Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-19 / 15. szám

1984. január 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Machiavelli „rehabilitálása” Niccolo Machiavelli vi­lághírű művét, „A herceg”- et hosszú ideig úgy fogták fel, mint a zsarnokok kézi­könyvét és igazolását. Egy érdekes irodalomtörténeti cikk, amelyet a Columbia Egyetem történelemszakos tanára írt, megcáfolta ezt a felfogást, és kimutatja, hogy Machiavelli voltakép­pen szatírát írt a zsarnok­tól, hogy elriasszon az efféle módszerektől. Garett Mattingly történész tanul­mánya a „Columbia Colle­ge Today1’ című folyóirat­ban látott napvilágot. Az azóta elhunyt író ta­nulmányában kifejti, hogy Cesare Borgia, akiről Machiavelli könyvének alakját mintázta, volta­képpen „véres bohóc" volt. Az 1514-ben írt könyvet viszont már nem egy zsar­nok arra használta fel, hogy igazolja „a cél szente­síti az eszközt" elvét. Mattingly kifejti, hogy ez a felfogás ellentmond mindannak, amit Machia­velli életéről, eszméiről és korának történelméről tu­dunk. A könyvet minden valószínűség szerint mély felháborodásában írta sza­tirikus bírálatként a Medi- ciek firenzei uralmáról. MÁTÉJA MATEVSZKI Alkonyat Piros. Piros. Piros. Mint rajongó dal erdők kék tengerébe süllyed az alkonyat... Füvektől a furulyáig nyájtól a felhőkig minden tüzesen ég. Kebeltől a szálló dalig lépéstől a forrásig minden csodálatosan vidám. Sípba a juhnyáj szerelmes A dalban csengő tévedez. A szem egy rózsán révedez. Piros. Piros. Piros. Paszk vl Gyilevszki fordítása Válasz egy filmlevélre ( Egy rosszul sikerült kritika margó;ára KEDVES BARÁTOM, HUNYADI JÓZSEFI Ne haragudj, hogy én is atyafiságosan letegezlek, de miután a Képes Világ ezévi 2. számában megjelent leveledet az Olvasóhoz intézted, én mint olvasó, feljogo­sítva, érzem magam a bizalmas viszony tovább szövé­sére. Leveleddel sem tartalmában, sem formájában nem tudok egyetérteni. Tartalmában azért nem, mert ugyan mindenkinek joga, hogy az olasz filmesekre haragud­jék, de semmiesetre sincs joga ahhoz, hogy egy kitűnő társadalombírálatot és igényes — ilyen vagy olyan fo­kon igényes — filmet útszéli jelzőkkel dorongoljon le Mindenkinek a magánügye az, hogy egy filmet jónak vagy rossznak tart-e. De több mint százezer példány­ban terjesztenie kellőképp át nem gondolt és indulatok­tól fűtött írását, ez már egyáltalán nem magánügy. A szóbanforgó négy novellából álló filmfűzér, a Boccaccio 70 valóban nem tökéletes alkotás. De jószán- üékú, haladó, logikusan felépített és részleteiben jól megoldott. Emellett kitűnő színészek egész sora vonul fel benne. Nem szeretnék különösképpen tekintélyekre hivatkozni, ezért nevek felsorolása nélkül hívom fel becses figyelmedet • magyar sajtóban a filmről meg­jelent kritikákra. « Ennyit a tartalmi kérdésekről. Most néhány szít még a filmlevél stílusáról. Ez rendkívül emlékeztet en­gem a „pöfc és pipa országából” itt felejtett kurtanemes stílusára, amellyel heveskedve rohan ki minden ellen, ami az ő értelmét meghaladja. Miután nem feltételezem Rólad, hogy a filmet, annak művészi, esztétikai vonalát nem értetted volna meg, azt kell gondolnom, hogy az Olvasót hiszed ilyen korlátoltnak. Különben nem for­dulnának elő benne olyan kifejezések, hogy „csapnivaló nyugati ócskaság”, „eltúlzott szokványos sex-bomba”, „pucér keblei”, „groteszk izé”. Még jó, hogy Sophia Lo­ren tehetségét elismered, mindössze csak „ripők szerep­ről” írsz, ami már csak azért sem igaz, mert a film méséje szerint egy szerencsétlen, a tőkés világ által el­torzított, áruba bocsátott nőt jelenít meg azzal a mű­vészi erővel, amit Te is elismersz. A film nemzetközi és hazai sikere bebizonyítja, hogy nincs igazad: nem volt kár a „pompás színes film elpocsékolásáért”. Hogy pedig nem volt értelme két részre bontani? Jónéhány szovjet filmet, franciát, az amerikai Háború és békét két részletben játszották, mégsem ártott meg neki. Kedves Barátom! Arra kérlek, vedd tekintetbe azt, hogy felnőtt, ítéle­tet alkotni képes embereknek írsz. Ebben az esetben következő filmleveleid dicséretes postáznivalóként szere­pelnek majd. Üdvözöl az olvasó: Hernádi Tibor 4 SZÍNEK KÖLTŐJE Het*ven éve született Szőnyi István hetőséghez jutnak: freskó­megbízásokat kap, hét ré­szes pannót fest a paraszt­ság új életéről, melyet 1957-ben fejez be; ugyan­ekkor adja át a csepeli posta részére készített fres­Az ó-esztendő búcsúztatá­saként fejedelmi ajándékot nyújtott át a Magyar Nem­zeti Galéria a képzőművé­szet barátainak: megnyílt Szőnyi István emlékkiállí­tása. Még élénken él em­lékezetünkben a hatvanadik születésnapja tiszteletére 1954-ben rendezett gyűjte­ményes kiállítása: a téve­dések és félremagyarázások közepébe vágott bele, s a tematikus naturalizmus fes- tőietlenségének uralma után a festőiségnek „kért eget" a pikturában. Akkor becs­mérlésszámba ment őt Mun- kácsyval egy sorban emle­getni — ma már nyugod­tan beszélhetünk arról, hogy Szőnyi István piktu- rája a magyar festészet leg­szebb, legszínesebb fejezetei közé tartozik, s neve mél­tón sorakozik a két világ­háború közti időszak nagy művészegyéniségei: Derko- vits Gyula, Egry József, Berény Róbert, Medgyessy Ferenc, Bemáth Aurél és a többiek mellé. 1894. január 17-én szüle­tett Újpesten: középiskolái­nak elvégzése után a Kép­zőművészeti Főiskolán Fe- renczy Károly növendéke lesz; a nyarat ösztöndíjas­ként Nagybányán tölti. Ta­nulmányait a háború sza­kítja ketté, s csak 1919-ben Réti István tanítványaként tudja folytatni azokat Erő­sen hat rá ez időben Uitz Béla monumentális piktu- rája; ennék láthatjuk nyo­mait többek közt a Hegyte­tőn című alkotásában is, mely e korszakának ki­emelkedő alkotása. Ekkor készülnek monumentális akt-képei is — ezekben plaszticitásra törekszik, a napfény ragyogását a leve­gő és az emberi test felfo­kozott értékeivel adja viaz­KLADÓ A BORJÚ. Szőnyi Isiván tempera festménye 1924-ben megházasodik és kiköltözik Zebegénybe. Ez döntő fordulatot hoz festé­szetében. Először csak a té­ma megváltozásában lát­juk ennek nyomát, majd festésmódja is változik. A nagy kifejező formák helyét a dekoratív szépségű kör­vonal, majd a színek gaz­dag, változatos skálája ve­szi át; később a folt-festés, a színnel mintázás lesz uralkodó stílusában. Ekkor születne', a Zsuzsa-képek, az Anyám, az Átkelés a Dunán, az Eladó a borjú s a híres Zebegényi temetés. Mind jobban beletemetke­zik a falu hangulatába; de ebből nem az ellentéteket érzékeli, hanem a csendet, a nyugalmat A természet rendjének lassú, egyenletes fordulásait vetíti ki a falu embereinek életére, a pa- nyugodt» egyenletes ritmusát emeli jelképpé s ezt követik a harmincas években szüle­tett, csodás színekben pom­pázó temperaképei: az Este Zebegényben, az Este, a Szürke a Duna, az Uszá­lyok. A feltartóztathatatla­nul háborúba rohanó or­szág viharai közepette ma­gányába, a szépség biro- dalipába zárkózik. De a magány, a szépség már nem elegendő védelem: ez magyarázza festészetének pangását Süli os csapások ís érik: elesik hőn szere­tett fia, ő maga súlyos mű­téten esik át A bombá­zások megsemmisítik egy sor képét, másokat pedig csak nehéz munkával le­het restaurálni. A felsza­badulás egy új, termékeny korszak kezdetét jelzi mű­vészetében; monumentális kitgyxrAfi jjf kóját is. Egyre nehezebben viseli súlyos betegségének terhét; 1960. augusztusában végleg eltávozott az élők sorából. A magyar nép a színek költőjét vesztette el benne; festészetünknek azt a vonalát vitte tovább, melynek kezdetén Ferenczy Károly neve áll; ez a pik- tura a világ szépségeinek észrevétetésére törekszik: a nap csodás ragyogását, a vizparti bokrok csábító nyugalmát, a test szépségét énekli — s ezek a csendes örömek éltetik, ezek táp­lálják. A Pataky Dénes és P. Molnár Zsuzsa rendezte emlékkiállítás most születé­sének 70-ik évfordulóján teljes pompájában és gaz­daságában idézi elénk élet­művét Láiifis SáfidM Sorsod, viharok útja volt Áttekintés az észt nép irodalmáról ma art Raud költő idé- Irl zett sora arra a szőlős kapcsolatra enged következtetni, amely egy önmagát kereső és létéért küzdő nép történelme és irodalma között kialakult. Igaz, ez a kapcsolat elég­gé új keletű, hiszen az évszázados elnyomatás idején önálló szellemi élet nem alakulhatott ki a Balti-tenger partján. Bár tatár nem dúlta, de bitorolta német lovag­rend, török nem igázta, de uralta svéd, és Habs­burgok helyett számukra ott volt a cári hatalom. Féktelen elnyomás volt az osztályrészük, s már az is reformnak számí­tott, hogy bot helyett ke­gyesen a korbácsot vezet­ték be szelídítő eszköz­nek. És mégis, az észtek világravalóságát, életere­jét sem megtörni, sem egyéniségükből kivetkőz- tetni, nem sikerült. Ezért, ha megkésve is, de mégis eljött a szellemi talpraállás ideje. Erre az időre, a XIX. század köze­pére esik egyúttal az észt népköltészet felfedezése is. így az irodalom elin­dulásakor olyan kincsek­re bukkantak a jogos nemzeti érzéstől fűtött gyűjtők, amelyeket forrá­sul használhatott az iro­dalom, és amelyek azóta már az észtek nemzeti kincsei közé tartoznak, Keményszavú dalok ke­rültek elő, melyeket fér­fiak énekeltek, gyöngéd, finomhangú lírai versek, melyek nők ajkán szület­tek. (Sehol a világon a női népi énekeseknek nincs olyan szerepük, mint éppen az észteknél.) Több, mint kétezer dal­ból és történetből, melyet a nép között gyűjtöttek Fahlman, majd orvosba­rátja, Kreuzvald meg­komponálta az észtek hőskölteményét, a Kale­vala testvérét, a Kalevi- poeget. Ez azonban csu­pán a kezdetet jelentette, a nép szellemi értékeinek gyűjtése tovább folyt. S az eredmény szinte pá­ratlan: 75 ezer népdal, 100 ezer gyermekdal és szólás, 70 ezer közmondás, 15 ezer dallam és még sorolhatnánk tovább — egv egész kincstár. £ gazdag forrásból bő­ven merített az iro­dalom. Az első jelentős költő egyéniség, szintén nő, Lydia Koidula versei­ben felhasználja a nép- költészet formavilágát, s azt emeli még magasabb­ra. Ugyanakkor romanti­kus zengő sorokban éne­kel a hazáról, a hazasze­retetről, hogy ébreszt- gesse néoében a meg­mozdult, de ma nehezen induló nemzeti öntuda­tot. Halálomig című ver­seinek sorai: Te táplálsz és ruházol. Sírt is te adsz, hazám! a Szózat so­raira emlékeztetnek. Köl­tőnő társa, Anna Haava már sokkal halkabb és egyszerűbb. Tömören fo­galmazott szerelmes ver­sei úgy hatnak, mint a lírai eoigrammák. A század vé«én új író­gárda indul útnak, hogy egvre erőteliesebben szó­laltassa meg az észt nép ezernyi eondiát és bálát, nem utolsó sorban remé- nvét. D" nagvon is szük­ség volt a reménvre! Ebhen az id"hen veszi nyakába a világot az a kétszázezer észt is. aki belefásulva a sok küszkö­désbe. nom bírta már re­ménnyel. és megy egv jobb világ után. hopv el­jusson egészen Brazíliáig. „Hány szállott halóra asszonv. gyermek, férfi, s új otthont keresni ment ■Rrayilíába” — írja M. Unöor kait'nő. A mit-ef* 07 07 új gene­ráció K. Wilde, Anton Tamsaare, J. Lauristin pályáján elindul, majd munkásságuk kiteljese­dik, a cári hatalom és önkény épületein már ré­sek jelennek meg, és ezeken a réseken kicsap az elégedetlenség lángja. Az 1905-ös forradalom hatására az észt költők is megmozdulnak. Ifjú Észtország néven, — Mű­veltséget, több európai műveltséget! Maradjunk észtek, de legyünk egy­úttal Európaiak is! — jelszóval megszervezik az észt írói kört. A fiatalok között ott találjuk Visna- puut, akit legjobban né­pe és hazája érdekel; J. Sem pert, aki nagy kul­túrájú folyóirat szerkesz­tő és finom hangú líri­kus egy személyben; J. Barbarus is rendszeresen közöl a kör folyóiratában verseket. A legérdeke­sebb költői pálya ezek közül a Barbarusé, aki a különböző művészeti iz­musok kísérleteinek zsákutcájából eljut a szociális tiltakozás hang­jáig. Sokoldalú pályafu­tása nem akadályozza meg művészi tevékeny­ségében, népszerűségére mi sem jellemző, mint­hogy megzenésített ver­seit hazájában úgy ének­lik, mint a népdalokat. A költészet fejlődésé­vel párhuzamosan egy­re izmosabban jelentke­zik az észt epika; a no­vella és regényirodalom. 4 fent említett Wilde regényeit már nem­csak hazájában, de más or­szágokban is ismerik. A hegyfalvi tejes ember (magyarul is megjelent) című regényében lélekta­nilag hitelesen és színes meseszövéssel mutatja be egy mindenáron anya­gi jólétre törő észt zsel­lér útját. Tamsaare fő­ként a falusi életről ké­szített realista rajzaival vonja magára a figyel­met. Főművében Az Igazság és jog —•, melyet több nyelvre is lefordí­tottak, egy parasztcsalád történetét mondja el a nemzeti ébredéstől egészen a közelmúltig. Nemsokkal utánuk a XX. század elején tűnik fel az észt realista regényírás egyik rangos képviselője Kivi­kas. Lápvilágok címmel 1919-ben adja közre no­velláit, regénytrilógiáiá- ban pedig a régi föld- birtokosok és a földhöz juttatott zsellérek közötti ellentétet ábrázolja egy falusi társadalom rajzá­ban. A legújabbakról a fia­talokról vajmi keveset tudunk. Közülük Jakob­son és Parve a neveseb­bek. J. Smuul forradal­mi hangú, férfias pátoszú verseivel, színes útiraj­zaival vonta magára a figyelmet, majd később munkásságáért megkapta 1961-ben a Lem'n-díiat. Elsősorban az alakuló fa­lu kérdéseit boncolja szí­nesen, izgalmasan. A rohamosan bontako­zó észt irodalomnak e rö­vid áttekintése mutatja, nincs ennek az irodalom­nak nagv múltja és nem dicsekedhet még világiro­dalmi nagysápokkal, de mégis né'daadó ez a szel­lemi felbuzdulás: hiszen olyan irodalommal állunk szemben, mely gyökereit a nép életébe ereszti, él­tető npdvét a küzdelmes életű észt nép minden­napja adja és lomhiával egvre magasabbra tör. Milyen kár. hogy elvan keveset ismerünk éhből a rokonszenves irodalom­ból. Bizony elkelne egy avatott kezekkel szer­kesztett antológia. Jelen­leg egyetlen magyar for­dításban meoipient észt művet sem lehef könyv­tár polcain bent ♦'’’élni. V. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents