Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
8 SZOLNOK MEGYEI XSPhftí? 1984. júrSua 7. JURÍJ NAGIBIN: Téli tölgy J§, hé befújta az Uvarovkából az iskoláig vezető keskeny utat. Az iskola mindössze fél kilométernyire volt és a tanítónő csak egy rövid bekecset terített a vállára, fejét pedig egy könnyű gyapjúkendővel kötötte be. — Erős fagy volt, ráadásul fújt a szél is és beszórta őt hóval. A fiatal tanító néninek mindez tetszett; tetszett, hogy a fagy megcsípte arcát és orrát, s hogy a szél befúj a bekecse alá. Az iskola egyemeletes* nagy ablakos épület az országút közelében állt, egy alacsony kerítés mögött. Az egész környék gyereke ide járt, ezért építettek Uva- rovkán kívül. S most az országúton, mint apró patakok, áramlottak a gyerkőcök az iskolakapu felé. — Jó reggelt Anna Va- sziljevna! — hangzott minden pillanatban, hol csengőn, érthetően, hol tompán, alig hallhatóan. Mindössze két esztendeje került ide, egyenesen az iskolapadból — s már kiérdemelte az ügyes orosz nyelvtanárnak kijáró elismerést. Itt mindenki ismerte és becsülte. Anna Vasziljevna első órája az V. A-ban volt. — Mikor Anna Vasziljevna belépett az osztályba, a gyerekek felálltak, üdvözölték tanítójukat, majd helyükre ültek. Nem lett azonnal csend. Csapkodták a pad tetejét, nyikorogtak a székekkel, valaki hangosan felsóhajtott. Aztán az osztály elcsendesedett. Anna Vasziljevna arra gondolt, mennyire izgult a múlt évben óra előtt, menynyire kínozta a nevetséges félelem: hátha nem értik meg a gyerekek? Anna Vasziljevna elmosolyodott a gondolatra és egyenletes, nyugodt hangon elkezdte: — Ma folytatjuk a szófajok elemzését... Főnévnek nevezzük azt a szófajt, amelyik valamilyen tárgyat jelöl* amelyikre így lehet kérdezni: ki ez, vagy mi ez? Például: „Ki ez?” — „Tanuló”. Vagy: „Mi ez?’* — „Könyv”. — Bejöhetek? Jl, félig nyitott ajtóban egy alacsony legényke állt. Kerek arca vörös volt a fagytól, szemöldöke ősz a dértől. — Újra elkéstél, Szávus- kin? — kérdezte Anna Vasziljevna. Szávuskin úgy fogadta a tanítónő szavait, mint engedélyt a belépésre és gyorsan helyére ment. A fiú bedugta táskáját a pádba és megkérdezte szomszédját, bizonyára arról* mit magyaráz Anna Vasziljevna. Anna Vasziljevnát elkedvetlenítette Szávuskin el- késése. Az eset elrontotta a jól kezdődő napot. — Értitek? — fordult az osztályhoz. — Igen!... Igen!; ... — felelték kórusban a gyerekek. — Jól van. Akkor mondjatok példákat. Néhány másodpercig csend volt, aztán valaki bizonytalanul kibökte: — Macska. — Helyes — mondta Anna Vasziljevna és rögtön eszébe jutott, hogy a múlt évben is a macskát említették elsőnek. Most aztán megeredt a hangjuk: — Ablak! Asztal! Ház! Ü« — Jól van! — szólt Anna Vasziljevna. Az osztály boldogan zsongott. Anna Vasziljevnát meglepte az az öröm, amivel a gyerekek az ismerős tárgyakat megnevezték, mintha valami új, szokatlan jelentésüket ismerték volna fél. A tárgyaik köre egyre nőtt, de a gyerekek az első percekben csak a legközelebbi tárgyakat sorolták fel: kerék... traktor... kút... seregélydúc. A hátsó pádból meg, ahol a kövér Vászja ült, vékonyan és kitartóan hangzott: — Szög... szög... szög— Valaki félénken így szólt: — Város. — Nagyon jó! — hagyta jóvá Anna Vasziljevna. Aztán ilyeneket mond- tcik* — Utca... Metro... Villamos... Film... — Elég, — szólt Anna Vasziljevna. — Látom, megértettétek. A hangok kelletlenül bár,- elhallgattak. S hirtelen Szávuskin felkiáltott: — Téli tölgy! A gyerekek felnevettek. — Csend! — ütött tenyerével az asztalra Anna Vasziljevna. — Téli tölgy! — ismételte Szávuskin. Nem vette észre sem a gyerekek nevetését, sem a tanítónő kitörését. Ezt nem úgy mondta, mint a többi tanuló. A szavak leikéből fakadtak, mint egy vallomás. Vasziljevna nem tudta megérteni különös izgatottságát és ingerülten megkérdezte: — Miért téli? Egyszerűen tölgy. — Egyszerűen