Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
IMS. október 97. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 H hamu alatt — Más világ járta. Én voltam az édesapám első- szülött fia. Aztán jött a háború. Az öcsém odaveszett, a húgom férjhezment Nem hagyhattam az édesapámat. Mikor szerettem volna, nem mehettem. Fekete ember lehetett. De azt már csak cserzett arcbőrén, kezefején látni. A kék gépész sapka alól hamuszürke haj lóg két oldalra. Nyugodt, egykedvű ember, mint akit életében még soha semmi nem izgatott. A gazdász, Luzsi József mondta a múltkor, hogy a találmány, a libatömőgép Vágó István munkája. — Az a kovács? — Inkább olyan szerelőfajta. Tanyai ezermester parasztember volt az, most a szövetkezet mindenese. Az elnök már — Horváth István országgyűlési pótképviselő — többet tud róla. — Arra volt a földünk a tanyájuknál. Gyerekkoromban is emlegették az emberek: István szívesebben barkácsol, mint szántson, vessen. Kint a kellemes fás tanya sarkában van a műhely. Az udvaron kukoricát morzsolgat egy matuzsálemi megjelenésű aggastyán. Háttal erre, a kocsizúgásra, s a kutyaugatásra meg se rezdül. Élénk mozgású asz- szony siet elő, s kiabál a műhely irányába. — István, hé. Téged keresnék, gyere már. A műhely afféle mesebirodalom. Az ablak előtt esztergapad. Eszterga — varrógépből alakítva. A libatömőt is a varrógép működési elvére szerkesztette. Az ajtó mellett villany- mehajtású köszörű, cséplő- szekrény alkataiból. És minden, minden szószerint fából vaskarika. Itt van az elnök is. — Pista mindent fel tud' dolgozni, vasat, fát, fémet A szövetkezetben övé a gépek, szivattyúk, motorok karbantartása. Kovácsko- dik, ácsol, műszerész, ha leéli. — Hol tanulta? — A mesterséget nem tanulni kell, arra rá kell születni. Mindig vonzalmam volt az ilyen dolgokhoz. — De a papír is számít. — Tudok én olyant, akinek papírja van, de a fejében nincs. Hiába tanulta az olyan, akinek másfelé iár az esze. Nagy, kerek borostás arcából, mélyenülő barna szempár vizsgálódik, miért faggatom. — Gyerekkorom óta. De a földtől nem lehetett. Csak télen, kedvtelésből. — Valahol csak látta? — Ahol csak alkalmam volt. Amit megláttam, sose mentem el mellette. Például katonáéknál Berény- ben. Ott volt a műhely mellettünk. Berényben sokat vettem magamhoz. Az elnök szól közbe. — Pista parasztkorában is eljárt a kiállításokra. — Hát Ott is sok mindent láttam. Nem is mondom, akármi jön, rajtam nem igen szokott kifogni semmi. Rozoga, bizonytalan léptekkel nagyon idős ember csoszog be. — Hagy látom már, kifélék vagytok? Mondanánk. — Nem hallja, nem hall már semmit. Az édesapám. A fához csuda ügyes keze volt néki is. Kis csend után. — Én a vasat. Azt ha egyszer megcsinálja az ember, nem mozdul többet. A műhelyben fafeldolgozó szerszámok. És kész ablakok, szerkezetek, készülő szalagfűrész. Horváth István megjegyzi: — A Szilák kovács házának a tetejét is te csináltad. S milyen tető az! Itt az alkalom, hogy megkérdezzem: — Mi volt életében a legkedvesebb munkája? — Minden. Én mindent szerettem. — Mégis? — Tán a hegedű? — Hegedűt is készített? — Csináltam én sokat, de eladogattam. Egy van még belőle. Nézem a kormos, olajos ujjakat. Mi van ezekben? Mit rejtegetnek a töredezett, elszarusodott körmök alatti ujjhegyek? — A hevedű hasához sűrűszálas vörösfenyő kell. A hátának jávorfa. Ezekelőtt lehetett kapni. Megszállottként járja a MÉH-telepeket, ócskavasdombokat, ószerkereskedé- seket — Azt a kereket Nagy- szépéktől, a kovácséktól vettem. A hegedűt nemcsak készíti, játszik is rajta. A szövetkezet zenekarában ő a prímhegedűs. Sajátkészítésű hangszerén. Hallás után mindent játszik. Kivételes tehetség van benne. Csakhogy már ötvenhárom éves. Egy életen át nem azt csinálta, amihez talentuma lett volna. A paraszti élet erkölcse kiközösíti, elítéli, ha saját boldogulását keresve, magára hagyja a földdel az édesapját. öt éve, hogy a szövetkezetbe lépett, s azóta, mintha kicserélték volna. Nem lehet olyasmit rábízni, amit meg ne csinálna, s amit meg ne tudna csinálni, Roppant érzéke van a műszaki munkához, újításokhoz. És akkor, öt évvel ezelőtt felcsillant benne a mindent újrakezdés reménye. Későn volt. A jászapáti Velemi Endre szövetkezet ugyan iskolára akarta küldeni. — Szerettem volna elmenni a gépszerelő iskolába. Koromnál fogva nem vettek fel. Estefelé vagyunk. Mire az ember odaérne, hogy hasmát vennék, már ki is öregedett. Mikor még lehetett volna, akkor meg nem lehetett. Én voltam az elsőszülött fiú, nem hagyhattam el a gazdaságot. Mintha halkabban, mintha csak magának mondta volna. El is nyomja mindjárt a megenyhülést, a már majdnem kitörő elérzéke- nyülést. — Olvasni szoktam. Ilyen újságféléket, meg szakkönvTizenkétmillfó szellemileg elmaradott Hollandiában világstatisztikát készítették, amelyből kitűnik, hogy földünk mintegy 3 milliáird lakója közül 12 millió a szellemileg elmaradottak és mentális kezelésre szorulók száma. Ez nagyjából annyi, mint egy Hollandia méretű ország Ez is rekord Egyedülálló rekordot állított fel Benjamin Simmons, londoni magánzó. A buzgó Simmons életében nem kevesebb, mint 23 000 levelet intézett az Egyesült Királyság újságjainak szerkesztőségeihez és e levelek közül 4500-at le is közöltek. , Az angol lapok szerkesztőségei elismerő nekrológokban emlékeztek meg Mr. Simmonsról, aki a napokban hunyt eL könyveket. Már a regény, az nem köt le. A tanyai épületek —csak a műhely nem — az el- esettség képét mutatják. Az istállóból nyílik a lakószoba. — Van otthon házunk. De dohos, öreg már. A salétromsót felszívta a fal. De nem lenne baj, csak húszéves lennék. Dehát akkor, elsőszülött fia voltam... Harmadszor mondja. Véletlen? Nem szánja panasznak. Nagyon vigyáz arra, keményen magárakénysze- ríti, hogy ne panaszkodjon senkit, semmit ne okoljon az életéért. Zömök kis tanyai ember. Tetőtől talpig az inge, a nadrágja, a kabátja, a sapkája kék anyagból készült, hogy lám gépészegyenruha. A szövetkezet vezetői azt mondják: — Csak még lehetne taníttatni. Januárban önállóan gépesíti magát a szövetkezeti gazdaság. Neves, jóhírű gépszerelőket toboroznak a gépállomásról, állami gazságból. Szakmunkások jönnek a szövetkezeti műhelybe, Vágó István birodalmába. — És vele mi lesz? — István bácsi? öt nem hagyjuk, ö marad, öt nem tudjuk nélkülözni. Bőrrák Lajos lij yízuh