Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-01 / 281. szám

8

SZÓI NOK MEGYEI NÉPLAP

1963. december L

m indig irigyeltem azo- "* kát a velem egykorú fiatal írókat, akik alkotóházban dolgozhatnak. Azt gondoltam, hogy mint a mesében a „terülj, terülj, asztalkám” varázsszavára az asztalra terül abrosznyi ívpapír, rajtuk tökéletesebbnél tökéletesebb drámák, regények, zengzetes verssorok.

Később hallottam, hogy az Irodalmi Alap, különböző szerkesztőségek, a minisztérium ösztöndíjjal írókat küld az üzemekbe, a szövetkezetekbe — tanulmányozzák napjaink embereinek életét. — Ez még nagyszerűbb — gondoltam. — Az író Lelép a gyár vagy a szövetkezet kapuján, fogadják a helyi irodalmi vagy olvasókör tagjai. Este a gyár vagy a szövetkezet vezetői vacsorán látják vendégül, s reggel már a való élet zajára ébred. Az írónak akár írnia sem kell, magnetofonszalagra veheti az életből ellesett hangokat. Néha a főmérnök vagy a főkönyvelő szakszerű tárlatvezetésével, fogaton vagy díszkísérettel végigviszik a látványosabb helye'-en.

Igen, könnyű így újszerűén írni. De én, aki évek óta egy kétemeletes irodaház mellékutcai szobájában dolgoztam. 1961 májusáig megfosztattam ezektől az előnyöktől. Ekkor, egy kis tisztántúli faluba küldtek pártszervezőnek. Es minden másképpen történt.

Amikor késő éjjel megérkeztem, senki nem várt A szövetkezet vezetőivel másnap ismerkedtem meg.

Nem vettem részt fogadásokon, ismerkedési esteken. De megismertem a határ minden zugát az embereket, gondjaikat Nem az agronómus vitt fogaton. Oda mentem, azt néztem, s főleg azt csináltam — mert ezért küldtek —, ami a legnehezebb. S nem azt, ami a legmutatósabb.

Barátaim néha aggódó leveleket írtak: „Nem unatkozol? Nem kedvetlenedtől el egyedül?”

Nem. Jól éreztem magam, s nem voltam egyedül. És volt egy háromszor három- méteres, földes, felül «reread ázott szobám, ahol a napi munka után este írogathattam — az életről.

Ez volt az én alkotóhá- saam.

*

Vetéli/ társak

jjf ét Moszkvics van afa** luban. Az egyik az állatorvosé. A másik Ladányi Zoltáné, aki a szomszédos állami gazdaságban a juhtenyésztési brigád vezetője. Mindketten közmegbecsülésnek örvendenek. Senki nem haragszik rájuk.

Csak ők egymásra.

Először azt hittem, a Moszkvicsok vertek közi- bi": éket. Egyszerre vették őket, az ipari vásáron. Váratlanul, bejelentetlenül. Senki nem tudott a szándékukról. Éjszaka érkeztek haza Pestről, külön-külön. Kora reggel, egyszerre hajtottak be a főtérre. Ladányi jobbfelől, az állatorvos balról. Általános meglepetésre számítottak, s maguk lepődtek meg leginkább. Futólag megnézték egymás autóját. Egyforma két Moszkvics. Még a színük is. Köszönés nélkül hajtottak az ellenkező irányba.

Azt mondják, azelőtt sem köszöntötték egymást. Ismeretségük második napja óta, mikor talán még nem sejtették, hogy egyszer majd egy napon lesznek autótulajdonosok.

A faluban régen nem volt állatorvos. A birtokon élt egy. De a cselédek jószágát csak akkor nézte meg, ha kocsival mentek érte. A földosztás után letelepült a helységben egy idős. beteges, erősen italos lódoktor, ö se sokat törődött az állatokkal. Ha hívták, ment. Irt valamit a beteg jószágnak, s az vagy talpra állt, vagy megdöglött.

Azokban az években La•) Részlet a szerző azonos límíí regényéből.

Petrvvácz István:

Égig pártszervező naplójából

dánvi még idehaza volt, mint a juhpásztorok koronázatlan fejedelme. Őseitől örökölte a pásztorvért. Talán valamennyi őse minden jótulajdonsága benne ösz- szegeződött. Egy dinasztia legjelesebb s eeyben utolsó sarja volt. Már ami a pásztorkodást illeti. Felnevelt Írét fiúgyereket, de azok nem folytatják apjuk mesterségét. Ladányi ezért elcsapta őket otthonról. Menienek, keressenek megélhetést a városban.

