Szolnok Megyei Néplap, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-31 / 178. szám
Időszerűség — Te szerencsétlen, mi az istent csináltál, a főnök ugyancsak kirúgott rádl — Én rám? Soha semmiért még nem is figyelmeztetett. — De valamit hallottam, hogy szombat délben az ebédlőben... — Ja! Beszélgettem vele. A bírálatról meg a fejbólogatókról. — Hülye! Te beszélgetsz a főnökkel?! ö beszélhet veled, de te nem ővele. — Már bocsáss meg, én csak említettem, milyen re- mek cikket olvastam az új- || eágban. és mutattam a vezércikket, alá is húztam a fő gondolatokat, például: hogy a szolgalelkű emberék közös érve: nem jó ujjathúzni a főnökkel. És, hogy ez micsoda ostoba, gerinctelen, idejét múlta félelemérzés'. A főnök bólogatott, bizony, ez nagyon, nagyon Igaz. — A főnök mégis azt mondta ma reggel, hogy te nem érted a főosztály koncepcióját. S azt sem, hogy neki miért kell együtt dob goznia ilyen emberrel. Beszéltél valamit a főosztály munkájáról? — Egy szót se. Csak felolvastam, hogy sajnos előfordul, a szolgalelkűek elismerést aratnak kiváló munkájukért, míg a jobbat szüntelenül kutató, és vitatkozó embereket feleslegesen akadékoskodó. vagy egyenesen a munkát akadályozó elemeknek tekintik. — Tökfilkó! De remélem, hozzátetted, hogy ilyenek j| nálunk nincsenek? — A főnök azt mondta, hogy pompás kis cikk. Bizony, elgondolkoztató. Vajon akadnak-e nálunk is ilyen figurák? Erre én megjegyeztem — azt hittem örömöt szerzek neki —, hogy egyről konkrétan tudok, a Pemyésről. Ez a Pernyés közismerten gyenge munkaerő, ráadásul lóg is, de mindig a főnök körül sündörög, hízeleg és talán ezért mindig a legjobban premizáltak közé tartozik. — Üristen! S erre mit mondott a főnök? — Azt mondta, hogy minden lehetséges, majd elgondolkozik a hallottakon, és örül: végre egy fiatal munkatársa bátran a szemébe mondta véleményét. Még akkor is örül, mondta, ha esetleg ez a vélemény megalapozatlan. Mert ő csak a szándékot nézi, és nagyon szereti a nyílt, őszinte magatartást. — Mégis el fognak helyezni a főosztályról. Nem érted a koncepciót. — De hiszen, amikor felolvastam neki. hogy hamarosan sehol sem lesz kifizető szolgalelkűnek lenni, az öreg is élénken helyeselt. — Mégis kirúg a főosztályról. — De hát hamarosan eljön az ideje, hogy sehol... — Látod, ez az! Itt még nem jött el az ideje. Ordas Nándor Kép szöveg nélkül. Nyaralás FÓIDENYBEN Ki a csuda látott még júliusban nap. mint nap eny- nyi cudar esőt. Vereckei, a szakszervezeti titkár már harmadszor kopogtatott be hozzánk. — Kartársak! Két beutalom van a siófoki üdülőbe. Ne adjanak arra semmit, hogy ilyen hülye idő van. A nyár szeszélyes. Egyik pillanatról a másikra kiderülhet. Egyhangúan nemet intet. tünk. Vereckei szemrehányóan nézett ránk. de végül is megadta magát. — Igazuk van! Hülye az, aki ilyen szakadó esőben elfogadja a beutalót. Lehetet negyvennapos széria, hiszen Medárdkor ugyancsak zuhogott. Harmadnap már ötödször próbálkozott. Nem tudom, mi ütött belém, jelentkeztem. Azután Robi csapta az égnek a jobbkezét. — Én is elfogadom a beutalót. Vereckei örömében M- rültáncolta az irodát. — Igazuk van. Nagyon rendes emberek. Mi történne, ha mindenki csak ragyogó napsütésben akarna nyaralni. A munkaügyisnél bejelentettük a szabadságunkat. A haverok nagylelkűen átvették a munkát. Egy hét múlva indulás a Balatonra. Bánja az ördög. Legfeljebb két héten át ultizunk az üdülőben. Az is szórakozás. A véletlen azonban szeszélyes. Négy nappal előbb váratlanul kisütött a nap. Mindenki dicsérte a mi pokoli szerencsénket. A prognózis kánikulát ígért. A be. utaló még nem volt a kezünkben. Félnapon át kergettük Vereckeit. Lehetetlen volt ráakadni. Este tízkor találtuk meg a lakásán pizsamában. Némi dadogás után kibökte. — Ugyan, kartársak! Csak nem gondolták komolyan. Maguk fiatalok. Jó lesz maguknak a beutaló szeptemberben. Sosem nyaraltam főidényben. Kár minden szóért. Én megyek a feleségemmel. Hogy mit gondoltunk magunkban, erről ne beszéljünk. Az utolsó napon Vereckei be volt sózva. Ide- oda vágtatott a folyosón. Délután háromszor lerohant vásárolni, öt órakor érzékenyen elbúcsúzott. Minden szobába beszólt. Fogcsilcor. gatva kívántunk neki kellemes nyaralást. Azt ugye, mondtam már, hogy az idő szeszélyes. Hajnalban arra ébredtem, hogy ömlik az eső. Az ég köröskörül teljesen beborult. Behúzódtam a takaró alá. Tovább aludtam. Reggel hat órakor éles csöngetés riasztott fel. Ar ajtóhoz rohantam. Robi állt a küszöbön Vereckeivel Mindketten pacallá ázva. — Nem mehetünkl Rószszül van a feleségem — mondta prüszkölve Vereckei. — Magukra gondoltam. Miért ne mehetnének maguk is főidényben nyaralni. Jó munkájukkal feltétlenül kiérdemelték. Ne rázza a fejét. Semmi akadálya. Mindent elintézek. Legfeljebb nem délre, hanem délután érnek az üdülőbe. Robi már döntött. Elfogadja a beutalót. — Gyere te is, komái Majd eltelik valahogyan at idő. Legfeljebb zsugázunkl Nyolc órakor Vereckei elintézte a formaságokat. Markunkba nyomta a beutalót. Szakadó esőben mentünk haza csomagokii. Már harmadszor mondom, hogy az idő szeszélyes. Amikor tizenegy órakor elindultunk, az állomás szikrázó napsütésben fürdőit Két héten keresztül páratlanul szép. strandolás- ra ragyogó idő volt. Vereckei még ma is csak fogheggyel fogadja a köszönésünket. Állatkerti történet
