Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. november ?. VIKTOR NYEKRASZOV:* IIISZIO MID Vaszilij Konakov, vagy egyszerűen Vaszja, ahogy az ezrednél neveztük, az ötödik század parancsnoka volt. Védelmi arcvonalunknak az a szakasza, amelyért ő felelt, a város fölött uralkodó Mamajev kurgán tövében húzódott. Öt teljes hónapon át ennek a magaslatnak a birtoklásáért dúltak a legel keseredettebb harcok. Nagyon nehéz szakasz volt a Vaszilij Konakové, tökéletesen lapos, védtelen, ■ még súlyosbította a helyzetet, hogy meg sem tudtuk közelíteni, környékét golyózápor alatt tartotta az ellenség. Igv nappal az ötödik század tulajdonképpen el volt vágva az ezredtől, csak éjszaka lehetett vele kapcsolatot tartani és ellátását biztosítani. Valamit tenni kellett. Konakov elhatározta, hogy összekötő sáncot vág az ötödik század állásaitól a vasúti töltésig. Kis, alig húsz méternyi távolság választotta el őket a töltéstől, de oly erős tűz alatt tartották a német lövészek, hogy nappal teljes lehetetlenség lett volna áthaladni rajta. Ráadásul a decemberi hideg annyira átfagyasztotta a talajt, hogy robbantani kellett. Ennek kapcsán, ezredmér- nöki minőségemben ismerkedtem meg közelebbről, s barátkoztam később össze Konakovval. Azelőtt csak ritkán találkoztunk, az ezredparancsnoknál tartott tanácskozásokon, meg a védelmi vonalak éjszakai ellenőrzése során. Konakov rendszerint hallgatott, legfeljebb egy-egy mondatot vetett közbe, s így semmiféle benyomásom nem alakult ki róla. Egy éjjel megjelent nálam a fedezékben. Vaskos termetével nehezen nyomult be kuckómba. A bejáratnál leguggolt. Barna bőrű, göndör hajú, sűrű, sötét szemöldökű fiatalember volt, feketeségének összképében meglepően világított kék szeme. Nem maradt sokáig, elszívott egy cigarettát, kicsit melegedett a kályhánál, végül egy kevés robbanószert kért, mert „az ördög vigye el, ebbe a földbe minden ásó beletört”. — Jó — mondtam. — Küldj egy katonát, majd adok, amennyi kell. — Katonát? — szája szögletében parányi mosoly jelent meg. — Nincs annyi katonám, hogy küldözgessem őket. Add csak ide, elviszem magam. — És bekecse alól jókora zsákot húzott elő. Másnap éjszaka újra eljött, aztán az őrmestere, majd megint ő. — Na, hogy megy a munka? — kérdeztem. — Mendegél. Csináljuk, bár tudod, a munkaerőnek nem vagyunk éppen bővi- ben... Munka- és általában minden más erőnek csakugyan „nem voltunk bőviben” akkortájt. Egy-egy zászlóaljunknál húsz-harminc fegyverforgató ha akadt, a többi ezrednél, beszélték, még annyi sem. De azt, hogy mi rejlett Konakov szavai mögött, mikor a századáról beszélt, csak néhány nap múlva értettem meg. A hadosztályparancsnokságtól jött kapitánnyal elmentem Ko- nakovhoz. Rég nem jártam ott, sok volt a munka az aknamezőkön, más frontszakaszokon, s az ötödik század valahogy mindig kimaradt. Amikor utoljára ott ezelőtt —, meglehetősen kellemetlen lelkiállapotban futottam át éjjel azon az átkozott húsz méteren, amely az állásokat a vasúti töltéstől elválasztotta, pedig a ra- kétalobbanások között két- három percnyi sötétségre csak számíthattam. Most a töltéstől, ahol nehéz géppuskák és az ezred- ágyú állt, nem éppen mély, de teljesen szabályszerűen kiképzett futóárok vezetett egészen az első vonalig. Konakovot nem találtuk a fedezékben. Egy, ki tudja honnan került rozsdás vaságyon, köpenyét fejére húzva, az őrmestere horkolt. A sarokban kagylóval a fülén fiatalka híradós katona gör- nyedezett. — Hol a századparancsnok? — Ott... — intett ki bizonytalanul valahova. — Hívjam? — Hívd. — Tartsa a kagylót. Nemsokára visszatért Konakovval. — Jó estét, mérnök elvtárs. Eljöttek hozzánk vendégségbe? — Fején át leemelte géppisztolyát, majd