Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
1963. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP «> NOVEMBER 7 Ezer új hajtás nőtt fel, ezer tekergő inda fonja most át a fákat növekvő, új erővel. Udvara van a Holdnak, zizzenve él az erdő, gyökerek hús tövében nyugosznak lent a holtak. Sok év múlt el azóta, hogy innen elindultak, s fiatal szívük sajgott a rab világnak kínján. A géppisztolyok tára föld besüppedve hallgat. s tücsökzenén keresztül intenek hallgatásra. Régóta zárt szemekkel néznek át a homályon és azt mondják: — Ki most élsz. t te tudod, mi a reggel. Te tudod, mi az élet, mi az. hogy hazatérni, nyugodtan ágybatérni... Ezt a világot védd meg! — Ezt az életet óvjad! — A békesség vigyázzon! s továbbhallgat az erdő, s udvara van a Holdnak. Tasnádi Varga Éva Mészáros Lajos: Olajkút javítás. A Szemenovszki Gyalogezred kaszárnyájának hatalmas boltíves termében mintegy háromezer katona verődött össze. A fülledt levegő nedvességgel és dohányfüsttel van teli. A homályos, poros ablakok mögött azonban a felhőtlen áprilisi nap ragyog. Elkeseredve a pusztulástól, m front összeomlásától, az éhségtől, amely elcsigázta az országot, és attól, hogy ■mindaz, amiben reménykedtek a cári rezsim megdöntésekor — puszta reménység csak most is, mindettől elkeseredve, a katonák egy asztal körül szorongnak, amelyre — mint egy szónoki emelvényre — egymás után lépnek föl. Ezek a szónokok egytől-egyig mind azt hajtogatják, hogy minden bajnak a bolsevikok az okozói. Egy sovány, csontosarcú katgaßjf&ssalft%k-WPS» M rekddten. hisztérikus meggyőződéssel kiáltja: A németek küldték ők'etr Mi itt kínlódunk — erőlködik tovább —, Wilhelm pedig ideküldi Lenint, leplombált vagonban'.—1 Tudjátok, miért küldte? — Hogy az embereket izgassa! — Wilhelm nem bolond — ne gondoljátok! Puszta kézzel akar minket megkaparintani! A katona rántott egyet lógó köpenyén, és hirtelen beteges keserű sóvárgással ordította: — Ez nem történik meg! Nem engedjük! Ütni kell a bolsevikokat! Ütni! A hangja megtört és elhalt a laktanya alacsony boltívei alatt. De annyi bánat és fájdalom volt e háborúban megkínzott ember kiáltásában, hogy a katonákkal telezsúfolt terem elElbeszélés t > KATONAI GYŰLÉS írta: Ny. Zsdanov csöndesedett, mintha kívánná ezt a szomorú, beteges hangot hallani. Maga a cingár katona is elnémult egy pillanatra. Bágyadt tekintete az ablakra siklott, amelyen tül valahol,' már duzzad a föld a tavaszi melegtől, kinyúlnak a nap alatt a fagybagörnyedt őszi vetések, és kiütköznek az első nyírfabimbók. Ezt érezte o minden tagjával, testének és lelkének mifuden pórusával.' Majd ismét kitört olyaiify- nyira, hogy feje megrándult sovány, gyermekien véka"" nyakán, üsd! — kiáltotta. A nyomasztó csönd azonnal felborult, és ezer torok visszhangozta: — Ü-ü-üsd! A katonaöklökbe szorított puskák a fejek fölé lendültek, és dühroham torzította él az arcokat, — Ü-ü-üsd! A sarokban valaki máris borosraktárakról, csapra- ütött cári hordókról suttogott. A lépcsőn kopogtak a vasalt csizmák, és a tölténytárakkal teli cinkládák súlyosan nehezedtek a karokra. Ebben a pillanatban az utcáról egy aprótermetű vidám matróz futott be, pirospozsgás gömbölyű képe elárulta falusi származását. Nem is gyanította, mi történik itt. A futástól kissé elfulladt, de szemének csillogása sejttette azt, amit ki fog mondani: — Lenin megérkezett! Feszült figyelemmel az arcán, sportsapkáját felöltője zsebébe dugva, Lenin lépkedett a keskeny átjárón a katonák között. Elkapta a rátapadó óvatos, barátságtalan tekinteteket, érezte a tömeg visszafojtott, feszült lélegzetét. Két tiszt — mindkettő az ezred katonai bizottságának tagja — összenézet t, és mintegy közös megegyezésre az oldalajtó felé indult. Mindenesettje a kijáratnál biztosabb, ’w’* / — :Ncm tudja, hord ‘került — szólt az egyik. — Félek, itt rosszabb lesz neki, mint a bibliai remetének az arénában az éhes oroszlán előtt — válaszolt ironikusan a másik, és kár- örvendőerí még hozzátette: — ez itt nem külföld. Ez Oroszország! Lenin már a terem közepéig jutott, könnyedén föllépett a zsámolyra, arról pedig az emelvénynek használt asztal sima felületére. Nem, ö számotvetett magában aszal, hogy hová jutott, hogy mi megy itt végbe. Félórával ezelőtt, amikor az összoroszországi pártértekezlet elnökségében volt, jelentették neki, hogy az esze- rektől és a kadét agitátoroktól megzavart Szeme- novszki ezred katonái a bolsevikok pétervári szervezetének megtámadására készülnek. Azonnal felállt a helyéről: Mészáros Lajos: Tiszamenti Vegyiművek LENINRŐL — Ti elvtársak, folytassátok a munkát, én pedig elmegyek erre a gyűlésre, mert ha a katonák közt számunkra tényleg ilyen veszélyes hangulat kap lábra, akkor a párt helyzete gyökeresen megváltozhat. Nem vesztegethetünk egy pillanatot sem! Mindnyájan, akik körülötte voltak, megpróbálták lebeszélni, sőt megkísérelték visszatartani — de ő hajthatatlan maradt. És lám. most itt van a katonák között, akik sűrű tömegben szoros kört alkotnak körülötte. Komor arcukat meg- ssürkült durva serte borítja, bizalmatlanul néznek és , feszülten hallgatnak. Mi rej- ’ töt-ik e némaság mögött? — Talán csak óvatosság? Vagy gonoszság? — Elvtársak! — szólt halkan Lenin, majd tenyerével letörölte homlokáról a verítéket, és mélyet lélegzett. — Sietett ide a gyűlésre, és most ki kell fújni magát. — Éppen most tudtam meg, hogy önöknél valami zavar van: — azt beszélik, hogy én és elvtársaim Németország révén kerültünk haza. Sőt olyan hírek is elterjedtek, hogy minket egyenesen Wilhelm küldött. Min alapulnak ezek a híresztelések, hírek? Az önök egyszerűségén és hiszékenységén. Rajta hát, vessünk számot, mi itt az igazság, és hol a hazugság... Egészen az emelvény széléig lépett, és magyarázni kezdte, hogy milyen rendkívüli nehézségeken küzdötte át magát a cári kormány által száműzött bolsevikok csoportja azért, hogy feladatukat — mindenáron visszatérni Oroszországba, és részt venni a forradalomban — teljesítsék. — Képzeljék magukat a mi helyzetünkbe — folytatta —. és gondolják meg. mit lehetett tenni ilyen feltételek mellett! — Szerencsésen megérkeztünk ugyan, de ti katonák tudjátok, hogy mindez másképpen is történhetett volna. Meg vagyok győződve arról, hogy solzan közülünk készen voltak, és most is késsek arra, hogy életük árán is hűek maradjanak a néphez, hogy a megkezdeti forradalmat végigvigyék. Igaz, a burzsoázia és a földbirtokos osztály előszeretettel hangoztatja, hogy a forradalom már befejeződött. Az Ideiglenes Kormány mellékvágányra igyekszik terelni a forradalmat akkor, amikor tovább kellene fejleszteni. A nép még nem kapta meg azt, ami harcanak végcélja volt. Nem elég elűzni a cárt! Az kell, hogy a föld egyúttal a népé legyen, minden ellenszolgáltatás nélkül! A helyi parasztság vezetésével át kell adni a nagybirtokosok földjét a parasztoknak. Ez egyik legfontosabb és halaszthatatlan feladata a forradalomnak. A katonák helyeslőén fel- moraflottak, és még közelebb húzódtak a szónokhoz. Ez az ember a lényeget ragadta meg: arról beszélt, ami őket a legjobban foglalkoztatta. — Kezd érthető lenni! — szólt valaki