Sok érdekes és jó tulajdonsága közül a leghíresebbé Ladányit herélési tudománya tette. Foggal herélte a bárányokat, s oly ügyesen, hogy az általa heréit jószágok közül negyvenéves praxisa alatt eddig egyetlenegy sem hullott el.

evés orvos dicsekedhet ilyen teljesítménnyel!

Volt is Ladányinak becsülete! A falubeliek csak vele heréltettek, s messzi tálkákhoz is hívták.

A mostani állatorvost talán három éve helyezték ide. Fiatalember. Jól képzett, gyakorlott. Ezt akikor még nem tudhatták róla. Mindjárt ideköltözése másnapján hallott Ladányi tudományáról. Elment hozzá, s felszólította: vagy abbahagyja a foggal herélést, vagy a törvény érvényesítésével hagyatja vele abba.

Ezzel kezdődött a harmadik éve húzódó ádáz háborúskodás. Ladányi, a juh- pásztor hamarosan elpártolt a faluból. A szomszéd állami gazdaságban brigádvezető lett. Tanfolyamokat végzett A gazdaság juhait kénytelen-kelletlen állatorvossal gyógyíttatta, óvta. De a sajátját és régi cimboráiét csa'- maga herélte.

Az idei nyár elején szabadságra ment a gazdaság állatorvosa. Amíg odavolt, lerokkant vagy hatvan-het- ven állat. Oltás után voltak, s egyik napról a másikra nem tudtak lábra állni.

Délelőtt robogott be a faluba Ladányi az autóval. Meglátott a tanácsháza előtt, lelassított, s visszakanyarodott

— Na, most gyüjjön velem, ha érdekeset akar látni! — nyitotta ki a kocsi

ajtaját.

Beültem mellé. Az állatorvoshoz hajtott.

— A gazdaság igazgatója küldött, azért jöttem. Nem jószántamból. A mi felcserünk a Balatonban lubickol. Beoltotta az állatokat, azután elment. Hetven jószág dögrováson. Az igazgató kéri, jöjjön, nézze meg őket. s adjon papírt az elhullásról. Kint a kocsim, mehetünk.

— Ügyis van arra dolgom, megyek — pislogott az orvos. — Mehetünk az én kocsimmal! — s bepá- kolta a szerszámokat a táskájába.

— Beül? — nyitotta ki kint kényszeredett udvariassággal a kocsi ajtaját Ladányi előtt.

— Akkor inkább gyalog mennék! — csapta be Ladányi az ajtót.

jr lindult a két Moszk^ vies hármunkkal. Élői az állatorvosé, mögötte Ladányié. Letértünk a köves- útról, s a kacskari ngós dű- lőúton a tócsákat kerülgetve futottunk tovább. Már csak az állatorvos kocsija

kerülgette őket Ladányi egyenesen vezetett, tócsán, latyakon át Hol kátyúba zökkentünk, hol meg az árok széléről kellett visszakanyarodnunk.

Rosszul vezet az öreg — nyugtáztam magamban. De az is nagy teljesítmény, hogy ilyen korban valaki megtanul kocsit vezetni. Csak túl merev a keze, az arca is. Merev és izzadt Szeme hol csodálkozásra tágul, hol meg álmosan lecsukódik. Ejnye!

— Maga ivott! — fogtam meg a kezét.

A kocsi a fasor szélső tájáig csúszott Ladányi megtörölte a homlokát, s visz- szahátrált az útra.

— Hát aztán?

— Mért ivott?

— Én józanul ezzel az emberrel nem állok szóba. Még ha az igazgatóm parancsolja, akkor sem. Ez*"* ittam.

— Vezessen lassabban. Lépésben. Különben kiszállok.

Az állatorvost már csak a juhakolban értük .utói. Az igazgatóval volt.

— Nem az oltástól beteKisújszálláson a BúzakaláS/ Tsz klubiában Petrovácz István Egy pártszervező naplójából című művét dedikálja egyik olvasójának

gedtek le, a hanyag bánásmódtól! — szólt, de oly hangosan, hogy md is halijuk.

— Védi a fajtáját — dör- mögte Ladányi. — Hát tudja meg — emelte fel a hangját de nem fordult az orvos felé —, az én kezem alatt birka még nem hullott eL

— Ha az összes elhullana, akkor se adnék róla igazolást. Ha nem választják külön falkába őket, s nem adnak melléjük más gondozót, nem garantálom, hogy felépülnek.

— Szóval? ... Akarattal pusztítom el a juhai- mat? Én vagyok az oka az elhullásnak? — kakaskodott az állatorvos előtt Ladányi.

— Azt éppen nem mondtam.

— Jó. Válasszák külön őket. ezt a hetvenet. Többé rájuk se nézek.

/i z állatorvos kétszer is

” megfordult ezután napjában a gazdaságban. Hogy csinálta, hogy nem, egy hét se telt el, valamennyi jószág talpra állt.

Azóta Ladányi gyűlölte az orvost. Azelőtt csak lenézte, semmibe vette. Most egyszerre megsejtette benne a nálánál erősebb ve- télytársat. Az állatorvos is magasabban hordta az orrát, különösen ha Ladányi közelében járt.

Ma az állatorvos kocsija fékezett a szövetkezet előtt.

— Na, most gyere velem — kiáltott be az orvos a nyitott ablakon.

Barátságot tartottam vele is, Ladányival is. Egyszer- kétszer megpróbáltam ösz- szehozni, békítgetni őket, nem sikerült. Azután felhagytam ezzel a szándékommal.

Beültem az orvos mellé. Egyenesen Ladányi portájára hajtottunk. A házigazda az ajtóban várt bennünket.

— Nyissa ki a kaput, csak nem szállók ki az utcán! — fölényeskedett az orvos.

Ladányi szó nélkül kinyitotta. Moszkvicsunk csiko- rogva-csúszva állt meg. Arasznyira testvérétől.

Kiszálltunk. Akkor vettem észre Ladányi arcán a ráncokat. Szemében a véres ereket. Kuszáit, fésületlen haját. A magára erőszakolt nyugalom alól kifeslő rángó idegességet.

Az állatorvos után beléptem az istállóba. A tiszta almon üveges szemű bárány kínlódott.

— Foggal herélte?

— Foggal! — makacsolta meg magát az öreg.

— S mért nem szólt hamarabb?

— Azért!

— Akkor? Mit akar?

99:1

az élők javára

A legújabb statisztika szerint a főváros temetői körülbelül 1300 holdnyi területet foglalnak el, Budapest egész területének körülbelül egy százalékát. —* összesen 11 temetője van a fővárosnak, a legnagyobb a rákoskeresztúri, ez 600 holdnyi kiterjedésével majdnem akkora, roi«»í a többi tíz együttvéve.

A halálozások száma év- ről-évre csükxen, ez azonban a temetők zsúfoltságán mitsem változtat, mert 30 esztendeig nem hántolják ki a régi sírokat, sőt a 30 év eltelte után is az esetek 70 százalékában a hozzátartozók fenntartják a síremlékeket. A zsúfoltság növekedését némileg csökkenti, hogy a halottaknak körülbelül 17 százalékát ma már nem temetik, hanem Debrecenben bam- vasztiák. s ez az arány növekszik majd a tvuda- pesti hamvasztó létrehozásával.

A főváros 22 kerületének efrvesít*«eVor körülbelül 30 kis sírkertben megszüntették a temetkezéseket, a síremlékek naqyrésze azonban itt is még év+^edekig megmarad. — A Nemzeti Pantheon évszázadaikig is őrzi nagyjaink emlékét. A legrégibb síremlék Birli Flórián egvkori orvostudoré. akit 1354-bep kísértek utolsó útiéra. Egressv Gábor emiék*t, is maldnem 100 év ótn őr-zí a Mezőimre úti temető.-Nekem úgy tűnt, végtelen hosszú ideig álltak egy-: mással szemben. Egymásba akasztott, szúrós, gyűlölködő nézéssel, mozdulatlanul. Azután Ladányi leeresztette a tekintetét.

— Doktor úr, ha lehet, mentse meg. Eddig még egyetlen állat nem pusztult el a kezem alatt.

— Az enyém alatt sem.

— Megöregedtem. Két fogam hiányzik, innen, elölről. Ezzel nem számoltam.

4

7. orvos már nem figyelt rá. Lent térdelt a szalmán, egyik kezével táskájában kotorászott, a másikkal a birka állkapcsát feszítette széjjel. Fölötte ott görnyedt a juhpásztorok hajdani fejedelme, s kint, az udvaron testközelben állt a két egyforma Moszkvics.

SALAMON PÁL*

ÚTBAN MAGUNK FELE

— 7. —

Zubor Géza lassan lépkedett. Körülnézett. Amint megállt, és nem kísérte tovább lépteinek, ruhája surrogásának zaja — meghallotta a csendet. Elindult a barakk felé. Észrevétlen támadt szellő meghimbálta a deszkaépítmény ajtaját. Tizennyolc év körüli fiú lépett ki rajta. A meglepetéstől tehetetlenül nézték egymást.

—- Jó napot...

— Jó napot.

— Az emberek?

— Csak négyig van munka.

— Persze.

— Ketten vannak állandóan. Ott a tanyában laknak.

Zubor Géza hosszan elfeledkezve nézett a fiúra. Vörös haja elkeseredetten virított a fehér arc körül. Kinőtt szürkecsíkos nadrágot és rózsaszínnel foltozott inget viselt.

Azt hitte, az idegen n»™ érti, emit mondott.

— A majorban laknak.

— Hát maga?

— Én is ott lakom.

— Nem úgy értem... itt dolgozik?

— Ide vagyok küldve.

— Igen?

— Egy hete vettek fel az olajüzemhez.

Egyetlen mozdulattal sem közeledtek egymáshoz.

Zubor Géza letette maga mellé a bőröndjét.

— Még csak vigyázok és rendezkedek. Jártak itt már geológusok is. Maga is ide jött? — Hangja reménykedett.

Géza nézte a fiút, és elbágyadt a gondolattól. Mit csinálhat itt ez? Egyedül forgolódik a bódé és a vasak körül. Nem tudta, mit válaszoljon, mert egyszerűen nem jött ki a száján az igazság: 6 is ide jött. Félt kimondani, mert akkor valósággá válik.

— Szétnézek.

— A szaktárs is az olajnál van?

— Ott.

— Ellenőrzőbe tetszett jönni?

Válaszolni kellett. —

Nem. Lehet, hogy ide jövök.

— Itt is iszik lakni majd?

— Hol? — kérdezte Gé- ea, és hallotta a hangját

A fiú megérezte a másik ember ébredő félelmét.

— Lehet, majd itt is. — Hoznak ágyat, vagy a majorban. Ha akar, odabenn Is — mutatott a falu *elé.

. — Majd meglátom... ráér...

— A faluban van televízió a kulturban. Vasárnap az üzem ifi csapatával játszunk.

A fiú elszántan dicsérte a falut. Mit képzel ez? itt nincs semmi? Nem lehet élni? Akkor talán mi nem is vagyunk emberek? Kis gúnyos, haragos mosolyok játszottak a fiú arcán. Nyoma veszett az előbbi fél- szegségnek.

— Zubor Géza nem engesztelte ki. Szó nélkül bement a barakkba.

Kecskelábú asztal, lóca, vizeskannák, drótkötelek és egy barnára mázolt, vaspánttal lezárt szekrény állt bent. Mintha ezeknek a 6zedett-vedett holmiknak mágus tekintetük lenne, megbűvölten nézte őket.

Micsoda nagy csalás Szolnokon arról mesélni, hogy milyen jó egy ilyen nyomortanyán. Mi lehet ebben jó? Nem mintha megijednénk tőle. Mennénk ide-oda be a faluba. Szombat, vasárnap a városba. De abból nem kajolnak. Miért akarnak becsapni? Ezért nem! Mondják meg, hogy vállald ezt a leprát..- az más...

A faluban vannak, akik felvesznek lakót — hallotta a háta mögött.

Megutálta ennek a fiúnak a hangját. Mit csábítja őt? Talán gúnyolódik vele. Hülye pulykaképű. Különben ravasz, mert ő is belezavarodik az unalomba. Azért jár a szája, hogy legalább ne lemnen egyedül.

H

A munkásszálló első emeleti erkélvén Gombos László állt rövid nadrágban, atlétatrikóban, mezítláb — Hatalmasat ásított. Ráha- jolt az erkélyrácsra.

Zubor Géza ruhástul, cipő nélkül hevert az ágyon. Aa ajtó melletti falmezőre

szegezett Szinnyed Majális másolatát nézte. Gombos a szekrény oldalára akasztott borotválkozó tükör elé állt és egy pattanást igyekezett kinyomni a homlokán.

— Hallottad, hogy iu- tyültem? — kérdezte nyújtottam

Géza igenlően morgott.

— Ilyen szösz! volt. Láttad volna a melleit... —• Csokorba fogott, ujja hegyére nyomott csókkal bizonyította. hogy különleges szépségről van szó...

— Képzeld, egvből vette a lapot... — tette hozzá.

Sikerült kinyomnia a pattanást. Jólesően sóhajtott.

Mintha maga is elhitte volna a hazugságát, riadtan észbekapott:

— Nem kellett volna utánamenni?

Zubor Géza jozanitóan nézett rá.

Gombos már sokkal csendesebben mondta:

— Igazán szép volt...

Esküszöm, ritkán lát ilyet az ember.

Sokáig, elmerülten vizs- gálgalta tükörbeli arcmását. azután ő is v*<*,«h©» Vert az ágván.

(Folytatjuk)