Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
1964. május 1. SZOLNOK ME< FÉSZEKRAKÁS írta: Sásdi Sándor P ázdonyi, a tsz-elnök is ■ elmenésre készülődött. Utolsónak maradt, részvéttel nézegette a kárvallottakat. A füstölgő gerendára ráloccsantotta kannájából a maradék vizet. Azt mondta: — Most már nyugodjatok bele... Meg aztán nem úgy van, mint régen: közösségbe tartoztok, gondunk lesz reátok. Szépen elmondta. így is gondolta, dehát miféle vigasz ez annak, akinek a háza csonkig leégett, padlásán elhamvadt a háztájiban megtermett kukorica, el a munkaegységen felül kapott természetbeni járandóság, a kenyérnek való búza. Az ember meg az asz- szony egymás mellett ült a szanaszét dobált, féltett búr, tor, sokféle lim-lom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeti, az ura a tavaszi. eget nézi, amelynek keleti hajlatán a hajnal vöröses lilás színe bágyado- zik. Nedves az udvar földje, az üszkös romok között vékonyka fonálban folydo- gál a víz. A pajta alól előmászik a kutya, nyelve kilóg, melle liheg, mintha vadat hajszolt volna. Még az este, amikor a tűz kiütött, bújt el a karók, feneketlen kosarak mögé; most óvatosan szimatol a füstszagú levegőben, csóválja farkát a gazdája előtt, de az mérgesen rámorran: —• Eredj innen, mert beléd rúgok! Az asszony sóhajt, a sóhajtás belefullad a két szóba: — Jaj nékem. Hatszor-hétszer elismételgeti, nem csoda, ha az ura elunja hallgatni: — Ne jajgass, úgy se hasznai. s ^ N éz az asszonyra, aztán beletemeti arcát a két kezébe, nagy-nagy fájdalom ziháltatja a mellét. Végiggondolta, miféle kínlódással építették a házat. A sógorral együtt faragták a ge- randát, kora tavasszal vetette a vályogot, leste nap. mint nap, hogy szárad-e már, és ha eső fenyegetett, legszívesebben a saját testével védte volna a megazás ellen. A tetőre való cserepet akkor vette, amikor a tsz konyhakertészete jól beütött és fizették a dupla előleget. Az ajtók, az ablakkeretek árát az asz- szony teremtette elő; úgy, hogy libát tömött, korai csirkét vitt a piacra. Erre gondol az ember és végére jutván, fenyeget az ég felé, kimondatlan szóval szá- monkérve a kegyetlen istent. Felugrik, megy az istálló felé, nekiszántan, eltökélten, hogy talál még kötelet, amelyre felakaszthatja magát. „Nincs miért élnem...” Talán halkan ki is mondta mindezt, de lehet, hogy csak az arcáról olvasta le az asszony, mert ijedten tán megint rátágul a pusztulásra. Nem akarja látni, inkább az eget nézi, aztán lejebb siklik a tekintete, megállapodik az épségben maradt istállón, amelynek jászola előtt egyetlen tehén szálazza a takarmányt. Furcsán felnevet. Az ura ijedten kérdezi: — Megbolondultál? — Dehogy is bolondultam... odanézz: a fecskék..... — Mit akarsz a fecskékkel? — Tegnap, ahogy ültem a pitvar-szélben, varrtam a kisinget a még meg nem születettnek, látom ám, hogy szállnak a fecskék, láttam, hogy rakják fészküket a házeresz alá. Ketten hordták csőrükben a sarat, egyre csak hordták, 1^1 c.yui.iu-o rpet-rvu-i uvtyw■ * zott, homlokát kiver- te a verejték, hátán meg- nedvesedett az ing, de csak hajuldozott, csattogtatta a csákányt, közben egyszeregyszer az istálló felé nézett, amelynek eresze alatt nagyobbodott, egyre szebben formálódott a fecskefészek. ugrott fel és reszketve állt a férfi elébe: — Hová mégy, Péter? — Engess utamra, tudom te, hogy mit csinálok. — Ha tudod, akkor eredj, tedd, amit elterveztél. Mert néked az elnök ígérete semmi, azt gondolod, a bajbajutott úgy marad magára, mint, amikor az ufaság konvenciósának elhullott a disznaja. tehene... Csak tedd, amit elterveztél, én- velem ne törődj, a meg nem születettel se, akiről azt sem tudod, kék, vagy fekete lesz-e a szeme. — Senkivel, semmivel nem törődöm — ráhtja a vállát az ember, de azért megáll, visszaül az elferdült lábú kis-székre. Hallgatnak. A keleti égalj színeiben aranyló foltok fénylenek, a szomszédban vizet húznak; hallatszik a kút- lánc csörrenése. Az asszony ásít, feje odahanyatlik az ura vállára. Pillanatra lecsukódik a szeme, de azAmerikai fajvédő áltudósok Dr. William F. Albright amerikai régész, a John Hopkins Egyetem megalapítása 88. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi beszédében' éles szavakkal ostorozta azokat az áltudósokat, akik a fajgyűlölet szolgálatába állítják a modern tudományt. Kijelentette, hogy utóbbi időben elszaporodtak a különféle áltudományos propagandaírások, amelyek azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a fehér faj fölényben van a feketével szemben. A kitűnő amerikai régész különféle' példákat sorolt fel. Egyebek között elmondotta, hogy egy amerikai hetilapban megjelent Emest vari* den Haag cikke, amely azt állítja, hogy az afrikai négerek nem találtak fel írást» nyelvet és nem alapítottak politikailag jelentős birodalmat. Ezzel szemben az igazság az — mondotta Albright —, hogy i. e. a VIII. században a núbiaiak hatalmas birodalmat alapítottak, amely Abesszíniától egészen Palesztináig terjedt. Régészeti leletekből tudjuk, hogy az akkori nép ugyanolyan negroid volt, akárcsak a mai núbiaiak. Ez az ősi nép egyébként merőben új eredeti írást is teremtett, amelyet elsőnek i. e. a III. században alkalmaztak. Albright cáfolta Henry Garret professzornak azt a hamis állítását is, amely szerint a történelemelőtti időkben élő négerek nem szelídítettek meg állatokat, nem folytattak mezőgazdálkodást, nem fedezték fel a kereket és minden valószínűség szerint nem tudtak tüzet csiholni. uvnvui, uv haza jöttem, és megengeded, hogy meg elfáradt öregeimet mielőtt újra mennék, I hogy megveregessem a lo\ és az ivóban kinyújtsam lábam az aszta és hadonásszak a füstben mielőtt újra mennék. | Mindig kegyes vagy hozz: hűtlen csavargó vagyok, felpattintod a világ fedi hogy megmutasd, amit mindenfelé keresek. Holdat gurítasz a főtér f az én gyönyörűségemre, és arany tócsákká varázst e szekerektől felvert uta felém tereled a kutyák el és pusztáid szagát, hogy majd a város dzsun eltévedt ebként kóborolja keserű szájjal rágjam emlékeimet. ........... ..................................■■■■■■■■ s zer is, nagyon pontosan, és aztán fogná ez anyagot, és... De nem. Nem lehet. Ezt nem bízták rá. Visszajő aZ öreg, és meglátja, hogy ő piszkálta a gépet, és jobb nem is gondolni rá, hogy akkor mi lenne. A tengely forog a gépen. Fele van hátra, vagy már annyi sem: és csak forog, a kés sima, fénylő csíkokat hant le róla, két perc múlva az anyag végére ér. Kátolyi nem jő. Mi legyen? Mi lenne. Végre is, nem olyan nagy baj. Egy. kattanás, a gép megáll. Megáll... Elhallgat... De miért álljon meg? Miért? Jani az ajtóra pislog, Onnan kellene jönni a Kátolyi- nak, de nem jön, Hol marad? Hát nem tudja, hogy új tengelyt kell befogni a gépébe? Senki sem figyel oda, az emberek el vannak.' foglalva a munkájukkal. Még húsz-harminc fordulat... még tíz... Jani a kész tengelyhez nyúl, és beleszédül abba, amit gondol. Lehunyja a szemét. Érzi, hogy a tenyere csupa verejték. Csak itt volna az apja! — vagy Mihalik elvtárs, az iskolai műhely vezetője! De egyik sincs itt. Csak ő van, itt, egyedül, a kis mafla... Kis mafla ? Janit elönti az indulat. Kis mafla? Úgy! Hát majd meglátjuk... Es tölti magába, fújja, borzolja dühét, hogy el ne múljon: hogy egy csepp félelmet se érezzen, mert amit most csinál, még olyat nem látott a hetes műhely. Még nem! Kuruc odapillant, de csak úgy szokásból, már vissza is hajol a gépe fölé. Nem vett észre semmit. Jani sóhajt. Ha tudnád! — gondolja — ha sejtenéd! És kívánja most már, daccal, követelőzve, hogy sikerüljön, hogy mire a Kátolyi visszajő, már az ő tengelye forogjon a gépen. Az övé! Megméri a kész tengelyt. Nem remeg a