megrázta az őrmestert: — Kelj fel, pajtás. Sétálj egy kicsit. Az őrmester értetlenül pislogott, keze fejével megtörölte a száját. — Már ideje? — Ideje, ideje. Dörgöld meg a szemed és indulj. Az őrmester hamar fölvette köpenyét, a falról leemelt egy szákmányolt golyószórót és kikúszott a fedezékből. Én a kapitánnyal a kályha mellé telepedtem. — Nos, mi a helyzet? — kérdezte a kapitány, hogy valamivel elkezdje. — Hát, megvagyunk. — Konakov mint rendesen, csak szája szögletével mosolygott. — Harcolgatunk. — És sikeresen? — Hogy is mondjam ... Most lecsendesedett a német, de nappal kétszer idetolta a pofáját. — És visszaverték? — Amint látja. — Kissé zavartan folytatta: — Csak az emberek miatt vagyunk bajban... A géppisztolyért nyúlt. — Végigmegyünk a vonalon? Kimentünk. S ekkor derült ki az, amire soha senki se gondolt volna. Végigjártuk az arc- vonal-szakaszt a balszárnytól a jobbszárnyig, láttunk árkokat, egyszemélyes különálló fészkeket töltényeknek szánt kis fülkékkel, láttuk a mellvédekre fektetett puskákat és gépfegyvereket, két kézi golyószórót a szárnyakon — egyszóval mindazt, ami megfelelt az előírásnak. Csak egyet nem láttunk — katonát. A védelmi szakasz egész vonalán egyetlenegy katonával sem találkoztunk — az őrmesteren kívül, aki nyugodtan, megfontoltan, szemére húzott füles sapkában ment egyik puskától a másikig, egyik gépfegyvertől a másikig, leadott egy-egy sorozatot vagy puskalövést. Csak később, hónapok múlva, miután már befejeződött a volgográdi csata, és mi új támadásra várva pihentünk, gyűjtöttük az erőt Ukrajnában, mesélt nekem Konakov azokról a napokról, amikor az őrmesterrel ketten egy egész század helyett tartották a védelmi szakaszt. — Mi tagadás, elég nehéz volt! Magam is csodálom, hogy bírtuk idegekkel... Az összekötőárok robbantásakor még hat katonából állt a század. Egymás után kidőltek. A német naponta háromszor-négyszer támadott — utánpótlás sehol, tégy, amit tudsz. Telefonáltam a zászlóaljparancsnoknak, de mit tehetett? Katonát nem tudott szülni. Várj, mondta, Ígérik, hogy rövidesen új erőket vetnek be. Mi vártunk — én, az őrmester, meg az a gyerek, Sziszojev híradós. Sziszojev a telefonnál, mi az őrmesterrel felváltva a vonalon. Lövöldöztünk, bolondítottuk a németeket, hadd higgyék, hogy sokan vagyunk. Támadáskor a géppuskósok, meg a tüzérek segítettek rajtunk. A töltésen, a vagonok alatt két nehéz gépfegyver és egy ágyú állt. Azok dolgoztak ... De általában, mondhatni, nem volt valami kellemes. Különösen, ha az őrmester elment a partra, a konyhába. Olyankor lé- lekegyedül jártam a vonalat, nagy ritkán leadtam egy- egy sorozatot — sokat nem lehetett, a lőszert komoly dolgokra kellett tarani. S közben gondolkoztam: magam vagyok, mint az ujjam, csak Sziszojev ül a fedezékben, a telefonnál, és előttem, alig ötven méternyire, a jó ég tudja, mennyi német. Most csak mosolyog rajta az ember, de akkor... Mikor az őrmester megjött az ebéddel, bizisten kedvem lett volna össze-vissza csókolni. Pár nap múlva aztán öt embert küldtek hozzánk, s akkor már semmitől sem féltem. Konakov további sorsát nem ismerem. A háború elválasztott bennünket. A Do- nyecnél megsebesültem. Később visszatértem az ezredhez, de Konakovot már nem találtam ott. Ö is megsebesült, a hátországba került. Hol van most, nem tudom. De ha rágondolok, erre a nagydarab, nehézkes, félszeg mosolyú emberre, ha eszembe jut, hogyan nyúlt szótlanul a géppisztolyért válaszképp a kapitány szavaira: „a mennyiséget minőséggel kell pótolni”, ha arra gondolok, hogy ez az ember kettesben az őrmesterrel napjában jó néhány támadást vert vissza, s erről csak annyit mondott: „elég nehéz volt” — világos előttem, hogy ilyen embereknek, mint Konakov, semmiféle ellenség sem félelmetes. És nálunk sok millió, sok-sok millió Konakov él. Szántó Irén fordítása. jártam — úgy másfél hettel * V. P. Nyekraszov 1911-ben született. Kijevbcn építészmérnöki egyetemet végzett, majd színészi stúdiumokat folytatott. A Nagy Honvédő Háborúban utásztisztként harcolt, 1944-től a kommunista Párt tagja. A sztálingrádi csatában is részt vett. Nyekraszov a „középső nemzedék” egyik hangadója, élénken részt vesz az irodalmi és művészeti vitákban. Nagy feltűnést keltett, s termékeny vitát indított a szovjet építőművészet megújításának szükségességéről, modernebb stílusának megteremtéséről szőlő cikke. A TUNQIR-PARTI EMLÉKMŰ Beszélik, hogy minden fo- lyónak meg van a sorsa. És valóban: említsük, például a Volgát és máris megjelenik képzeletünkben a hatalmas orosz folyó, amelynek partjain húsz évvel ezelőtt dübörgőit a nagyerejű ütközet. Vagy említsük a Dunát és máris látjuk, amint északról délre hömpölyög, ketté szelve a széles magyar tájat... És a Tungir-ról hallottak-e? Aligha... Tajgai, sebessodrású folyó. Vizét észak felé viszi. A közelmúltban egész sor szibériai és központi újság megemlékezett erről a folyóról. Azok az események, amelyek egykor itt lejátszódtak, megérdemlik, hogy bővebben szóljunk róluk. A sebessodrású tajgai Tungir folyón, mintegy 80 kilométerre az oljokminsz- ki kerület központjától, Tu- pik falutól, van egy zátony, amelyet már hosszú évek óta magyar zátonynak neveznek.- Vajon honnan ered ez az elnevezés — hiszen ez a hely sokezer kilométerre fekszik Magyarországtól9 Miféle kapcsolat, van a Tungir tajgai partjai és aközött a föld között, amelyet a Duna hullámai simogatnak? Mindjárt kiderül, zik egységüket és egy ideig a tajgába vonulnak. Azt tervezték, hogy a Tungir folyón Tupiktól Jakutiá- ba ereszkednek és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak — egyesülnek velük, hogy közös erővel folytassák a harcot a szovjet hatalomért. Laze utasítására a magyar csapatot a nehéz helyzet ellenére is felszerelték kellő mennyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel. A magyarok különösebb veszteség nélkül elérték Tupikot. Ez annál jelentősebb dolog volt, mert út- Közben Mogocstól fehérko- zak portyázások voltak. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. — Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert, és az élelmiszert is. felrakták. A Tun- giren ereszkedtek lefelé. — Őszi, alacsony vízállás, zátonyok, lassú folyású folyószakaszok gátolták az előrejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok, és a csapat két hét alatt Tupiktól csak hetven kilométernyire jutott előre. A magyarok nem tudták, hogy veszély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Cserjemnaja natak ömlik a Tungir folyóba, körülbelül 10 kilométerrel lejjebb van álló egységből egy kis csoportnak, mindössze 11 embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, Anton Verboly (Verebély?) és Kertész. Később ők mondták el á magyar csapát sorsának történetét. Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei nagyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadításáért folyó harcok résztvevőjét szószeri nt megrázott a magyar csapat hősi sorsa.. Azoké a magyaroké, akik a Bajkálon túli északon életüket áldozták a szovjet hatalomért. Gondolták-e a magyarok, hogy egyszer fel kél a nap és a szovjet katona eljön Magyarországra, hogy azt felszabadítsa a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azbkban a napokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén október ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a nagy Lenin, a párt kongresszusáról rádión közölte: „Oroszország munkásosztálya minden erejével az Önök segítségére siet.” 