tölgy — hogyne! — Téli tölgy — ez az igazi főnév. — Ülj le, Szávuskin.' — így van ez, ha elkésel. „Tölgy” — ez a főnév, de hogy mi az a „téli” azt ml még nem tanultuk. — A nagyszünetben majd gyere a tanáriba. Szávuskin leült. A tanítónő szigorú szavai egyáltalán nem keserítették el és továbbra is mosolygott, csak úgy magában. „Nehéz gyerekek” — gondolta Anna Vasziljevna. Az óra folytatódott. — Ülj le, — mondta Anna Vasziljevna, mikor Szávuskin belépett a tanári szobába. « fiú elégedetten ereszkedett a fotelba és néhányszor hintázott a rugókon. — Légy oly jó, magyarázd meg, miért késel el rendszeresen. — Nem tudom, Anna Vasziljevna. — Széttárta a kezét. Egy egész órával előbb indulok eL Milyen nehéz is megtalálni az igazságot a legjelentéktelenebb dolgokban is. Sok gyerek jóval távolabb lakott, mint Szávuskin, de egyik sem vesztegetett egy óránál többet az útra. — Hogy nem szégyelled magad azt mondani, hogy egy óra kell, míg ideérsz? Házatoktól az országúiig kb. tizenöt perc, onnan meg nincs több, mint egy félórányi út. — De én nem az országúton jövök. Egy rövid úton jövök az erdőn át — mondta Szávuskin, s mintha maga is csodálkozott volna ezen a határozottságon. Anna Vasziljevna szomorú lett, mint mindig, ha hazugságon kapta a gyerekeket. Hallgatott és remélte, hogy Szávuskin így szól: „Bocsásson meg, Anna Vasziljevna, elhógolyoztam az időt a gyerekekkel” —vagy valami ilyen egyszerű, ravaszság nélküli dolgot. De az csak nézett rá azokkal a nagy szürke szemeivel, mintha tekintete azt mondta volna: „No, tisztáztunk is mindent. Mit akarsz még tőlem?” SzOWOfá» Szávuskin, nagyon szomorú! Beszélnem kell a szüléiddel. — Nekem csak anyukám van — mosolyodott el Szávuskin. Anna Vasziljevna majdnem elpirult. Emlékezett a sovány, fáradt asszonyra — Szávuskin édesanyjára. Egyedül, a Honvédő Háborúban elesett férje nélkül nevelte Kolján kívül még három gyermekét is. Aztán még Szávuskinának ezen kívül is bizonyára sok dolga van még. S mégis, Anna Vasziljevnának találkoznia kell vele. — El kell mennem édesanyádhoz. Reggel megy munkába? — Nem, csak három órá- tóL — így még jobb. Két órakor fejezem be a munkát. Örák után elkísérsz. Az ösvény, amelyen Szávuskin Anna Vasziljevnát vezette, mindjárt az iskola mögött kezdődött. Alighogy beértek az erdőbe, a csend és nyugalomnak mintha egészen más, megbűvölt világába kerültek volna Kör- nyes-körül minden fehér volt. Néha valamilyen nagy állat hatalmas nyomaival találkoztak. — Jávorszarvas járt erre! — mondta Szávuskin, mintha régi ismerőséről beszélne, miután észrevette, hogy a tanítónőt érdeklik a nyomok. — De ne ,féljen — tette hozzá. — Á jávor- szarvas szelíd. — Te már láttál? — kérdezte Anna Vasziljevna. — Élve? — Szávuskin nagyot nyelt. — Nem, nem láttam. Az ösvény egy patakhoz vezetett. A patakot helyenként vastag hóréteg, néhol jég borította, néha meg a hó és jég alól előbukkant a sötét víz. — Miért nem fagyott be teljesen? — kérdezte Vasziljevna. — Meleg források keringenek benne. Látja ott, azt az áramlatot?! Sok ilyen forrás van itt — mondta Szávuskin lelkesen. A patak a hó alatt is él. Anna Vasziljevna elbámészkodott a pataknál és csak később vette észre, hogy Szávuskin már előre ment és várja őt. Utolérte Szávuskint. Itt már elvesztették hatásukat a meleg források, a patakot vékony jég borította. Tetején gyors, könnyű árnyak cikáztak. — Nézd csak, milyen vékony a jég, még a víz folyását is látni. — Ugyan, Anna Vasziljevna! Én löktem meg egy gallyat, annak az árnyéka látszik. Anna Vasziljevna ajkába harapott. Ügy látszik, itt az erdőben jobb rá hallgatni. Szávuskin megint a tanítónő elé sietett. —- Ügy tűnt, mintha soha nem akarna végeszakadni ezeknek a fáknak, hóbuckáknak, ennek a csendnek és félhomálynak. Elől azonban váratlanul egy vakító fénysugár tört elő. Ott, a tisztáson, ragyogó