keze. Hirtelen elmosolyodik: oly gyorsan, simán, egyszerűen megy minden: leállítja a gépet, kiveszi a megmunkált tengelyt, befogja az új anyagot, kapcsol: és rágyújt, fújja a füstöt, és nézi a kunkorodó acélforgácsot, mintha semmi sem történt volna. Pedig hát mi minden történt! Kiáltani tudna: emberek, idenézzetek! De nem kiált. És nem is mozdul. Eszébe jutH hogy még semmit sem csinált, még hibás lehet az anyag, és elpattanhat a kés, és mindenféle szörnyűség történhet. Ettől beléje áll a félsz. Kezével, szemével, idegével siettetné a gépet: forogj, rohanj, gyorsan, gyorsabban! És gondolatban könyörög neki: ne csinálj semmi bajt, drága aranyos kis masinám, gondold meg, ha itt valami hiba lesz, én világgá megyek... De a gép nem roham Egyenletesen dolgozik. Mint az előbb. Jani izzad. Mászik — szidja a gépet — rossz nézni... Elaludt, vagy mi van vele? Rettenetes ez a lassúság, ez mindjárt megáll... Persze, mert az ö munkája van benne, mert a szegényt az ág is húzza, most ráér a masina, csak ballag... mindjárt itt lesz az öreg, és ha észreveszi, hogy mi történik itt... — Na, te? — hallja maga mögött Kátolyi hangját. Jani nyel egyet. Most meg fogja mondani. Mindent megmond! Többé nem lesz kis mafla... Lendíti a karját, hogy a tengelyre mutasson, és már formálódik benne a szó, hogy az enyém! — de Kátolyi, aki egy kicsit szórakozott (az esze még fönt időzik az irodában) elégedetten mormogja: — Na ügyi? Mondtam, hogy mindjárt jövök: még a végire sem ért. Jani tehát nem mer szólani. Félrehúzódik. És onnan távolabbról bólogat, hogy igen, jólcor van, thég nem ért a végire... Azonban eközben mégis a végire ért. Kátolyi fölteszi a szemüvegét, vár egy pillanatig, aztán kikapcsolja a gépet, fogja a tengelyt, és odahelyezi a padrz. És ekkor megmerevedik. Két tengely volt készen, most meg négy van, hát hogyan lett a kettőből négy? Háromnak kéne ’enni... vagy nem? Dehogynem, a teremtésit. — Hű, az anyád! — kap észbe hirtelen, és Janiba mered. — Te! A fiú arca csupa tűz. Most kéne odacsapni a padra. igen, én voltam! — és ha rossz, üss agyon! De nem tud, nem mer, csak nézi izgatottan, hogy az öreg mint ragadja fel azt a negyedik tengelyt, és mint vizsgálja hol közelebb, hol távolabb tartva magától, és fogja a sutiért és méricskél: és végigsímogatja, még tán meg is szagolja azt a fénylő acéldarabot. És akkor lagyot kiált: — Mi csináltál! Jani véli, hogy a csarnok teteje rogyni kezd lefelé. Mit csináltál! — 6, jóságos ég, ha így kezdi az öreg, hogy mit csináltál... akkor baj van, nagy baj. Vége a világnak. Elfuserálta a tengelyt. Kész, nincs tovább... Kátolyi meg csak rázza a tengelyt az orra előtt, és kiabál: , — Mit csináltál? Felelj már! Hát nem tudod? Egy tengelyt csináltál, szakikám!... a teremtésit, erre iszunk egyet hazafelé! Még az arca is kipirul az öregnek. Nahát, mi telt ettől a kis szeplőstől! Homlokára tolja a szemüvegét, és nevet, és mutogatja a tengelyt az odasereglő embereknek: hű, az anyját, mit csinált! Kuruc is kézbefogja a tengelyt, meg is méri a sublerrel, és tapogatja, és ö is azt mondja: — Hű, az anyád! Na nézd csak, a kis mafla! De már erre elkomolyodik az öreg. — Micsoda? Mi beszéd az, hogy kis mafla? Adok én nektek! És fogja a gyereket, és húzza az ajtó felé: — Gyere csak, megyünk a művezetőhöz. Gépei kapsz! Majd aztán megmutatjuk, szakikám, hogy mit tudunk! i. Jani ragyog. Homlokán és orrahegyén szít gltanak a szeplők* Lépked az öreg oldalán, és valami nagyot tenni, valami elmondhatatlan nagyot. De nem ji semmi. De mégis! Zsebébe nyúl, cigarettát 1 odakínálja Kátolyinak. Elfogadja-é? — mert i nem fogadta el. Elfogadja! Kivesz egyet a csomagból, n volna a világ legtermészetesebb dolga, és am gyufáért kapkod, zz öreg rászól: — Hadd csak, ne pazarold. Itt az én öngi És ö szolgál tűzzel a fiúnak. zá pa a bö sá út ni Le ni
