Szolnok Megyei Néplap, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-23 / 45. szám
SWOI.NOS UffiGTB NMA!1 2864. feíozitór S Viktor Asztafjev s * COUflRflDOSSI üjo ^4 magyar i%ü piktúra mestere Munkácsy Mihály születésének 120. évfordulói áic Negyvennégy tavaszán egységünk egy sikeres támadás után védelmi körletet foglalt el. Beástuk magúnkat a Tég nem művelt földön, kapartunk egy kisvájatot távcsöves puskáink számára és a lövészárko’t meghosszabbítottuk a közeli horhosig, amit még most is hamuszürke hó borított és egy árva fűzfa nőtt benne. Kissé balra egy aprócska falu állt. Lakói a hátországba evakuáltak. Mikor a kertek kivirultak, az alma- és eseresznyeyírágok- kal borított falu különösen üresnek és szomorúnak hatott. Kakaskukorékolás, tehénbőgés, mezítlábas gyerkőcök, dal és hangos beszélgetés nélküli falut is csak a háborúban látni. Csupán a szél nyargalászott a kihSlt utcákon és udvarokban. Olyan illatokat sodorva felénk, amitől szomorúság, vagy elkeseredett vidámság fogott el bennünket és eszeveszetten lódítottunk egymásnak szerelmi kalandjainkról. Szakaszunk sok katonája egyenesen az iskolapadból, vagy az iparitanuló-intézet- ből csöppent a frontra és csak természetes, hogy még szeretni akart — és szeretve lenni — ebben az életben — hacsak ábrándjaiban is. Így kellett lenni, mert az idősebb bajtársak sohasem akartak rajtakapni — ha szabad így mondani — a kegyes hazugságokon. Tudták, hogy közülünk sokan nem is fogják megismerni az igazi szerelmet. A tavasz pedig egyre jobban hatalmába kerített bennünket, hívott valahová, valamit követelt tőlünk, éjszakánként nyitott szemekkel hánykolódtunk és az eget bámultuk. Fent lassan úsztak a repülőgépek zöld fényei, és mint mi, a csillagok is álmatlanul hunyorogtak. A háború szerényen meglapult a sötétben, elpihent. Szinte hallani lehetett, amint a horhosban — bizonyára a fűzfán — megszólalt egy nyughatatlan kakukk, s mintha csőréből vízcseppeket hullajtott volna el, így kiáltott: „kakukk, ka-kukk”. Mintha ezt mondta volna: ,,a-ludj, a- ludj”. De hisz’ lehet is akkor aludni, mikor az ember lelkét felkavarják a virágzó kertek... Az előretolt állásban csak az első napokban volt lövöldözés, aztán valahogy magától elhallgatott és csak nagyritkán lángolt felatűz- párbaj, vagy csapódott be egy magányos lövedék, felriasztva a madarakat. A katonák kialudták magukat és most reggeltől estig írták a leveleket, s bámultak fátyolos tekintettel oda, ahol nincs se lövészgödör, se futóárok — túl a háborún. Néha a lövészárokban megjelent a hangszórós kocsink és ahogy lebukott a nap, a lövészgödrök felett felhangzott egy átszökótt fritz hangja. Buzgón szó- longatta a háborúban még *) Viktor Petrovics Asztaf- Jev 1924-ben született, a Krasznojarszk melletti Ovsz- janka nevű faluban. Gyermekkorát itt és Igarka kikötővárosban töltötte. Vasúti iskolát végzett, majd Hazaiba állomáson mint vonat összeállító dolgozott. 1942-ben önként jelentkezett a frontra. Leszerelése után néhány évig fizikai munkán dolgozott, majd a „Csuszovszkij rabocsij” című újság munkatársa lett. 1961-ben végezte el az Irodalmi Főiskolát. 1951-ben kezdett írni. Több regénye és novelláskötete jelent meg. épségben maradt bajtársait, hogy kövessék . példáját. Nem tudom, a fasiszták hogy’ voltak vele, de mi bosszankodva hallgattuk ezt az agitáeiót. Hosszasan beszélt a német, mi pedig úgy gondoltuk, az r legjobb szónok, aki mondanivalóját két szóval is ki tudja fejezni: „Hitler — kaput!” A németek is kivontatták az első vonalba hangszórós kocsijukat. Arról akartak meggyőzni bennünket hangosan és hosszasan, hogy náluk igazi paradicsom van, és hogy a kudarcok csak időlegesek, mert Hitler már elindította Keletre az „új titkos fegyvert”.. Később a németek lemezeket közvetítettek. Serkentőnek eljátszottak két- három pattogó führer-mar- sot, majd a mi dalaink kerültek sorra. Később aztán megtudtuk, hogy a védelemnek ezen a szakaszán sok olasz is volt, akik már nem nagyon lelkesedtek a „Reich” pattogó zenéjéért, s úgy látszott, hogy saját, nápolyi daluk nem volt kéznél. Ezért játszották hát szünet nélkül a „Katyusát”, az „Éjszakát”, meg a „Mikor a frontra mentem” című dalokat. Néha még régi orosz románcokat is játszottak: „Óh, fekete szemek ...” Már a május Is végét járta lassan. Az elvadult mezőn szélesre tárták színes virágaikat a pipacsok, kivirítottak a nefelejcs és a búzavirág kék tüzecskéi. Az egész vidék sárgállott a borbálafűtől és boglárkától. Cserebogarak, méhek és katicabogarak zümmögtek késő estig, a fűzfán követelőzőén csipogni kezdtek a madárfiókák és az aprócska mama, fejebúbján mulatságos kis bóbitával, egész nap szorgoskodott, hogy hangos családjának előteremtse a táplálékot. A cseresznye és a meggy pirosodni kezdett. A fű majd derékig ért. A természet — semmibe véve a háborút — folytatta a virágzást, termést. Állsz az őrhelyen, vagy a teodolitnál ügyeleteskedsz és olyan gondolataid támadnak a háborúról, az otthonról és másról, hogy a lermés-etrt is egészen másként kezded érezni, nem úgy, mint régen. Mert hisz’ mit is jelentett nekem régebben ez a fűzfa? Vagy ez a sárgabegyű madárka? Lehet, hogy észre sem vettem. Ülök egyszer az ügyeletén, töprengek, szomorko- dom és várom a váltást. De az csak úgv éjfél körül jön. Lassan múlik az idő. A nap sugarai egyre ferdébbek. Az utolsó pacsirták is elfáradlak már az égen, s mint apró kövek, zuhantak a fűbe, elrejtőztek reggelig. Csupán a fürjek üzentek még egymásnak és a lövészárok felől hallatszott a katonák nevetése, fémcsörgés és fűrészsuhogás. A katona — iparos nép. Mindegyik ámulatba akarja ejteni a másikat tudásával, tehetségével. Lassan sötétedni kezdett, harmat szállt a fűre, hűvös szél támadt a horhos felől. Ledőltem i földre és hallom: elől, a futóárokban valaki énekelni kezdett: Csillagos ég, ragyog rám ma a sztyeppe felett. Ugye, hallod az énekemet, Szívem távoli dalát... Még sohasem hallottam ezt a dalt. Hisz’ az új dalok elég lassan kerültek az előretolt állásba. De mind- nzt, ami ebben a dalban volt. mindazt, amiről szólt, tudtam, éreztem, átszenvedtem és arra gondoltain: hogy lehet az, hogy ezt a dalt nem én találtam kiTI Nem akartam moccanni, a lélegzés is nehezemre esett De nem tudtam csak egyedül hallgatni, nem tudtam nem megosztani a cimboráimmal azt, ami engem olyan nagy örömmel töltött el. Már futottam is, hogy felrázzam őket. De ők is felfigyeltek már a dalra, kiültek az árok szélére, s mikor közéjük robbantam, rámpisszegtek: „Hallgass!” És én hallgattam, A halál se szörnyű... Badarság! A halál csak a bolondnak nem szörnyű. De a legény egyre csak ezt énekelte. Majd ez következett: „Vársz még rám!” S mi mindent megbocsájtot- tunk neki, mert mi is szebbek, jobbak lettünk e daltól. El akartuk mondani egymásnak, hogy éppen azt hallottuk, amit akartunk. Visszavártak bennünket és visszavárnak. — Ki' írta ezt a dalt? Ki írta ezt a szívhez szóló szöveget? — kérdezték a katonák. „Nem mindegy? — gondoltam. — Biztosan testvérünk — frontkatona. Hisz senki más nem tudott volna ilyen mélyen lelkűnkbe látni.” Mennyire sajnáltuk, hogy ennek a dalnak is vége szakadt egyszer, hogy elhallgatott a lövészárokban az énekes, miután megörvendeztetett és felkavart bennünket. A katonák szétszéledtek De én még hallani szerettem volna a dalt, leültem hát és vártam. A fiatalabbak is letelepedtek és rágyújtottak. — Énekelj még! — kiáltotta egyikük váratlanul a sötétben, de senki nem felelt Én meg magamban követeltem, kértem, hogy a dalt megismételje és olyan szavakat hajtogattam, amiket máskor bizony kisasszo- nyosnak tartottam volna. S mintha meghallotta volna kívánságunkat Válaszolt. Még mindig onnan, a futóárokból, csendesen, szomorúan felhangzott: Tiszta, csillagos éj volt.,. Na, megint csillagok! De ez valahogy egészen másféle dal volt. Még szomorúbban hangzott, mint az első. A néma alkonyaiban még nagyobb lett a csend, s mintha a front túlsó oldalán is mindenki éto*- múlt volna. „.csupa illat a kis kert, dalolta az énekes, s mi sajnálni kezdtük őt, magunkat, azokat, akik nem értek el eddig a maszlaggal benőtt mezőig, s nem hallották ezt a dalt, és azokat, akik ott maradtak a szibériai és uráli kis falucskákban. — Tosca — suttogta mellettem egy katona. Nem tudom, színész énekelt-e a futóárokban. Valószínűleg csak egyszerű dalkedvelő volt. De szeretném én látni azt a hivatásos énekest, akit életében csak egyszer is olyan figyelmesen, szeretettel hallgattak volna, mint ahogy mi hallgattuk ezt az ismeretlen fiatal harcost. Mennyire akart élni, szeretni, meglátni a' tavaszt, megismerni a boldogságot! Mi is ezt akartuk, s ezért olvadtunk vele eggyé. Ha elhallgatott — mi is elhallgattunk, ha rákezdte, mi is zümmögtük a dalt. Az énekes egyre közelebb és Közelebb vitt bennünket valamihez, s valamennyiünk szíve elszorult Honnan van ez? Miért? Nem szabad! Nem akarjuk! De már Hatalmúban voltunk. Akár tűzbe, vízbe, vagy magához az ördöghöz is követtük volna. Az óra elszáll, síromnak éje rémit, Ah! meg kell halnom, bár úgy vágyom élni! Később már felismertem ■ szöveget. De akkor csak nagy fájdalmat, elkeseredést és elpusztíthatatlan, mindent legyőző élniakarást éreztem... S hirtelen, a front túlsó oldaláról kiáltás, s érthetetlen zaj hangzott fel: „Rassz — bravo! Puccini — Cavaradossi — „Tosca” — viva!... A németek záróosztagának lövészárkából hirtelen sortűz dörrent. Úgy hangzott, mint egy arculütés. Erre a sortűzre — mintegy válaszként — az olaszok német „szövetségesének” árkából felugatott egy ikergéppuska, csak úgy csapkodtak a gránátok. A nyom- jelzős lövedékek fonalai égő nyílként hasították fel a sötét éjszakát. A tüzelés egyre erősödött, rengett a föld a nehéz becsapódásoktól. Emberek rohantak el mellettem, s egyik közülük káromkodni kezdett oroszul, s mindegyre ezt ismételte: ,.Ne zavard a dalt, te féreg! Ne zavard!...” Nem emlékszem, hogyan tértem magamhoz az emberek között, s hogy rohantam szembe a tűzzel. Én is ordítottam valamit és leadtam egy sorozatot a géppisztolyomból. Elől kiáltás hallatszott: „Aknák! Aknák!” De már semmi és senki nem tudta feltartóz- i tatni a földühített embereket. Előre özönlöttek, átrohantak a senki-földjén, felmorzsolták a hadi létesítményeket, a rakétásokat, ellepték az ellenfél előretolt állásait és a közeli magaslat felé fordultak, amit kora tavasz óta nem tudtunk elvenni a némettől. Itt aztán lecsendesedett a harc, s fegyvereit eldobálva egy nagy csoport olasz ötlött szemünkbe. Reggel áthelyeztük megfigyelőpontunkat a meghódított magaslatra. Telefonvonalat telepítettem a pipaccsal, szamártövissel, labodával benőtt mezőn. Hátamon surrogott az orsó. Amint átugrottam egy mély árkon, megpillantottam az éjszakai harcban elesett katonákat. A többiekhez közel, szája szélén széles vércsíkkal, egy göndör, feketehajú legény feküdt, idegen egyenruhában. Örök álmát aludta az idegen katona, s már a legyeket sem tudtam elhessegetni, melyek alattomosan végig araszoltak a szemén. Vajon nem ő kiáltotta elsőnek, hogy „Viva!”, miután meghallotta szülőföldjének zenéjét? S egészen közel az olaszhoz, karjait szétvetve feküdt egy orosz katona, nyitott szemét az égre szegezte. Ügy feküdt ott, mintha j utoljára be akarta volna ; Inni tekintetével az aranyló j fényözönt. Egészen, egészen i fiatal volt. Lehet, hogy ez ; a fiú, ez a katona énekelt ! egész éjjel? Kicsit elmerengtem, aztán ujjaimmal lezártam a katona kihűlt szempilláit. A fűzfa alá temettük. A bóbitás kismadár félénken tekintgetett a friss sirhant- ' ra és nem mert a fészkére szállni. De aztán lassacskán hozzászokott és ismét sü- rögni-forogni, csiripelni kezdett. ...Régen történt, még a háború elején. De azóta bárhol is hallom Cavaradossi áriáját, mindig magam előtt látom azt a tavaszi éjszakát, melynek sötétjét tüzes nyilak tépték fel, és hallom azt a fiatal hangot, mely arra emlékeztette az embereket, hogy ők — emberek, s mely minden agitátornál meggyőzőbben beszélt arról, hogy az élet gyönyörű, s hogy a világ it boldogságra és szeretetre teremtették. Fordította; Molnár Sándor 1 Kevés művész van a magyar piktúra történetében, akinek neve s életműve több vihart, helyeslést és ellenzést váltott volna ki az utóbbi évek során, mint Munkácsy Mihály. Az 1950- es évek — a szocialista realizmust a tematikus naturalizmussal helyettesítő — dogmatikus művészetpolitikája Munkácsy Mihály nevét írta lobogójára. Munkácsy nevét, mint olyan realista festőét, akit a dolgozók széles tömegei feltétlenül megérthetnek és elfogadhatnak. Akinek alkotásai kétségtelenül magas kvalitásúak s akinek plebejus magatartása — különösen művészetének első, az 1870. év körüli periódusában ■— jól alátámasztja az Idézett korszak politikáját Is. így vált Munkácsy, a XIX. század második felének e kiváló festője a XX. század közepe magyar festészetének retrográd mintaképévé: mert ami jó és előremutató volt a múlt század második felében, szükségszerűen nem lehetett az a XX. század derekán. Első periódusának festészete az elmúlt évszázad közepe magyar parasztságának a szabadságharc elvesztése utáni éveknek elnyomással, bánattal és mégis reménnyel telített életét viszi vászonra. Ez a művészet nem mentes a romantikus vonásoktól, néhol túlzásoktól sem — természetes tehát, hogy sem modorában, sem felfogásában nem lehetett alkalmas a nagyvárosi modern proletariátus felszabadult életének ábrázolására. Közhellyé vált már, hogy Munkácsy asztalosinasból vált nagy festővé. A fiatal gyerek 1863-ban került Pestre, majd itt támogatókra találva, Bécsbe megy tanulni, Rahl iskolájába. Itt tátja meg a düsseldorfi Knaus egy képét, s érik meg benne az elhatározás: az ő vezetésével tanul tovább. Ezt a tervét azonban egyelőre nem valósíthatja meg: pártfogóinak nagy elhatározására Münchenbe kell mennie. Innen átrándul Párizsba: nagy hatással van rá a francia realista mesterekkel való megismerkedése. Egy évvel később kerül Düsseldorfba. Itt festi első remekművét, az Ásító inast: ebben inaskorának nyomorúságára emlékszik vissza. Nemsokára megszületik első — ha stílusában még felemás jellegű — nagyméretű alkotása is, mely művészi hírnevének kiindulópontjává válik: a Siralom- ház (1869), a mű 1870-ben a párizsi Salon ban is szerepel és elnyeri a zsűri aranyérmét. A két évvel később festett Tépéscsiná- lók már a saját hangjára talált mester nagyszabású alkotása: az egyes alakok gazdagon árnyalt jellemzése, a találóan választott típusok érzelmi és formai ritmus szerinti csoportosítása már teljes fegyverzetben mutatják Munkácsyt. 1871-ben, heves szerelemre gyulladva de Marches báró felesége iránt, elhagyja Düsseldorfot és Párizsba megy. Itt először nehezen Drezdában még az idén lerakják az alapjait az épülő 250 méter magas televízió toronynak, amely az NDK-ban a legmagasabb lesz. A tervek szerint a város északkeleti részében, a tengerszint felett 230 méter magasságban találja a helyét, de a báré colpachi birtokán mégis magára talál. Ekkor kezdődik életének legtermékenyebb, leggazdagabb periódusa: néhány év alatt remekművek sorát alkotja. Közben színei felderülnek* előtérbe lép a valőr-prob- léma — az impresszionisz- tikus festésmód lényeges kérdése —, de azután megmarad saját útján, melyet gyermekkori élményei és tanulmányai határoztak meg. 1874-ben feleségül veszi de Marches báró özvegyét — európai körutat tesznec, ellátogatnak Magyarországra is: ez út emléke legszebb magyar tárgyú tájképeik, a Kukoricás és a Poros út. Életében azonban ettől kezd. ve alapvető változás következik be, -s ez festészetében is kitörölhetetlen nyomot hagy. Tematikája megváltozik: ezt jelzi e korszakbeli első képe, a Műteremben (1876) is: ez a kép válik az ún. szalonképek kiindulópontjává, melyet azután sok más követ. Java alkotásai ez időben e müveinek vázlatai, s csodálatos virágcsendéletei. Érdeklődése középpontjában továbbra is nagy kompozíciók állanak, de már nem a gyermekkor témái dominálnak. A Milton, majd a Krisztus trilógia — Krisztus Pilátus előtt, Golgotha és Ecce homo — egyre inkább mutatják erényei mellett festői képességeinek határait is. A nagyigényű szándék ellentétbe kerül a naturalista részletlátássai: későbbi képei pedig már betegségének elhatalmasodása, az invenció teljes elvesztését okozza. Mégis es időből származik portréfestészetének két remek darabja, valamint néhány remekbeszabott tájképe. Még két művéről kell megemlékeznünk: a parlament ülésterme részére készült. Honfoglalásról, mely csak a fel- szabadulás után kerülhetett helyére, s utolsó művéről, a Sztrájk-ról (1895), mely elsősorban témaválasztásával figyelemreméltó. Munkácsy helyét nem nehéz kijelölni a magyar festészet történetében: művészetét az emberi magatartás szenvedélyessége Jellemzi. korai képei mélyről fakadó társadalmi hitvallások. Iskolát teremtett téma- választásával — művészi rangra emelte a parasztság küzdelmes életét — csakúgy, mint formakincsével: a foltszerűen kezelt festéssel, a fény-árnyékos felfogással, a színek kontrasztjaira épített előadásmóddal. El szokták marasztalni, hogy az impresszionizmus virágkorának idején érzéketlen maradt e piktúra értékei előtt: de az ő kifeje* zésmódjuk nem volt alkalmas a súlyos drámákkal, robbanásokkal terhelt világ ábrázolására. Életműve hol magasra ívelt, hol sekélyein lappangott: legjobb alkotásaiban azonban sajátosan magyar ízű piktúrája egyetemes jelentőségűvé emelkedett: ennél többet művészről aligha mondhatunk. ________ Láncx Sándor é pülő torony környeKei kirándulóhellyé építik ki. A torony egyik emeletén, 125, méter magasban vendéglőt rendeznek be, felette pedig kilátót, amelyről szép időben a szász Svájc tájain keresztül egészen Csehszlovákiáig el lehet látni. 250 méter magas televízió torony Drezdában
