Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
1964. június 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 földeák János «• XXXíOOOOCJOOOOCXXOOCCOOOOOCOOOCXXOOOOOOOOOgCXOQOOCXX EGY ASSZONY ELMENT N em titkolom tovább, elhagyott a feleségem. Azért hallgattam róla egy hétig, mert visszavártam. Pedig már szerdán cédulát találtam az előszobában: Kedves Jutkánk! Kerestünk, Jegy miért nem jársz dolgozni? Beteg vagy? A mester arra kér, hoüv jelentkezz, vagy üzenj. Csókolunk mindnyájan. Martinná, és Böske. Tehát dolgozni se ment... Tegnap fölkerestem az asszony-húgomat, hátha azoknál van. Hetek óta nem járt náluk. Á húgom megrémült. és a rendőrségre akart rohanni, hátha utcai baleset érte Jutkát. Amikor elmondtam, hogy Jutka vasárnap reggel a szemem láttára csomagolta össze a holmiját és elment a lakásból, a húgom elképedt, azután lehülyézett és lecsi- bészezett. Szerencsére az ura is otthon volt, máskülönben megpofoztam volna... Más rokon vagy olyan közeli ismerős, akihez mehetett volna, nincs. A munkatársnőihez sem költözhetett, mert akkor nem keresték volna a gyárból. önként kínálkozik a föltevés, hogy Jutka hazautazott a szüleihez, Kaposvárra. Már arra gondoltam, utána megyek, hogy megbékítsem, de attól tartok, ajpósék-anyósék visszataná- dsolják, és a vasúton elkerüljük egymást. A táviratküldést is elvetettem, mert szégyelltem, hogy majdnem egy hét múltén érdeklődőm csak felőle. Mi tagadás, ilyen gondjaim vannak! Meg sem tudom magamnak pontosan magyarázni, mi vadította meg Jutkát annyira, hogy hirtelen elköltözzön tőlem? Egyszerűen nem értem, hisz már kezdtünk visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Legalább is így hittem... Közben. beismerem, szamárság volt a csökönyös tagadás és hallgatás1. Rögtön bocsánatot kellett volna kémem. És megfogadni, hogy soha többet! Hogy az volt az első és utolsó!... Mert hogy az első volt, higgyék el nekem. De hadd kezdjem az elején. Még a nyáron megakadt a szemem az egyik üzemi fruskán; lenge ruháiból ki- kandikáló feszes bőrén, gusztusos alakján. Nem, dehogy volt szebb Jutkánál! Mégis, csak úgy szórakozásból, hogy mennyit érek még a lányok előtt, kikezd- tem vele. Sokkal engedékenyebb és hajlékonyabb volt, mint számítottam... AA elyik férfi fordulna sarkon, ha meggyőző biztatást kap egy csintalan kedélyű, élni szerető, merész leányzótól? Ugye, ilyen nincs. Ha mégis akad, azt ökörnek tartják... Számomra is csábító volt az új, friss méz. Miért ne kóstoljam meg? Ingyen kapom. S amikor Jutka második műszakos volt, a fruskát hozzánk vittem, mert szeretem a házias kényelmet. A leánynak még jobban tetszett a kaland. Egyébként is a leányok szeretnek így bosszút állni az asszonyokon. Mondom, először tettem ilyent, amióta megnősültem. Ki az ördög gondolt, arra, hogy a leány ott felejthet valamit? Mert ez történt. Jutka találta meg a nevetségesen semmicske puder- puffot. Ügy emelte föl az egyik fotel mögül, két újjá- val csippentve, mintha fertőző bacilusokkal lenne tele. — Hát ez kié? — tartotta elém, és fenyegetően elborult az arca. Még jó, hogy hang jött ki a torkomon. — A tiéd! — válaszoltam elszántan, szemrebbenés nélkül. — Ez nem az enyém. Az enyém a táskámban van. — Ki járt itt? — emelt a hangján, s közben remegett a rúzstalan, szép szája tja már elkezdtem a ta** gadást, folytatom: — Hiába kérdezed, Jutka, nem tudom... — Azt még esetleg elhiszem, hogy nem ismered, hogy nem tudod a nevét. S ha tudnád, se mondanád meg... Nos, ki járt itt? — kérdezte újra, félelmetes nyugalommal. Olyan szép volt, mint régi festők képein a bosszúállós angyala — Valami tévedés lehet ebben a dologban — kerteltem makacsul. — Az igaz, valaki tévedett! Azt hitte, hogy eltette ezt is. De nem tette el. Ezért tévedett!... Mindenesetre add vissza neki! — és az arcomba vágta. Ezután nem szólt többet hozzám, hiába . kísérleteztem. Mintha süket és néma lett volna. Ügy viselkedett, mint aki nem tud rólam. Mintha nem is lennék a világon. Állandó érvénnyel a második műszakra helyeztette át magát. Mindig tizenegy óra után ért haza. Én ilyenkor már aludtam, mert minek