születik három falu össze fogásé ból Tiszasűly, Nagykörű és Kőtelek lakói örök gondban vannak a víz miatt. Az utóbbi községnek mindössze három Norton-kútja van, abból is kettő rendszeresen rossz. A három község vezetői elhatározták, hogy összefognak és együttesen megszüntetik a vízellátási gondokat. Már készül az új vízmű terve, s előreláthatólag 1965-ben megszűnik a vízhiány. Kőtelken ezen felül jövőre tovább folytatják a község villamosítását, mintegy 1700 folyóméter villanyhálózatot építenek. Mi lesz az idős Gyurkával? Egy megtörtént, sajnálatos esemény foglalkoztatja ma az embereket Jászdózsán. Találgatják, mi lehet az oka annak, hogy az öreg Gyürkét eny- nyire magára hagyták? Beszélnek róla és segíteni szeretnének — nem utolsó sorban a községi tanács vezetői, akik talán a legtöbbet szaladnak, intézkednek az idős ember ügyében. Mi történt? Mielőtt a Tárná vize elöntötte volna a falut, a Pacsirta utcai házban Gyurkó István és családja együtt élt az öreg Gyurkóval. Volt az apának ugyan egy kis háza, dehát azt eladták. Aztán később, amikor bekövetkezett a tavaszi nagy áradás, a víz elöntötte a család házát is. Molnár Lászlóék Deák Ferenc utcai házában kaptak menedéket, mivel az épület üresen állt. A tulajdonosa ugyanis a Széchenyi utcai Hangos, látványos ismerelterfeszlés Kőtelken Jól sikerült Verdi-esttel indult Kőteleken az ismeretterjesztő előadássorozat. Botoss Imre pedagógus, a művelődési ház igazgatója lebilincselő előadást tartott a nagy művész életéről és munkásságáról. Műveinek hanglemezes bemutatója tette teljessé az előadást. házában lakik még jelenleg is. Amikor megkezdődött Jászdózsa újjáépítése, Gyurkóék is kaptak az államtól segítséget, OTP- kölcsön formájában. Elkészült az új két szoba összkomfortos családi ház, ám akkor Gyurkó Istvánék kijelentették: ők nem viszik magukkal idős apjukat, legyen vele ami lesz, őket nem érdekli az öreg további sorsa. Nem gondolkodtak másképpen a háztulajdonos Molnárék sem. Annak ellenére, hogy ők nem laknak a házban, nincs szükségük a lakásra, kiköltöztették az öreget a sertéstelepen lévő nyitott fészerbe. S még ki is jelentették: csak a holttestükön keresztül költöztetheti vissza a tanács az idős embert. Az öreg Gyurkó azóta a nyitott fészerben lakik., mi lesz további sorsa? A tanácsnál kijelentették: ha kell, karhatalmat is igénybe vesznek, de az öreget nem hagyják ott. Teazuk van! Ezzel talán elintéződik az öreg ügye... De mi lesz a fiatalabb Gyurkóékkal? Bennük továbbra is mélyen elteme- tődött a lelkiismeret és továbbra is tiszteletet, megbecsülést, szeretetet várnak saját gyermekeiktől9 Varga Viktória PUSZTAI CSÁRDÁKRÓL Szűcs Sándor, a karcagi Nagykun Múzeum igazgatója 60 éves. Három évtizedes néprajzi gyűjtőmunkája révén a Nagykunság és a Sárrét vidéke legavatottabb, legismertebb tudósa lett. Na&yidejű pásztorok, elesett szegény emberek elbeszéléseiből, emlékezéseiből, levéltárak, régi iratok megfakult, írásaiból összegyűjtött hatalmas anyagát mesteri módon, a szó, a betű erejével tette lcözkinccsé. Kötetei (a Régi Sárrét világa, a Pusztai krónika, a Pusztai szabadok és a Szól a duda, verbuválnak),. számos tanulmánya