gyufa lángja pillanatokra elvakítana. Ti­zenöt méter... Ha futna, ak­kor sem ér ide, * közben félre lehet lépni.* Jó mélyre szívom a füs­töt. Semmi zaj. All. Fél tő­lem, Elindulok. Kopp-kopp. Semmi nesz mögöttem. Azért se nézek hátra. Toccs-toccs... Most indult meg. Nem vitás, fél tőlem. Mi lenne ma a világból, ha nem pusztul el idő előtt annyi tehetségei ember. Po­litikusok, tudósok, művé. szék, mesterségüket jól értő emberek, és a gyerekek, akik még meg sem mutat­hatták oroszlánkörmeiket. Gyűlölöm a betörőket, a gyilkosokat, útonállókat... A buja növény elpusztítja ön­magát, hogy a friss hajtá­soknak helyet adjon. A ki­öregedett fa elkorhad, ki­dől és trágyázza a fiatal cserjét. És a növényzet év­ről évre éh Ezer évekig alig változik valamit. El­érjük-e egyszer, hogy az ember nem pusztítja önma­gát? Az ember nem nö­vény, hogy ne kelljen fél­nünk egymástól? Ne ültes­sen belénk szorongást a másik ismeretlen szándéka? Gyűlölöm az önös érdekek­ből folytatott háborúkat is. A halottak csak évekig szá­mítanak. 50—100 év, s el­felejtünk mindent Elfelejt­jük a félbemaradt élete­ket... Haladunk tqvább, újakra törünk, loholunk, gürcölünk... Felszántjuk 0 sírokat, bevetjük... Bemc- hásodnak a hősi halottak emlékművei, a háború ál­dozatainak, az erőszakok áldozatainak emlékei. Többször szólnunk kellene, hogy ki mit akart tenni, ki mire vágyott még, ha nem kell idő előtt meghalnia... Az árokparton csúszká­lást hallok. Előttem, húsz méternyire. Surrogás. ke­rékpár lánca kattan, lám­pája nincs, elrobog mellet­tem. A mögöttem haladó is megáll A kerékpár lánca már messze kattog. Csend. — Jöjjön már, ne vaca- koljon! — kiáltom hátra. Csend. — Mi az? Csak nem fél tőlem? Jöjjön csak, nem eszem meg! Csend. A szívem hango­sandobog, de a torkom már ■nem rángatódzik. Legalább válaszolna. — Meddig várjam? Reggelig nem álldogálha­tok itt. Biztosan fél tőlem. Elindulok. Toccs-toccs... Holnap meg kell írnom a jelentési Ha most itt ma­radnék, as árokba félre­dobva, egy ideig talán hiá­nyoznék. Aztán jönne he­lyettem más. Nincs pótol­hatatlan ember; Azt csak nappal hisszük, a világos­ság adta bódulatunkbaTi. Az emberek csak együtt érnek valamit. Kár, hogy nappal nem jut mindez többször eszünkbe. Rohanunk, tapo­sunk, háborgunk mások bo­gara miatt, idegesítő a sok értelmetlenség, kicsinyes­ség, egyáltalán a sok em­ber. Magányra vágyunk, Minden kötődés nélkül, egyedül szeretnénk élni. Az­tán az éjszaka kellős köze­pén rádöbbenünk a törpe- ségünkre, egyetlen ember­voltunk jelentéktelenségére. Még a nagy ember is csak egy ember. Többször gon­dolni kellene erre ■napköz­ben. Már látszik a város széle. Ég a villany. Ott már em­berek élnek, megfoghatóan, egy ajtónyitásra, kiáltásnyit ra. Biztonságot önt belém mások közelsége. Minden, amit emberi kéz alkotott, A villany, a kapuk, a jár­dák... Toccs-toccs... Állok és várom. Tizenhat év kö­rüli, riadt tekintetű ka­masz. Repdeső szemmel néz felém. Haragszom rá, nem is titkolom. — Jóestét — köszön »1- dalogva. — Miért nem jött utá­nam, amikor kiáltottam? Nézi sáros cipőjét és hallgat, — Honnan keveredett an útra? — mordulok rá, — Az egyik tanyából... — Ott laknak? — Ááá... Csak.* Néz rám és szégyellősm mosolyog. — Ha csillagos, aks:. > t nem érdekes — elevenedik meg a hangja ügyetlenül. Elindulok. Kicsit lema­rad mögöttem, lóg a feje. — Mondtam neki, hogy már megyek, de csak ma­rasztalt — mentegetőzik. — Kislány? — Ahá! — és nevet — Ez a rohadt eső. Kutya sö­tét volt. És.* Lesütött fejjel ballag mellettem. Az első •villany­sor alatt járunk. A szé­gyent érzem magamban és a nyugalmat, ami elönt. Itt emberek vamiak köröttünk. Ha alszanak, akkor is üt vannak. — Még csak harmadszor mentem ki vele... Most meg ott kellett maradni tm előadáson a gyárban... A holnapi jelentésemre gondolok, s a félbehagyott elbeszélésemre. Aztán a kabátomat tapogatom. Ha meglátja a feleségem, lesz nemulass! — Én itt... — mondja a fiú, s megáll, topog. Az iparitanuló intézet sapkája félrecsapva a fejéri. Egyik lábáról a másikra áll — Azért ez klassz volt — vigyorog kamaszosan. — Egy kicsit beszaladt a mad­zag... Amikor megállt. Az­tán az a kerékpáros is. Az arcomon még mindig kemény a vonás, s ez olyan visszataszító, mintha hozzá­értő közönség lőtt fals han­gon énekelnék. — Hát akkor... Szóval halálos volt. Na. viszlát! A szemében feloldódottan csillog az öröm. Bólintok felé. s magammal viszem szemének különös villand séf

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents