Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-05 / 3. szám
19*4. Január 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nem a TÖ¥JÍLL leket róla tervében szerepelt, de s tsz beruházási iroda a szükséges tervet csak megkésve tudta nekünk adni. Így a második beruházási felmérés idején a létesítményt átmenőnek tervezték és 1963-ra 900 ezer Ft felhasználását vették csak figyelembe. A pénzügyi fedezet biztosításával nagyobb az eltolódás azoknál a létesítményeknél, amelyeknek beruházását év közben hagyják jóvá a tanácsi szervek. Erre ugyancsak egy példa. 1963. májusában engedélyezték a jászdózsai Tar- namenti Termelőszövetkezet 100 férőhelyes növendék istállójának építését, s a Magyar Nemzeti Bank jászberényi fiókja csak augusztusban nyitotta meg a hitelt a késve küldött tervdokumentáció miatt. A második beruházási felméréskor engedélyezték a sertésfiaztatók rekonstrukcióját, 1963. augusztusában, de a hitelt csak októberben kaptuk meg. Természetes, hogy ez nagyon hátravetett bennünket. Hiszen hiába engedélyezték augusztusban a sertésfiaztatók korszerűsítését, ha az októberi hitelből csak decemberre lett építőanyag, s így természetes, hogy nem is tudtuk elvégezni a munkát. Hasonlóan furcsának tartjuk, hogy a létesítmények évközi engedélyezéséről nem értesítenek időben bennünket. Sőt 1963. májusában a járási és a megyei tanács mezőgazda- sági osztálya, valamint a a termelőszövetkezeti beruházási iroda arról tájékoztatta vállalkozásunkat, hogy a már jóváhagyott létesítményeken kívül más kijelölésről nem lehet szó. Ennek ellénére még ugyanennek a hónapnak végén 1 130 OQO forint értékű, míg szeptemberben (az utolsó negvedévre!) további 1 250 000 forint értékű munkára jelöltek ki bennünket. Ezek után nem is csodálkozhat senki azon, hogy nem fejeztük be három sertésfiaztató rekonstrukcióját, többek között nem építettük meg a gépszíneket, nem készült el egy 600 férőhelyes juhhodály, sőt tudomásunk szerint két hajtatóház építése is szerepelt volna 1983-ban, s ez sem történt meg. Mészáros Ferenc főkönyvelő Jászberény HÁROM KOVÁCS EGY BRIGÁDBAN Elektromos számol éíáb la első osztályosoknak Szabad idejében hasznos iskolai segédeszközt, elektromos számolótáblát szerkesztett az elsőosztályosok részére Erős Mihály szolnoki autószerelő. A hatvan centiméter magas és ötven centiméter széles táblán, ötös csoportosításban húsz kör helyezkedik el — ameddig az elsőosztályban számolni tanulnak. Minden körbe apró égőt kapcsolt, összeadás esetén a fehér égőket gyújtják meg, kivonáskor pedig a kék égők jelzik, hogy a megadott fehér fénypontokból mennyit kell elvenni. A számolótábla falra erősíthető. Számrendszeres kapcsolója a tanári asztalon helyezkedik el, így könnyűszerrel kezelhető. A számolás alapismereteinek elsajátítását megkönnyítő elektromos szá- : molótáblát a város egyik j legszebb tanintézetében a j Kassai úti iskolában he- j lyezték üzembe. A hasznos j iskolai segédeszközre a ' Művelődésügyi Miniszté- j rium illetékesei is felfigyeltek. Elvitték Budapestre, ahol az iskolai segédeszközök országos kiállítá- t són is bemutatják. I Kovácsműhely. Hárman dolgoztak bent. Az • egyikük, alacsony zömök ember, háttal állt felém, az öreg fúrógép mellett. Csak úgy eszembe jutott és hirtelenében nem is tudtam eldönteni, melyikük az idősebb. A régi göthös masina-e, amelynek egykor csillogó új vastestére most füstös, fekete évgyűrűk rakódnak, vagy a mester, akinek egykor fekete haja az idők múlásával hófehérré változott. Mindketten megfontoltan mozogtak. Az ember is és a fúrófej is. A másik, a szélesvállú, markánsarcú, aki köténye alatt katonaposztóból készült kabátot viselt, éppen a parázsba dugott egy csutakká koptatott seprűt, majd ráköpte a szája sarkában lógó csikket. Ahogy beléptem, hozzám jött és tudakolta, mi járatban vagyok. Mindjárt gondoltam, ő a műhely főnöke — ha ez a titulus e szerény környezetben nem tűnik túlzott nagyzolásnak. A harmadik, a feketebajuszos csak dolgozott tovább, fel sem pillantott munkájáról, ügyet sem vetett a belépőre. Valami öreg, rossz ajtó vasalását püfölte az üllőn, a hullámos zsanérokat próbálta kiegyenesíteni. Ez hát a szolnoki Vas- és Faipari Ktsz szocialista brigád címért versenyző kovácsbrigádja. Aki fogadott, Dorkó Ist-_ ván, a brigád vezetője, az öreg kovácsot Tóvízi Antalnak hívják, a feketebajuszos meg Dévai Lajos. Nehezen indult közöttünk a beszéd. Jobban mondva hármunk között, meet Dévai Lajos távoltartotta magát a társalgástól. Valamit azonban állandóan mor- cogott a bajusza alatt, amit nem tudtam megérteni. — A mesterember kevesebbet keres ma a segédmunkásnál — dörmögte kifelé menet. — Mennyi az a kevesebb? — szóltam utána. — Ezernyolcszáz — fordult vissza az ajtóból. -— Pénz az? Mielőtt válaszolhattam volna, a brigádvezető halkan rászólt: — Lajoskám, miket beszélsz már megint? Ej, ej... — Igaz is — mondta, aztán a hidegvágóval nekiesett egy rozsdás csavarnak, amelyet a rossz menetről akart levágni. — Ez a Lajos! Pedig mennyit változott már, mióta együtt dolgozunk — mondta Dorkó. — Kicsit meggondolatlan, hirtelen természetű, meg hát a lakásgond is, ami nyomja. Egyrészt meg lehet érteni. Egy roskatag, vizes, penészes szobában laknak, a felesége szüleinél. Elrothad a bútoruk. A mennyezet gerendákkal van alátámasztva. — Nem lehetne valahogyan segíteni? — kockáztattam meg a kérdést. — Segíteni? Mielőtt erre válaszolnék, ha megengedi, elmondok egy esetet, hogy egy ismerős kovács mit csinált, mikor meg akart nősylni és sok pénzre volt szüksége. Elment egy bányába kovácsnak. Jól keresett egy-két évig, aztán a csomó pénzzel visszajött Szolnokra és megnősült. Utána két év múlva olyan szép két- szoba összkomfortos lakást épített, hogy azt meg lehet nézni. Igaz, rengeteget dolgozott, hosszú ideig nem volt vasárnapja sem, de megérte. — Ki volt az az ismerős? — Én voltam — nevetett. — Azt hiszem, most már nem is kell a kérdésre válaszolnom. Mindenki saját szerencséjének a kovácsa. Tóvizi bácsi mosolyogva bólogatott. Dorkó a vállára tette a kezét. — Ö volt a mesterem, igaz-e, Tóni bácsi? — Bizony igaz. Három évig inasko- dott nálam, aztán még két évig ott dolgozott, mint segéd. Most meg ő a főnököm, a brigádvezető. — Hát mit csináljak? — tárta szét a két kezét a brigádvezető. — így van rendjén. Világot láttál, üzemekben dolgoztál, sokat fejlődtél. Én meg ki sem mozdultam addig a műhelyemből. Nem szégyenlem én, fiam, hogy megelőztél a szakmában. Aztán halkan, hogy csak én halljam: — Jól esett, hogy nem feledkezett meg rólam a gyerek és amikor kovácsra volt szükség a ktsz-ben, mindjárt rám gondolt. — Lajossal együtt dolgoztunk valamikor a járműjavítóban ■— mondta Dorkó. — Itt először a lakatosoknál volt. Én csaltam át a kovácsműhelybe. Nekünk Anti bácsival olyan a természetünk, hogy a barátunk előbb vagy utóbb hozzánk idomul. Ha ez sikerül, megváltozik majd az életfelfogása is. Lassan rájön, attól, hogy mindennel és mindenkivel elégedetlen, még nem fordul jobbra a helyzete.- bj A JÁSZAPÁTI ÜZENET eljut A Néplap decemberben megjelent egyik cikkéből olvastam, hogy a megye termelőszövetkezeti építkezéseire biztosított pénzt nem sikerült felhasználni, mert a TÖVÁLL-ok sem tudtak eleget tenni a kivánalmaknak. Noha vállala- tunk( Jászsági Tsz-ek önálló Közös Építési Vállalkozása) sem fejezte be valamennyi építkezését, ezért nern csupán a TÖVÁLL a felelős, bár láthatóan a legtöbb szerv a vállalkozást teszi felelőssé a fel nem használt összegekért. Először is a termelőszövetkezeti beruházási iroda által adott és a gyakorlatban használt építési szerződésben foglaltakról. Eszerint az építkezéshez szükséges valamennyi anyagot az építtetőnek kell a kivitelező rendelkezésére bocsátani a helyszínen. Az építőanyag beszerzéséhez a TÖVÁLL csupán segítséget adhat, de nincs jogában az anyagot megrendelni, megvásárolni, átvenni, a helyszínre szállítását elintézni. Egyéb körülményektől eltekintve is ez már maga függővé teszi az építkezés ütemét az anyagszállítástól. Ha tehát szükséges anyag nincs biztosítva a további munkához, a TÖVÁLL kénytelen saját költségén egyik építkezésről a másikra átvonulni és ugyancsak saját költségén szintén visszajönni, ha majd újra lesz építőanyag. Nyilvánvaló. hogy ez tarthatatlan állapot és a gyakorlat már régen arra ösztönözne, hogy a kivitelezők a TÖVÁLL-nak nagyobb hatáskört biztosítsanak. Többek között a költségvetésben előírt építőanyagokat az építtető termelőszövetkezet helyett — minimális anyagi térítés ellenében — a TÖVÁLL vásárolhassa meg és szállíthassa az építkezés helyére. Aztán itt van a hitel biztosítása. Bennünket például akadályozott 1963-ban a jászdózsai Petőfi Termelőszövetkezet ötezer férőhelyes tojóházának építésében, hogy a hitelt csak augusztusban nyitották meg. Noha ez a létesítmény a termelőszövetkezet éves Feszült rajta az egyenruha és ő feszített benne. Tizenkilenc évesen még pompázó serdülésben és c már repülős hadfi. A Horthy Miklósról elnevezett Magyar Nemzeti Repülőala- kulat ifjonca, akiből még zászlós is lehet hamarosan, megmondták a tisztek. S hogy néznek majd utána a lányok, ha hazajön szabadságra. — Láttátok, itthon van a Horváth-gyerek? Az a fiatal repülős apród. Feszengett benne a hősi haditett cselekvésének lehetősége, amiről majd az egész ország beszél, de Jászapátin egész biztosan mindenki. Furcsának tartotta, hogy az édesanyja nem örül vele, pedig meg- érezhetné, milyen szép szál leendő hős menetel a szolnoki repülőié újoncai között. Kedvére v lóbb, tetszetősebb, életforduló nem is érhette volna. 1944 júniusában irtózatos szőnyegbombázást kaoott a szolnoki vasútállomás. Másfél óra alatt eltűntek a büszke szép épületek és a szegényes vityillók. És lakói mivé lettek. Embercafatok párologták ki végső melegüket. Üveggé meredt tekintetek bámultak rá, s torz vigyorba fagyott mosoly vonaglások. Felkavarodott gyomrát undor fogta el és kétségbeesés. Két napig egy falat le nem ment a torkán és először fogta el aggodalom frontszolgálatos édesapjáért, Palkó becséért s nyomban érthetővé lett anyja rettegése. A hadviselés romantikáját iszonyattá, a hősi tett vágyát félelemmé, értékte- lenítette benne egy rövid másfél óra. Nyomban otthagyott volna mindent, parádés repülőéletet, díszes egyenruhát és fennkölt nagymagyar hősnéppé születést, ha lehet. De már nem lehetett. Kiképzőnek osztották be a leventékhez. Két hétig tartott a felkészítés, s két hét után ki a frontra. Legtöbbjüket — riadt tekintetű kamaszok voltak — a karabély kezelésére is alig tudták megtanítani. És ezeket küldik • a frontra, hiszen még védeni sem tudják önmagukat? Könnyebbülésére idő sem maradt a tépelő- désre, mert a front nyomult előre, s ők szorultak hátra. Székesfehérvár körül repülőmélytámadás. Ott látta, ott élte át mennyire gyáva, semmicske az ember, ha rászabadul a pokol.- Egy földije — Balajti nevezetű jászapáti gyerek — a Dunába dekkolt. Beleguggolt a vízbe, hogy csak a feje látszott ki s figyelte a repülőrajok vonulását. Nem vette észre, hogy felpuffadt hullát sodor feléje a víz, s üti az arcához. A fiú any- nyira megrémült, a köré te- kerőző halottól, hogy felugorva kirohant a gépágyu- tűzbe. A legjobb bajtársát szíven lőtték mellette. Te úristen — hiszen lehet, hogy éppen engem vettek célba, csak őt találták. Annyira egymáshoz bújtak, mint a megfélemlített birkák, ha kutya kergeti őket. Aknabecsapódás. S pár perc múltán meglátta a saját melegen, pirosán csordogáló vérét, kis patakocskában végig a karján. Minden ízében, sejtjében fulladásig volt már a háború rettenetével. De a kálvária új stációi jöttek szünet nélkül. Hadifogság. Nem volt hosszú, annál alig kibirha- tóbb. S amikor 1945-ben végre hazakerült, hogy örökre elfeledje a háború viszontagságát és dolgozzon itthon, békésen az édesapja földjén: — Jaj, fiam, tudod-e, hogy egyetlen tyúkunk meg egy gebénk maradt csak. Az átvonuló csapatok mindent feléltek. Ki menjen el dolgozni, pénzt keresni a családnak? Két világháborút végigszenvedett édesapja, a még tapasztalatlanságig fiatal Palkó öcs- cse? Budapesten hídépítőnek szegődött. Előbb romeltakarítás, s aztán a hidak életrekeltése. Az Árpád- hidat építették, de sokáig tartott. Mondták a budaiak, a németeknek néhány perc alatt sikerült egy-egy hidat a hullámsírba röpíteni. Aztán a tönkrement szekszárdi főútvonalat hozták helyre. Végig, amerre vonult a brigádja, az esztelen pusztítás maradványai, de a mindent újjáteremtés látványa is fogadta már őket. Az újjáépítés után az új ország építése lett programjukká. . 1952-ben — nagy szenzáció volt akkor Jászapátin, az első (17 holdas) középparaszt fiú — belépett a Velemi Endre szövetkezetbe. — Mennyit is fizettünk akkor Boróka? A könyvelő vágja. ■«- Tizenegy forintpt. Most negyven forint közelében a munkaegység érték. Mit kellett ezért izzadni, építkezni, dolgozni, gürcölni. Hogy a szegénységből vagyon legyen, — A mindent teremtő béke, a nyugodt munka. Sokszor elnézi, ha ez a sok szép minden csak úgy tönk’•-menne. Ezek az emberek pár éve még úgy jöttek a szövetkezetbe, mintha nyakuk szegték volna. Bejöttek, de milyen kevesen hittek igazán, hogy együtt dolgozva sokmindenre képesek. Most meg, hogy hisznek, bíznak már mindnyájan. Mennyi jó terv, élm- akarás lakozik már bennük. Mikor az országos békekongresszusra indult Szolnok megyét képviselni, kapáltak éppen a Velemi tagjai. Újságolta nekik, hová készül. — Pista, mondd meg, úgy intézkedjenek, hogy háború ne legyen. Inkább még koplalunk is egy kicsit. Hazajövet, közgyűlésen szólt nagy érzésélményéről, a látottakról, hallottakról. Hatvan ország békeküldót- teivel találkozott, az amerikai és a jugoszláv delegációt meg is hívta Jászapátira. A földgolyó minden népe a béke mellett van. — Szép is ez —r bólogattak az emberek. Csakhát minket nemigen kérdeznek majd meg, ha arra kerülne a sor. Az ilyen magunkfajta kismiska emberek ugyan mit tehetnének? — Az őszinte békevágy mellett a munka — válaszolta az elnök. Arra pedig nincs panasz a Velemiben. Az Országos Béketanács ülésén, fel is szólalt az elnök. Számot adott sikereikről, a Velemi szövetkezet ebben az évben a járás, a megye legjobbiai közé küzdötte fel magát. Szavait azzal zárta: — Megkértek az otthoniak, hogy adjam át együttérzésüket a jelenlévő külföldi békeharcosoknak. Mert hogy Jászapátin akad ember, aki háborút kíván — az teljesen kizárt. De amióta elnöküket az a nagy köztisztesség érte, hogy a Jászságot képviseli az Országos Béketanácsban és a jászapátiak üzenetét Tokióba, New Yorkba, Belgrádiba továbbítja, napi téma a béke ügye a Velemi szövetkezetben. Nemrégen a szakmunkásképző tanfolyamon tartott előadást Horváth István, a szövetkezet „öregdiákjai” előtt. A végén megkérdezte: — Van-e valakinek szava az elhangzottakhoz? Sokaknak volt. Nem a szakelőadásról, hanem a békemozgalomról, külföldi békeharcosokról, a Béke Világtanács varsói üléséről, a háború elhárításának kilátásairól. És Horváth István maga is erről szól a legszívesebben bármikor. Mert a szó is sokat segít, de még mennyit. Azt mondja, diák korából ó a „király, király, adj katonát” játékra emlékszik leginkább. Azt játszották a legtöbbet. A Horváth- család harmadik sarjának és legkisebbjének, Öcsinek a házépítés a kedvence, összeszed minden elhasznált gyufásdobozt, s abból házakat építget. — Nem nagy dolog — meditál a szövetkezeti elnök, országgyűlési pótképviselő, az Országos Béketanács tagja —, de én még izgatott örömmel indultam a háborúba. A fiaim vágyvilága de sokkal gazdagabb ennél. Borzák Lajos