és ezret meghaladó cikke nemcsak a szakmai értéküknél fogva időtálló, hanem ízesen megírt előadásmódja mindenki számára élvezhetővé teszi írásait. Szűcs Sándor múzeumigazgatónak 1963. október 26-án ünnepélyes keretek közt adta át Fodor Mihály, a megyei tanács vb. elnökhelyettese a Munka Érdemérem kormánykitüntetést. Az átadásnál a Művelődésügyi Minisztériumot dr. Liptai Ervin, a Múzeumi Főosztály vezetője és dr. Balassa Iván osztályvezető képviselte. A Szolnok megyei Néplap Szerkesztősége olvasói nevében is őszinte szívvel köszönti kormánykitüntetése alkalmából Szűcs Sándort, akinek sok színes írása jelent meg már eddig is lapunk hasábjain. S ez alkalommal közreadjuk a Karcag határában lévő Ágota-halomról szóló írását: Egy kunsági öreg juhász emlékezetében véletlenül megőrződött valami ismeretlen nevű vásári rímfaragó eme strófája: Kidőlt-bedőlt űtszéli ház. Varjú rúgja nádfedelét, Legény, ha elveszítette, Ebben megleli a kedvét. Könnyű kitalálni, hógv határbeti csárdáról szólt ez. ének. Mert bár való igaz., hogy ezek az. útszéli vendégfogadók voltaképpen tengelyen döcögő utasok, végtelen utakat rovó gyalogszeres vándorok pihenőhelyéül, mostoha idő elleni ©Halmokul épültek, abban a korban, amikor még a vasút, de még a jó út is, hihetetlenebb csoda lett volna, mint a hétfejű sárkány — a hagyomány mégis úgy emlegeti, mint a pusztai népek,. viális bojtár fattyú k. nyalka betyárok, faluból, városból, kivetődő hetyke legények virtuskodásának hajlékát. Talán azért is van ez így, mert a nyomorúságos utazás keserveire nem szívesen emlékeztek vissza eleink, s a csárdái életnek azokat az epizódjait örökítették ránk, amelyek amazokat velük feledtették. Nemcsak a karcagi földön, hanem az egész tiszántúli részen leghíresebb csárdák egyike volt az Ágota, Rózsa Sándor kedveit rejtőzködő és mulatozó helye. A hajdani nagyforgalmú pest—debréceni országút mellett állt, egy balom oldalában. A verselge- tő Uj Péter, karcagi posta a Zádor és Ágota-történeté- ben, valamikor az 1800-as évek elején ezt írta erről a halomról: Kápolna volt rajta régen, Most puszta domb a térsé- Róla az ember meglát [gén, Négy-öt helységnek tornyát. Valóban kolostor állott rajta a XVI. században. " elpusztulván, omladéka tégláiból rakták az Ágota- csárdát. A hagyomány azt regéli róla, hogy pontosan a mestergerendája alatt húzódott el Hajdú megye és Jász- nagykunszolnok határa. Márpedig ez nagy szó volt! — tudva azt, hogy a betyár futhatott toronyiránt, megyehatár útját nem állta, de a pandúr csak a maga vármegyéjében kardoskodhatott. Ha a betyár átszaladt előle a másik megyébe, nem volt joga ott is üldözőbe fogni. A közbiztonságnak ez a fonák „jogrendje” roppantul bevált betyárnak, pandúrnak egyaránt. Mert bizony nemegyszer megkönnyebbülten sóhajtott fel a pandúr ko- ' miszáros, mikor meglátta, hogy a visszafelé is lövöldöző híres betyár végre átlépte a határt. No. csakhogy ezt megértem! Nékem most már semmi közöm hozzád! Mikor a neves hortobágyi betyár, Sós Pista meglátta a* ablakon keresztül, hogy amoda jön ni Barca Dani hajdúsági komiszáros, átment a mestergerenda alatt az ivószoba kunsági végébe, és nyugodtan mulatozott tovább. Még koccintgattak ‘s egymással, átnyújtva poharukat a határ és a gerenda közt. Minden valamirevaló csárdának volt rejtekhelye, ahol elbújhatott a betyár. Pásztorságot viselt öregektől hallottam, hogy az Ágo- ta-csárdának is volt egy olyan pincéje) amelyben nyugodtan elíakhatott akármeddig a körözött legény. Olyan időszakban, mikor több vármegye összefogott, és nagy betyárhajtást rendezett, tűvé téve a Tiszántúlt, odalent édesdeden a1- hattak és koccinthattak a komák. Nem volt a föld kerekségén pandúr, meg huncut zsandár, aki rájok akadt volna! Mert abba a pincébe a csárda nagy sza- badkményének a füstfogójából lehetett leereszkedni, egy falba épített szűköcske kürtőn keresztül. A törökszentmiklósi határban beszélte nekem egy öreg juhász, aki gyerekkorában hallotta az apjától, hogy. a már említett Sós Pistát egyszer két vármegye vette üldözőbe, Hajdú meg Szolnok. Igen szorongatták, és annyira megkörnyékezték már, hogy alig tudott egérutat véve az Ágota csárdába bemenekülni. Most két tűz közt volt, nem ért semmit a mestergerenda alatt húzódó határ! Arra se jutott ideje, hogy a rejtett pincébe leereszkedjék. A leleményes csárdásné azonban egy szempillantás alatt kieszelte, miképpen mentse meg a szép fiatal betyárt, aki a szeretője volt. Sebtiben rokolyát adott rá, meg réldit, a fejét pedig bekötötte tarka keszkenővel. Ügy nézett ki, mint egy lány. Betuszkolta a szobába, hogy tegyen úgy, mintha szolgáló volna; vésésébe az ágyat, sepregessen. Kezébe nyomta a ciroksép- rűt. Alig elintézték ezt az öltözködést, már be is toppantak a zsandárok. „J(i reggelt!” — így köszöntek. ■ „Nem láttak itt egy siető legényt? Régi ismerősünk, szeretnénk pár szót váltani vele” — azt mondják. „Ide most nem jött be se legény, se vénember” — szólt nyugodtan a csaplárosné. ..Pedig mi úgy láttuk, ide tért be.” „Káprázott a maguk szeme, lelkem — válaszolt a menyecske —, ha legény volt, bár jött volna! Meg osztán annyit tudhatnának, lelkem, hogy a siető legények nem ülnek be ide, hanem inkább az ólba feküsznek le a szénatartó hátuljába, vagy valamelyik állási szekér ülése alá.” Állásnak azt a nagy színt, nevezték, amely a csárda udvarán volt azért, hogy csúnya időben az utasok szekerei alája beállhassanak. A zsandárok összenéztek. „Ha már bejöttünk, csak nézzünk széjjel itt is, valamelyik egérlyukból nem lóg-e ki a lába” — dévaj- kodatt a káplár. Bekukkantottak a kármentőbe, a csárdás házába is benyitottak. Látták, hogy a szolgáló sepri az ágyalját. „Idebent nincs — mondták —, nézzük meg, nem lappang-e odakint.” Odakint ugyan kereshették! Mikor elunták a fitetést, nyeregbe lökték magukat. De nem mentek azok messzire! Behúzódtak a Hortobágy folyócska nádasába s szemük gubója majd kiesett, úgy lesték a csárdát. Leshették! Éjszakánként meg körülötte rajcsű- röztek. De a fene se törődött velük! Pista már a rejtekben heyerészett, tollas derékaljón, piros paplan alatt. A kürtőn keresztül kötélvégen eresztgették le neki a sült tyúkot, kancsó bort. Egyszer-másszor a csaplárosné is Leereszkedett, hogy megnézze, használ-é neki az étel-ital. Mert volt arra gond, aki megérdemelte! Szűcs Sándor
