Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

VEI NÉPLAP 1964. május L KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FÉNYES KOSZORÚ Megsértették az én édesanyámat, azt mondták róla, hogy már öregasszony, ráncos a homloka, napja mólóban s ily korban bizony látása homályos. Ó, jaj beh megértik a bölcsek a végzet otromba parancsát, 6, jaj, beh tudósok. De én a tudatlan nem érthetem ezt meg. Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel izgága szátok a hű szeretetröl? Láttátok-e arcát és kék szeme tündér­fényét a sötétbe, ha rémeket űzve hozzám suhogott a gyerekszoba mélyén s ágyamra hajolva körülötte csönd lett, fény lett körülötte? Láttátok-e aztán hogy tűnt tova lassan, visszatekintve, az éjt aranyozva, rám hagyva a békét? Tudjátok-e hogy nekem ő az egyetlen és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, csak édesanyám, akit angyali szó hív Szépen-csevegönek Euláliának. Nem hagylak el én, lásd nem hagylak el, áldott s mint egykor a gyermek, kis lovagod már öklét mutogatta, ha bántani mertek, úgy zördülök én most a vadkani-aljas életre mi megtép disznó-agyarával a porba alázva téged, te magasztos. Nem hagylak el sohasem te legelső asszony a földön, a gyermeked itt van, hogy védjen örökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat. Ki tud magyarul ? Az oktatásügy állandó gondja, a népművelés ál­landó programja ma az általános műveltség.. — Gondolnak erre az isko­lai tantervek kidolgozá­sában, s évről évre sok- ágúbb, terjedelmesebb népművelési tervek szü­letnek és valósulnak meg az új műveltség kibonta­koztatása érdekében. Is­meretterjesztő előadások tízezrei hangzanak el, sokszor a hallgatók egye­nes kívánsága alapján, hogy minél sokoldalúb­ban ismerje meg az em­ber a világot. Klubesté­ken és külön alkalmak­kor rendezett szellemi ve­télkedőkön . találékony rendezők mindenről vizs­gáztatják a megjelente­ket. Az amőbától a ga­laktikákig, és a helyes öl­tözködéstől a filozófiáig; Mindez helyes törek­vés, ha sokszor vitatni is lehetne a megvalósítás módját. Különösképpen azonban egy dologról rit­kán és kevés sző esik az előadásokban, vitákon és találós kérdésekben: a szóról. A szép magyar beszédről. Az újságok és a folyóiratok is elhanya­golják magyar nyel­vünket. Legtöbb, ha egy- egy jelentéktelen szóvál­tozatért folyik a párbaj, háromszori glosszaváltás- sal. Pedig az általános mű­veltséghez a szép magyar beszéd, a helyes fogalma­zás is hozzátartozik. A műveltség nemcsak tudás, és tájékozottság a dolgok összefüggéseiben, hanem érzékenység is a tapasz­talt jelenségekkel szem­ben, és érzékeny mércéje saját megnyilatkozásaink­nak. A képzőművészetek iránti fogékonyságban, az ízléses öltözködésben és újabban a lakáskultúrá­ban már mutatkoznak is eredmények. És ezek egy­mást segítik. Például a képzőművészeti ízlés nö­veli a szem érzékenysé­gét a lakberendezési tár­gyak, és ezek összhang­jának megítélésében; — Miért van akkor mégis, hogy a zenei műveltség növekedésével nem jár együtt a nyelvkultúra fej­lődése? 0 Egyrészt azért, mert nem fordítunk külön fi­gyelmet erre a kérdésre, másrészt, mert megfeled­kezünk a nyelvi művelt­ségnek bizonyos sajátos­ságairól. Édes anyanyelvűnk — mondjuk, mert a beszé­det már csecsemőkorban, édesanyánktól kezdjük tanulni. Tehát jóval előbb, mint bármi mást. Mégis ebben leszünk leg­elmaradottabbak, mert később a beszédre már nem tanítanak kellő ala­possággal, úgy gondolják, hogy azt már tudjuk; így az ember alig tanulta meg anyanyelvét, máris kezdi felejteni. Á gyer­mek még azt mondja: „Megtanulok írni, és ol­vasni”. Később a felnőt­tektől ezt így „tanulja”: j,A gyerekek ismerkednek a betűvetéssel és az ol­vasással”. — A gyermek még így szól: „Miért hagyták abba a zené­lést?” — később már ezt mondja: „Miért állították le a magnót?”. Technikai műveltsége növekedésével csökken a nyelvi művelt­sége, eltompul — mert nem gyakoroltatják — nyelvi érzékenysége. Felnőtt korban aztán már teljesen „perfekt” lesz ilyen rejtelmes mon­datok szerkesztésében, mint amit egy hivatalos egész­ségügyi programban ol­vastunk: „Nagyot fej­lődött megyénk az egész­ségügyi ellátás feltételei­nek növelése terén”; S hogy az új generációkat magyarul tanítani híva­tott pedagógusok se ma­radjanak ki a nyelvron­tásból, ilyen kifejezések olvashatók egy — neve­lők számára írt — pá­lyaválasztási tanácsadó­ban: „nehézségek merül­nek fel” — „tehetségről tesz tanúságot” — „vajon az előttünk álló tanuló rendelkezik-e ezekkel a követelményekkel?” Ezeket a dudvákat ki' kell gyomlálni nyelvünk virágos kertjéből. Sajnos, kevés a jó kertészünk, és sokan, akik irtani híva­tottak, csak újabb giz- gazt vetnek el. — Napilapjaink gyer­mekrovataiban gya­kori a mesehősök ilyes­féle „modern beszédstílu­sa”, mint amit egy nem­rég megjelent írásból sze- melgettünk: „A hóréteg már nem is jelentett előt­te akadályt”. — „A leg­nagyobb kitüntetésben részesítlek”; — „Te le­szel... legelső hírnököm az emberek felé”; Me­gyénk egyik művelődési otthonának évi tervében pedig a „szép, magyaros beszédstílus kialakítása” és a közönség „ízlésének bővítése” szerepel a „cél­kitűzések” között. Vajon milyen lehet az a „be­szédstílus”, amelyik nem magyar, csak „magyaros”; Vagy a másik, vaskos értelmében kell vennünk a „magyaros” kifejezést? Akkor mi is megmond­juk magyarosan, hogy úgy lóg e terven a be­szédstílus, mint tehénen a bővített ízlés. Nem akarjuk tovább sorolni a példákat napi­lapjainkból, folyóirataink­ból, sőt a szépirodalom­ból vett idézetekkel. — Inkább ahhoz szeretnénk néhány gondolattal hoz­zájárulni, hogyan lehetne a további nyelvromlást megakadályozni. Művelt­ségünket csak akkor tud­juk értékesebbé tenni, ha állandó figyelemmel, tudatosan törekszünk er­re. Ilyen tudatosan kelle­ne művelni nyelvünket is. Ügy vigyázzunk be­szédünkre, ahogyan vi­gyázunk öltözködésünkre, viselkedésünkre, és aho­gyan pótolni igyekszünk tudásunkat; Ma már le­járt a vadzsenik korsza­ka, senki sem arat na­gyobb sikert egyfajta mű­veltségével, ha elhanya­golja a többit. Megkíván­juk a tudóstól, mű­vésztől is, hogy rendesen öltözködjék és üresfejű­nek tartjuk azt, aki csak szép ruházatával tűnik ki. Ki kell fejlesztenünk magunkban azt az érzé­kenységet, amellyel ész­revesszük a disiszananciát a szakmai műveltség, a jó öltözködés — és a-há­nyaveti, magyartalan be­szédmód és fogalmazás között! ; v De nem elég a jó szándék, s az egyéni ön­képző munka. Nagyobb szerepet kellene adni az oktatásban a beszéd, és fogalmazás tanításának. Több ilyen tárgyú isme­retterjesztő előadást kel­lene szervezni, a művelő­dési házak programjában pedig a belső nevelőmun­ka során lehetne többet foglalkozni a szép ma­gyar beszéddel. Ha pedig egy klubnapon „Ki mit tűd?” vetélkedőt rendez­nek, kérdezzék meg azt is az igen tisztelt közön­ségtől, hogy ki tud ma­gyarul? Lőrincz Loránd A jász tanyavilágtyin nem olvastak köny­veket, újságokat. Világpoli­tikai eseményről nem igen tudtak ott, s nem is érde­kelt az senkit. Nem is hiányzott, mert ez a különösen rezervált világ teremtett magának, magá­ból és magakörül nagy hő­söket és nagy hitványsá­gokra vetemedett alakokat. A nagy elrettentés figurája a téglagyáros, meg a szol­gabíró volt. A színes törté­netek közepébe Vágó Pált, a jászsági festőt, Borsos Sándort, a jászkiséri be­tyárt, Vándorfit, a szegény­sorsú históriás káplánt, Fi- ca tanító urat, az iskola- mestert, Velemi Endrét, a direktórium mártírját állí­tották. De olyan nimbusza senki­nek sem keletkezett, mint Adám István jászapáti kő­művesnek. — Majd elmondaná már Adány Isvány, ha itt lenne így kezdődött a fabulá- s mindig. Es ilyenkorra a fiatalok íjkossága is lecsendesült, csendes áhítatban a lég­iesebb öregek szavafolyá- nak volt csak szabad az ja. — Az még Lenin kapitá- \a volt, az tud is mindent '.ninnél szolgált, Lenin ta- totta. Ma már megmosolyogtató kedves naivitásokat mond­tak a mesélők. Bizony ilyen történeteket tartottunk mi szentnek akkor. — Adány kapitányt Le­nin tanította meg írni, ol­vasni. (Senki nem gondolkodott azon, hogyan taníthatott magyar nyelven írni-olvas- ni Lenin.) — Lenin kikísérte az ál­lomásra Adány kapitányt. Azt mondta neki: ne menj Lenin haza, fiam, szerzünk itt ne­ked valami jóravaló asz- szonyt, aztán majd haza- küldetek a hadsereggel. (Senki nem