a tömegben. Lenin váratlanul fölemelte a karját, s ebben a mozdulatban türelmetlenség volt. Helytelen azt gondolni — mondta —, hogy a burzsujok és földbirtokosok maguktól nektek adják a földet, főleg kártérítés nélkül. Öle is föl- varrták kabátjukra a vörös jelvényt, és azt hajtogatják: „Mi mindent megcsinálunk, ami csak szükséges. Ne nyugtalankodjatok, menjetek a lövészárokba harcolni’’. Szemükbe kell ■ vágnunk: „Nem! Ezt mi MAGUNK csináljuk meg! Magunk vesszük el a földet! Ez Önöknek nem áll kezükre! — Ügy van! — hangzott valahol az emelvény körül. Hirtelen mindannyian meglátták, hogy az előbbi cingár katona volt az. Feltűnő helyen állt, de valahogy már nem ügyeltek rá. És lám, most ez a kiáltás, amely szemmelláthatóan önkéntelenül tört ki belőle, teljes ellentétben volt mindazzal, amit az előbb mondott. Megérezték ezt a katonák, és többen akaratlanul fölnevettek. A feszültség, amely a találkozás első perceiben fogvatartotta a termet, rég eltűnt. Lenin kivárta, amíg csönd lett, és folytatta. — A nép megtörte az önkényuralmat azért, hogy befejezze a háborút. De hogy valóban elfojtsuk, ahhoz az kell, hogy a hatalmat mi vegyük kezünkbe. Háttérbe szorítva az egész világ burzsoáziáját, a munkások, katonák és parasztok érdekeivel kell számolnunk. Pontosan ez a kérdés lényege, és ezt védelmezzük mi, bolsevikok. Kopott köpenyében magas homlokát simogatva, a zömök, szélesvállú Lenin mozgott a rögtönzött tribün késkeny felületén, és beleszug- gerálta a tömegbe haragos igazsággal telt szavait. Minden egyszerűbb, érthetőbb és világosabb lett. már csak azért is, hogy ő itt volt közöttük. Az élet felvetette kérdések megválaszolásába belefáradt elmék szomjasan itták szavait. Mintha semmi különöset nem mondott volna ez az ember, mégis mindegyikük szeretett volna föl- kiáltani: „így van ez! én magam is ezt gondoltam”. Fennhangon okoskodva mintegy kényszerítette hallgatóit, hogy vele egy ütt gondolkodjanak. Fölzaklatta gondolkodásukat, kérdéseket tett föl, és maga adta meg rájuk az egyedül lehetséges helyes feleleteket. Mindenegyes szava a dolgok mély ismeretéről, szelleme tapasz- taltságáról tanúskodott. — Meggyőződhettek róla.■ hogy Lenin nemcsak mások után ítélve volt jó, hanem szem- melláthatólag az volt. Művelt, de ugyanakkor távolról sincs benne semmi főúri, ami határt, vagy láthatatlan vonalat húzott volna közéjük. Ű egyszerűen magát adta, s ezt pillanatról pillanatra tisztábban érezték. Alig több egy órájánál. hogy itt van köztük, de már furcsa és elképesztő arra gondolni, hogy egy órával ezelőtt — az igazság eredménytelen keresésétől elgyötörtén, kilátástalan helyzetüktől, keserű sorsuktól felbőszülve — készek lettek volna széttépni ezt az embert. Most a halálba is követték volna — pontosan oda, ahova szólította őket: a harc fényes és biztos útjára. Lenin most váratlanul megszakította beszédét, és szenvedélyes örömmel szélesen elmosolyodott: — így hát elvtársak a forradalom nincs befejezve, hanem folytatódik, és mi önökkel a győzelem kivívásáig fogjuk vinni. Éljen a forradalom! , Az egész hatalmas tereni egyetlen hangarkánbaji tört ki. A mennydörgésszerű lelkes kiáltás megrázta a kaszárnya szűr Ize falait. A ka- tonák a szónoki emelvényhez rohantak, vállukra kapták Lenint, és úgy vitték a kijárathoz. Az ujjongó tömeg körülvette a gépkocsit. Hirtelen mindannyian észr revették fejük fölött a ragyogó áprilisi napot, és megérezték a tavasz csábitó leheletét. Fordította: Horváth Károly Megjelent a „NEGYELJA” (Hét) c. szovjet hetilapban: SO. évi. 1963. július 21—27.