fehér ruhában, hatalmasan és fenségesen állt egy tölgy. Alsó ágai sátorként terültek szét a tisztás felett. A hó megszorult háncsának mély ráncai között, száraz lombozata alig hullt le. — íme, ö az, a téli tölgy. Anna Vasziljevna bátortalanul odalépett a tölgyhöz és az erdő fenséges őre csendben feléje intett ágaival. Szávuskin valamivel bíbelődött a tölgy tövénél, s még csak nem is gyanította, mi játszódik le a tanítónő lelkében. — Nézze csak, Anna Vasziljevna! Szuszogva félretolt agy hótömböt, amihez alulról föld és rothadó fű maradéka tapadt. Ott, a gödörben feküdt egy finom levelekkel befedett gombóc. A levelek közül éles tök meredeztefc elő, s Anna Vasziljevna kitalálta, hogy ez sün. Szávuskin gondosan betakarta a sünt takarójávaL Aztán egy másik gyökérnél kotort a hóba. Egy pici gödör lett látható. Egy béka gubbasztott benne. Szávuskin megpiszkálta a békát, de az meg se moccant. — Tetteti magát — nevetett Szávuskin. — Mintha megdöglött volna. Ha aztán a napocska kisüt, elkezd ugrándozni. Folytatta a tanítónő kalauzolását a maga kis világában. A tölgy tövénél még sok élőlény talált menedéket: bogarak, gyíkok, apró rovarok. Némelyek a gyökerek alatt rejtőzködtek, mások a háncs ráncai között felejtődtek. Az erős fa annyi éltető meleget raktározott el, hogy az állatkák nem is találhattak volna jobb helyet maguknak. Anna Vasziljevna örömmel vegyes érdeklődéssel nézte az erdőnek ezt a számára ismeretlen, titokzatos életét, mikor meghallotta Szávuskin ijedt kiáltását: — Ó, már nem leljük otthon a mamát! Anna_ Vasziljevna sietve az órájára nézett — negyed négy. Olyan érzése volt, mint akit lépre csaltak. S miután gondolatban bocsánatot kért a tölgytől apró emberi ravaszságáért, így szólt: Rendben van, Szávuskin, de ez azt jelenti, hogy nem mindig a rövidebb út a biztosabb. Az országúton kell járnod. Szávuskin semmit sem válaszolt, csak lehorgasz- totta a fejét. „Istenem! — gondolta fájdalmasan Anna Vasziljevna. — Lehet-e világosabban beismerni erőtlenségét?” A mai és minden más órájára gondolt: milyen ^ szárazon és hidegen beszélt eddig anyanyelvéről, ami pedig olyan friss, szép, gazdag, mint amilyen bőkezű és szép maga az élet. S ő még ügyes tanítónőnek tartotta magát! Lehet, hogy még egy lépést sem tett meg azon az úton, amihez egy egész emberi élet is kevés... Igen, és hol az az út? Nem könnyű megkeresni, nem egyszerű. De abban az örömben, amely- lyel a gyerekek harsogták, hogy „traktor”, „kút”, „seregélydúc”, zavarosan bár, de feltűnt számára az igazság. — No. Szávuskin, köszönöm a sétát. Azért, ha akarod, ezt az utat is használhatod. — Én köszönöm önnek, Anna Vasziljevna! Szávuskin elvörösödött: nagyon szerette volna azt mondani tanítónőjének, hogy soha többé nem fog elkésni az iskolából, de nem akart hazudni. Felhajtotta a gallérját és lejjebb húzta a sapkáját. — Elkísérem— — Nem kell, Szávuskin, egyedül is hazatalálok. Hitetlenkedve nézett a tanítónőre. majd felvett a földről egy pálcát, letörte a görbe végét és átnyújtotta Anna Vasziljevnának. — Ha jávorszarvassal találkozik, üssön a hátára, akkor elfut. De jobb lesz, ha csak meglegyinti. Különben megsértődik és egészen itt hagyja az erdőt. — Jól van, Szávuskin, nem fogom bántani. flnnq Vasziljevna egy — kissé távolabb ment és utoljára visszanézett a tölgyre és látta, hogy tövében egy alacsony, fekete alak áll: Szávuskin nem ment el, a távolból vigyázta tanítónőjét. S Anna Vasziljevna hirtelen megértette, hogy ebben az erdőben nem a téli tölgy volt a legcsodálatosabb, hanem ez a kis emberke, a hazáért elesett katona fia, a jövendő csodálatos és rejtélyes polgára. Intett neki a kezével és csendben tovább ment az ösvényen. Molnár Sándor fordítása Roger Martin 4u Garth Egy lélek története Ez a regény, ha nem is az első, de az első jelentős műve a Nobel-díjas nagy francia írónak. 1913 novemberében jelent meg először, Párizsban. Sikere Martin du Gard számára is meghozta az írói elismerést. Az Egy lélek történetében — ugyanúgy, mint főművében, a Thibault családban, a századforduló nagy társadalmi és világnézeti válságának a bemutatására, elemző vizsgálatára vállalkozik. Jean Ba- rois életregénye, világnézeti fejlődésének a története a katolicizmustól az ateizmusig, s a vallástalan- ságtól vissza az ifjúkori hitéhez. Tulajdonképpen történelmi regény: középpontjában a századi ordaló francia történelmének egy jelentős csatája áll, a Dreyfus-per. A regény műfaját tekintve könyvdrámának látszik, minthogy a színpadi jelenetekre tagolódik, a szereplők beszédét az író színpadi dialógusok formájában rögzíti, a leírások pedig szerzői utasításokként szerepelnek. A regény minden jelenete maga is egy kis dráma, és minden drámai jelenet Barois életének egy-egy sorsdöntő állomása. Martin du Gard írói erényeit elsorolni, dicsérni szinte illetlenség; Ennek a drámai sodrású könyvnek már az első sorai is csalhatatlanul elárulják a nagy írót és gondolkodót. Csak gyönyörűséggel, lehet olvasná éles megfigyeléseinek pontos, tömör kifejezéseit, egy igazságot, tisztaságot áhító lélek megindító küzdelmét, vergődését és bukását. Jacques Prévért: REGGELI Feketét töltött A csészébe Tejet A feketébe Cukrot dobott A kávéba Lassan és hosszan Kavarta Belébámult Felhajtotta Hamutartóba Rám sem pillantva Egy szót sem szólva Felkelt Kalapját Fejére tette Esőköpenyét Magára vette Mert zuhogott És elment Hozzám egy hangot sem Az esőbe [szólva Rám sem nézve Rágyújtott egy Cigarettára Füstjét fújdosta Karikába Hamut szórt a Egy szót sem ejtve És én Zokogtam Arcom két kezembe rejtve Tamkó Sírató Károly fordítása Megjelent az Alföld júniusi száma Ismét színes, olvasmányos az Alföld új, 1964. júniusi száma. A próza rovatot Cseres Tibor folytatásos, hosz- szabb elbeszélése nyitja: Fenn az égen száll egy sas címmel. Zám Tibor: Piros ultimé c. elbeszélése mai életünk egy érzékeny pontját érinti, merész hangja szocialista felelősségtudatról árulkodik. Szeberényi Lehel: Rókavadászat c. elbeszélése a múltból vett témában, humanista állásfoglalással. érdekes ellentétet dolgoz fel. A líra rovatban kiemelkedik Orbán Ottó, Kertész László, Stetka Éva, Pap Károlyné és Zászlós Leven- te; e rovat közli még ÉbU Katalin, Gál Sándor. Mar~ connay Tibor verseit. Két új rovattal gazdagodott e számban az Alföld, az ESZMECSERE rovat új vitát indít a népművelésről. Durkó Mátyás: Népművelő gondok című tanulmányára vár hozzászólásokat. Dr. Kiss Sándor a harmadik számban megjelent Forgács Józsefnéval polemizál Szexuálerkölcs és moralizá- lás című tanulmányában. A másik új rovat a MŰHELY, Fülöp László brilliáns József Attila elemzését közli a Téli éjszaka címmel. A művészet majd minden ágáról közöl cikkeket a MŰVÉSZET rovat. Pálfa István a debreceni Csokonai Színház Shakespeare bemutatójáról, a III. Ri- chardról ír elemző bírálatot. Hoppál Mihály a Korszerű filmművészet sodrásában címmel a Gaál-Sára Sodrásban című filmjéről ír jegyzetet; Bőgel József a debreceni III. tavaszi-, Daru kó Imre a gyulai VII. alföldi tárlatról ír. Holló László kiállítása a Kossuth Egyetemen címmel közli a lap a megnyitón elhangzott Bán Imre beszédet. Az Alföld Képcsarnoka Somos Miklóst méltatja. A KÖNYVEK KÖZT rovatban Bakó Endre — Galambos Lajosról, Stetka Éva — Székely Magdáról, Maros László — Marconnay Tiborról. Barla Gyula — Görgey Gáborról írnak recenziót. A HÓNAPRÓL HÓNAPRA rovatban Boda István folyóirat-szemléje, Pákozdy Ferenc évkönyv kritikája. Szerkesztőségi közlemény és Krónika olvasható. A széles skálán mozgó, változatos anyagot Félegyházi László két egészoldalas reprodukciója, valamint Somos Miklós, Veié- nyi Rudolf rajzai, Menyhárt József fametszetei és Gon- da Zoltán linómetszete ga» dagítia