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: „Magyar zátony”. Ezév taBajkálon túli katonák és k omszomolisták a magyar internacionalisták emlékmű vénél hogy van ilyen kapcsolat, méghozzá igen erős: mindkét tájat a magyarok és oroszok kiontott vére öntözte a szovjet hatalomért folyó harcban. 1918-ban a Vörös Hadsereg alakulatai között magyarok is voltak. Az első magyar csapatok Szemjo- nov ataman fehér banditái ellen harcoltak. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett. A magyar és egyéb nemzetiségű harcosok győzelmeiről Szergej Laze front- parancsnok így írt: „Jól harcolnak az internacionalisták. Túlnyomó többségűk magyar ... Valamennyien harci tapasztalatokkal rendelkező egykori katonák. A harcban hevesen, temperamentumosán küzdenek. Szívvel, lélekkel forradalmárok ...” 1918 nyarának közepén bonyolulttá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fehér gárdisták egyre erősödő gyűrűbe szorították Szovjet Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom összeomlott. A szovjet katonáknak ideiglenesen meg kellett szakítani a fronton vívott harcot. Part.izánháborűt kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. Sz. Laze és D. Süov részvételével megoldódott a magyarok ügye is. A magyarok elhatározták, hogy megőregy zátony, amely végzetessé vált a magyarok számára. A görgelék kövek néhány tutajt összetörtei:; a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Megkezdődött a kényszertelelés. A Tungir jobb partján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szokatlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. És itt nem egyszer a proletártestvériség mentette meg őket: a közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a tájgába... A magyarok földbevájt kunyhókat, fedezékeket építettek és jónéhányszor visz- szaverték Szemjonov ata- mán portyázó csapatainak támadásait. A főveszélyt a Mogocsában gyülekező fehér gárdista egységek jelentették. 1919 márciusában Mogo- csa körzetében többezer jól felfegyverzett fehérgárdis- íát összpontosítottak, támogatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását. és sikerült megközelí- teniök a magyarok táborhelyét is, A harc néhány óráig tartott. Kifogytak a lőszer- készletek, sok harcos elesett a csatában. És ekkor az életbenmaradottak elhatározták: felgyújtják a tábort és áttörnek az ellenfél állásain, hogy egyesüljenek a vörös partizánokkal. A mintegy 300 harcosból vaszán a tungiroljokminielt meghívtak a téli vadászatok befejezésekor, — a szarvastenyésztők és vadászok ünnepére. Megegyeztünk az ünnepségen: nyáron, vagy ősszel, amikor már nyoma sincs a Tungir jegének, amikor a tajga a legcsodálatosabb. Leereszkedünk a folyón a magyar zátonyhoz és emlékművet állítunk a forradalmi magyaroknak. És ime csónakjaink máris kikötnek a parton. Szétnézek. A folyó fölé vörös fenyők hajolnak; mintha csak zöld zászlót lengetnének. Itt, a jobb parton volt a magyarok tábora. Húsz percnyi járásra innen viharvert földkunyhók állnak. Gerendáik meghajoltak de még most is, annvi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyi- lásokat, a kőből rakott tűzhelyeket, az időjárás által megviselt tetőket. Hozzá fogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz: néhány órára kőművesekké leszünk. És ime. az őserdei folyó jobb partján egy magaslati helyen egyszerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felirat: „Itt a Tungir folyón. a magyar zátonynál, 1918-ban magyar internacionalista csapat harcolt a szovjet hatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el..” Juri.j Goldman szovjet költő