vártahi volna ébren? Se tett, se vett. Minden közeledési szándékomat elutasította. Reggelenként ő aludt még, amikor én munkába indultam. így teltek a napok. Kegyetlen némaságban... A háztartást azért ellátta. Ennivalót készített, takarított és tiszta fehérneműt is adott. De másról is gondoskodott. Az áruló holmicská- mindig odadobta a szőnyegre, hogy amikor a munkából hazatérve benyitok a szobába, rögtön a szemembe tűnjön. Először fölszedegettem és az egyik székre tettem. Gyáva voltam eldugni. De mindig visszadobta. Végül én is otthagytam a szőnyegen. Ha neki jó, engem se zavar. Jövés-menés közben aztan kikerültem, vagy átléptem... Az első, ilyen körülmények között ránk köszöntő vasárnapra gép-karbantartási műszakot vállalt. Hogy ne kelljen otthon lennie velem egész nap. A második vasárnap viszont összecsomagolt, és elment... Á zt is elmondom, ho” gyan történt. Nehogy azt állítsák, megvertem, vagy elzavartam. Vasárnap hajnalban arra ébredtem föl, hogy szokatlan csönd van a szobában. Kiderült, hogy egyedül vagyok. Jutka még nem tért haza. Megijedtem. Hátha a zárban felejtettem a kulcsot, és nem tudott bejönni a lakásba. így azt hihette, hogy szándékosan zártam ki. Ám nem, a kulcsomat nem hagytam a zárban. Felszedelőzködtem: le a házmesterhez, De semmi. Tegnap dél óta nem látták. Vissza a lakásba. Nem jegyeztem meg, mennyi ideig keringtem idegesen a bútorok között, ki-kilesve az ablakon, hogy jön-e?... Néhány perc hiányzott a h«t órából, amikor végre rám nyitott. Sápadt volt és fáradt. A köszöntésemet most is válasz nélkül hagy- ta. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak. — Benn kellett maradnod? — kérdeztem részvéttel. Csodálatos, erre már felelt: — Nem kellett! Meglepett a válasza. Akkor hol lehetett eddig? Mégsem mertem megkérdezni, csak szótlanul néztem. mint hányja le a felső ruháit, és csukta a fürdő-' szobát magára. Amikor visszatért, mint-1 ha frissebb lett volna. Ve- j lem mit sem törődve, ünneplés ruhát váltott. Pedig azt vártam, lefekszik... Ekkor vettem észre, amint fesztelenül öltözködött, egy friss harapás nyomát a meztelen vállán, a nyaka tövében. Éppen ott, ahol én is szerettem megcsókolni. — Mitől sérültél meg? — kérdeztem tapintatosan, közelebb lépve hozzá, de ugyanakkor a fölfedezés könyörtelenségével mutattam a *vállára. — Nem sérültem meg — jelentette ki határozottan. — Hát akkor ez mitől van? — tudakoltam kissé gúnyosan. — Mitől?... Meg akartalak csalni! — és öltözött tovább. — Mit... mit akartál? — zökkentem ki fölényemből. — Mondom, hogy meg akartalak csalni, de nem sikerült. Ahhoz én túlságosan tisztességes vagyok-.. Nem baj, majd megpróbálom mégegyszer. Addig próbálom, amíg sikerül... — Megőrültél, Jutka!? — Szó sincs róla. De amit neked lehet, nekem is szabad ■— és esetlen mozdulattal feléin rúgta a most is szőnyegen virító púder- puffot. AA ire valami válaszra ' * bátorodtam volna, előkerítette a nagyobbik utazótáskánkat és rakta, gyömöszölte bele a szekrényből előkapkodott ru-, háit. ' — Ezt meg miért? Mit akarsz? — álltam eléje. Ütésnek is beillett volna, oly erővel lökött félre. — Elköltözöm tőled. Idegenek után nem fizetek lakbért, villanyt és fűtést! Nem azért dolgozom!... Ennyi rosszindulatra már nem feleltem. Valami ostoba makacsság uralkodott el rajtam: így is jó! Majd meglátjuk, ki bírja tovább? Szótlanul ment ki a lakásból, még rám se nézett. Nem csapkodott ajtót, nem idegeskedett. Természetesnek és megfontoltnak látszott. Mintha valahova utazna, s bőven van ideje. Ennek már egy hete. Megérthetik, hogy hiányzik nekem Jutka, fáj az egész ügy. Fáj, mert szeretem Jutkát. És akkor is szerettem, amikor kikezd- tem azzal a fruskával. Minden múló nap növeli bizonytalanságomat. Mit tegyek? Nem vagyok elég okos. Adjanak tanácsot. Illyés Gyula: KUNHALMOK Kunhalmok ti, a sokhalú, bő Obtól e kis Kapósig elf üzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondok- túrások, mesék babszemel, hogy hol fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban mely idehozott bennünket, kifúltan tántorgó népet szabadlevegőre: ti vagytok a mi-katedrálísaink! „Márvány-zenék?!” Óh, csak módunk szerint, így, sárból! — óh ti piramisaink! Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobotok tompa tam-tamját: tovább! Somlyó György : Preve ne@ 1962. Minden nap Melyik a kettős ősátok közül: természet? ember? aszály? banditizmus? ami naponta újra megfeszíti ezt a szelíd tájat az éj keresztjén, hogy glóriás fején lobogva lángol az erdőtüzek töviskor óvá,ja O. A. S. Hiába sütitek források kövébe a három fenyegető fekete jelet, hogy a friss vízre szomjúhozók szemébe egy korty rémületet égessetek, hiába írjátok a fekete égre a terrorban fogant lángbetűket, csak titeket emlékeztetnek a végre ezek az olthatatlan hasonlatok: világ égalján, egyik a másikat érve ropognak a gyúlékony gyarmatok. A dűlőúton, hol megyek, pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remei és széttépi á fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak tanyák, a régi Ázsia falkája vándorol a láp felé, a homok-szakarát el kell hagynia, Nem egy akác, egész fasor ágaskodik már ki a homokból. Napközeiben egy fa tetején a fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucseesemök, — Nagy bádogl éggömb-víztorony, áll a templomhoz, — gondolom szoptatni a csecsemet. 5 Hazaérkezett Finnországból a Tisza táncegyüttes pénteken délelőtt futott be a szolnoki állomásra ** az a nemzetközi gyors, amelyen a szolnoki Tisza táncegyüttes tagjai érkeztek haza külföldi vendégszerep' ésükről. A hosszú utazás bizony meglehetősen fárasztó volt, de az együttes tagjai mitsem törődve a fáradsággal, lelkesen mesélték élményeiket az őket váró rokonoknak, ismerősöknek. E kellemes és maradandó benyomások még annyira frissek, hogy hír. telenében szinte lehetetlen rendszerezni őket. Nem sokkal a megérkezés után mégis arra kértem én is Lázár Mihálynét, a külföldet, járt szolnoki delegáció politikai vezetőjét, hogy dióhéjban foglalja ösz- sze e néhány nap történetét. Tudomásom szerint a csoport első finnországi szereplésére Lahtiban, a „fecskék városában” került sor. — Sajnos, ’ városúézésre csak nagyon kevés időnk volt, június 8-án érkeztünk meg Lahtiba, és még aznap este színpadra kellett lépnie az együttesnek. A hosz- szú utazás egy kicsit meg is látszott a gyerekek teljesítményén. bár a közönség ebből semmit nem vett észre, és nagy tapssal köszönte meg műsorukat. — Nagyon zsúfolt volt a program, és ez a delegáció valamennyi tagját igénybe vette. — Valóban, kint tartózkodásunk ideje alatt szinte egy perc megállásunk nem volt, de a siker, úgy hiszem, valamennyiünket kárpótolt a fáradságokért. Még 8-án éjszaka tovább utaztunk: a népitánc fesztivál színhelyére, Riihimäkibe. Ezen a fesztiválon 5 külföldi és 5 finn tánccsoport vett részt. Június 9-én egy színpompás felvonulással kezdődött. Minden együttes népviseletben, zászlóval vonult végig a 20 ezer lakosú kis városon. Már ekkor megnyilvánult az a mérhetetlen, valóban testvéri szeretet. amellyel finn barátaink fogadták együttesün- , két. Ez a szeretet kísért bennünket a városban mindenütt. amerre mentünk. Csoportunk volt a résztvevők közül az egyetlen, amely a fesztivál műsorán kívül önálló műsort adott. Sőt a nagy érdekli désre való tekintettel péi teki fellépését vasárnap meg kellett ismételnie. — A sok emlékezetes é mény közül az ön vélem' nye szerint mégis melyi volt a legkedvesebb, a le; maradandóbb? — Nagyon büszkék v; gyünk, hogy . műsorunk; megtekintette Kekkonen e nők is. Az elnök egyik dé után a városba látogatót és tiszteletére díszelőadá: rendeztek a fesztiválon szí replő valamennyi együtt« részvételével, Csóportun huszonöt perces műsoridi jének lejárta után Kekk< nen elnök magához kéret! a rendezőket, és kívánság! ra a műsoridőnkön túl eg tízperces magyar nóta blol kai meghosszabbítottuk sze replésünket, Nagyon nehéz híven vis; szaadni azt a hangulato azt ^ a lelkesedést, amelly« a finn közönség jutalmazt fellépéseinket. Megható vo! látnunk, hogy a magya muzsika milyen érzelmi ha tásokat váltott ki belőlüt talán túlzásnak tűnik, d' hallatára egyszerre aevei tek és sírtak az emberek n. G, Mátyás Ferenc: izcslad ct múlt