kételkedett, hogy miért éppen Adám kapitányra bízta volna Le­nin a hadsereget.) — Még aztán is sokat írt neki. Hívta vissza, oda, ahol már nincsenek burzsujok. De még mennyi csudás dolgot akasztottak Adám kapitányra, sokrészéről ő se tudott, a végén mégis el­hitte, mesélte is valahány­szor ha csendőr nem tartóz­kodott a közelben. L enin Icapitánya sokszor eszembe jut. Most meg különösen, ahogy a kollégám, ki rövidebb ide­je krónikása még a megye életének, a felfedezés jóte­vő izgalmával állított be a szerkesztőségbe. Megtalál­tam azt a kenderesi vörös­katonát, aki beszélgetett Leninnel — újságolta. Ka­tonája volt a kenderesi idős elvtárs a szovjet hatalmat védő magyar vöröskatona brigádnak. S kétszer beszél­getett Leninnel. így mond­ja. Örömmel fogadtuk a hirt, de azért megkérdezve, bizonyos-e? Majdnem an­nak látszik, egyébként a munkásmozgalmi történé­szek utánanéznek. A hír valósságának hite­lesítése megtörténik. De akár vélt igazságról, akár ténylegesíthető emlékről van szó, az egészben nem ez az igazán szép. Lenin itt is, ott is felújuló mon­davilágáról van sző. Ha­zánkban és itt Szolnok me­gyében is különösen nem kevés ember vallja magá­ról, ő Leninnel beszélt, őt Lenin tüntette ki, ötöle Le­nin üzent haza. Még fiatal újságíró ko­romban magam is lenyű­gözve hallgattam Kisújszál­láson, Tiszaföldváron volt vöröskatonák élményeit, amelyek arról szóltak, ho­gyan fogadta őket Lenin, miként parolázott velük, mi­re tanította őket. Az első csalódásom Vjszászon ért, aminek már lassan tíz esz­tendeje. Akkor még ott élt szeme- világát vesztve — a Don- menti harcokban Mahno banditái okozták vakságát — Homonnai Antal bácsi, akit a környék Vak Antal bácsinak tisztelt és ismert. Kora reggeltől sötét estéig szuggerálta belém, hogy szerette öt Lenin, hogyan ölelte meg, hogyan köszön­te meg vitézségét. Gyanútlanul azt kérdez­tem akkor: — Milyen ember volt Le­nin közelről? — Nagy derék, vállas ember. Fél fejjel magasabb mindenkinél. Díszegyenru­hában jött és egy fekete magyar lovon — válaszolta áttüzesedve Antal bácsi. — Szépen, dallamosan beszélt, mint akármelyik magyar parasztember. V ilágqmlást jelentett ez a válasz nekem. Ta­lán akkor először rombol­tam le magamban Adám kapitány építményét is. Nem értettem, mire való ez. Csak később. De ahhoz be kellett járnom a moszkvai Lenin Múzeum termeit, meg kellett ismerkednem Lenin élettörténetével és életművével. És így minden természe­tes. Hát persze, hogy rend­kívüli ember volt Lenin, hogy mindenkinél fél fejjel magasabb. Termetére ugyan alacsony, külsőre szerény öltözetű, de műve, a dol­gozó emberek alázatos szol­gálata óriássá tette. Hangja ugyan kissé rekedtes, de mondatainak gyújtó igazsá­ga persze, hogy megszépíti, még dallamossá is teszi. És akik sose látták, a hajdani vöröskatonák, csak az ügy harcosai voltak, csak azt tudták, hogy ezt a harcot Lenin vezeti, ezt az ügyet Lenin képviseli, persze, hogy díszegyenruhát adtak is rá és személyesen ismer­ni vélték és úgy tudták, hogy még beszéltek is, ke­zet is fogtak vele. Leninről rengeteg törté­net maradt fent és szület­nek még újabbak is. A jó­zan számítással utána néz­ve megingatja fejét az em­ber. Hiszen a mi Kossuth Lajosunkról tudjuk, száznál több esztendeig kellett vol­na forradalmat vezetnie ah­hoz, hogy semmi egyebet ne csináljon, csak a róla szóló mondák tényleges hőse le­gyen. Hát akkor Lenin? Holott milyen rövidre sza­bott pályát száguldott csak. De Majakovszkijnak van igaza: „Lenin élt Lenin él Lenin élni fogF És él nemcsak szellemi hagyatékában, nemcsak o szocialista társadalom örök­ségében, nemcsak a születő proletár államok sorában, nemcsak a dolgozó társa­dalmak nagy tanítójaként, de él a színezett, szépített mondákban, a feljegyzett írásos történetekben és csak a szájhagyomány őriz­te mondákban is. A nép megérzi, kit tarthat magáé­nak igazán, s azt szeretettel és szeretetreméltó történe­tekkel is övezi. Lenin pedig a népek nagy történelmi hőse. És elhisz- szük, elhiszik az emberek fenntartás nélkül szinte a kerekedő mondák egész so­rát, mert akiről szólnak, az múlhatatalan igazságú! Borzák Lajos kapitányai

Next

/
Thumbnails
Contents