Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1963-08-19 / 194. szám
19S3. augusztus 19, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 EZER NAP jűzép Sándor ötven esz- tendős, magas, erőteljes szövetkezeti paraszttal a minap találkoztam egy alföldi falu italboltjában, ahová a szűnni nem akaró hőség elől menekültünk. Sándor azzal tűnt fel nekem, hogy két hosszúlépést rendelt egyszerre, gyorsan egymás után felhajtotta és távozni akart. — Egyszerre két pohárra] is? — kérdeztem tőle, hogy valahogy szóra bírjam. Elkomorodott, fenyegető harag vetett árnyékot homlokára. Aztán elnevette magát. — Sokáig szomjaztam. Van pótolni valóm. Négy évvel ezelőtt kezdődött Szép Sándor különös históriája. Azelőtt nem volt nevezetes ember. hacsak nagy testi ereje és Amerikában élő öccse iránti rajongása miatt nem emlegették. Négy évvel ezelőtt is úgy látszott, hogy Sándor azt teszi, amit a többiek. Aláírta a belépést, igent mondott a szövetkezetre. De dolgozni nem ment. Hiába nvaggatták, fenyegették. ígérgettek neki, nem és nem. Konokul hallgatott, tette okát nem árulta el senkinek. Azt rebesgették róla, hogy naphosszat otthon ül, legfeljebb a bízókat eteti, s a kertet kapálja meg. Mások úgy tudták, hogy orvvadászatra adta fejét, s míg az új tsz tagsága a mezőn nyűgö- lődik, Sándor friss vadpecsenyén él. S azt is elnézte, hogy a felesége szorgalmasan dolgozott, gyűjtögette a munkaegységeket. Sándor kerülte az embereket. Tehette is. mert nem a faluban, hanem a tsz- tanya szomszédságában, az úgynevezett Erdőháton lakik. Egyetlen egy esetben jelent csak meg a közös munka színhelyén, hogv ta-, nácsot adjon és figyelmeztesse jóbarátait. De ez az egy eset nagyon emlékezetes maradt. M tsz tagsága éppen r* azon vitatkozott, mit kezdjenek az Erdőhát közelében rogyadozó öreg pajtával. A többség a lebontást javasolta, mondván, az épen maradt gerendákat jól felhasználhatják az építkezéseknél. Voltak olyanok is, akik nyári csirkefarmot akartak ott berendezni. Ebbe a vitába rohant bele Szép Sándor. — Hagyjátok meg a pajtát emlékeztetőnek. — Mire emlékeztessen? — kérdezte Tóth Károly, aki Szép Sándor legjobb barátja volt. — Majd meglátjátok, hogy ez a rozzant énül vt Is túlélj a közöst — emelte Sándor magasra a hangját, hogy a ióslatot mindenki jól hallhassa. A kétkedő. múltjukkal 'hasíkodó emberek döbbenten hallgatták Sándort. Sokan saját aggodalmaikat hallották viszont szavaiból. — Nem adok neki ezer napot! — ütötte tovább Szép Sándor a vasat. — Ezer nap? — kérdezte Tóth Károly. — Honnét veszed ezt az ezer napot? Sándor viaskodott, hogy kimondia-e. de a várható diadal kimondatta vele. — Az öcsém írta. Ejzen- hover nem engedi, hogy így maradjon. Tóth Károly felkacagott. — Ne marháskod.i már, Sándor, te elhitted ezt? Tó!h Károly tovább kacagott, de akadt olyan a vitatkozók között, aki komolyan vette Szép Sándor szavait. — S te mit csinálsz addig? — kérdezték tőle ezek. — Kiböjtölöm valahogy — válaszolta ő fölényes magabiztossággal. — Nem félsz, hogy hosz- szú lesz a böjt? — kérdezte Tóth Károly, fejét csóválva barátja esztelensé- gén. — Ezer nap? — hangoskodott Sándor. — Tudod, hogy szeretem az italt, de fogadok, hogy egy korty bor nélkül is kivárom így történt, hogy Szép Sándor fogadott Tóth Károllyal: nem lép be a kocsmába, amig vissza nem fordul a világ. Tóth Károly csak legyintett a fogadásra, a kimondott szavak még sem maradtak hatástalanul. — A pajtának legalább is megkegyelmezett a tagság. Nem csak a csirke miatt, hanem azért is, hogy kiderüljön, valóban túléli a közöst. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? ^Tavaly tavasszal már * alig emlékezett valaki Szép Sándorral kötött fogadásra, bár az ezema- pos határidőből talán 30 nap sem hiányzott. A nagy munkában kisebb gond is nagyobb volt annál, hogy valaki a három évvel ezelőtti butasággal törődjön. De egy éjszakai vihar mindent gyökerestől felforgatott. Feltámasztotta az eltemetett fogadást is. A vihar május végén zúgott el a falu felett. Villámok, — mennydörgés kisérte és olyan bolond szél, amilyen nem volt ember emlékezet óta. A falu népe a házakba menekült, s az ablakon át leste az elszürkült világot. Talán félóráig tartott a dübörgés, s már-már úgy látszott vége az ítéletidőnek, amikor a villám újra félelmetesei lobbant, a nyomában támadt dördülés szinte kifordította sarkából a földet. Utána néhány percig néma csend ült a falun. De a csend valóban csak néhány percig tartott. Ijesztően felzúgott a félrevert harang, s az utcára tódulok sokasága lármázva adta tovább a hírt: tűz van a tanyán! S valóban, a távolból jól látszott az ég felé törő fekete füst felleg, s a fel-felpattogó szikraeső. Megindult a versenyfutás a tűz fészke felé, és hamarosan kiderült, hogy az öreg pajta ég. A hosszú, rozoga épület lécvázas nádtetejét ropogva falták a lángok, s a közelben lapuló mezőőr az átélt ijedségtől dideregve beszélte el, hogyan csapott a sistergő villám a düledező épületbe. m z oltáshoz loholó csa” pat már-már megtorpant, hogy visszaforduljon, hiszen mindenki látta, milyen hasztalan erőlködés volna szembefordulni a lángokkal. Egyetlen kút volt a közelben, mire abból tele mernék a faluból cipelt vödröket, úgyis hamuvá omlana a fáklyaként lobogó deszkabódé. De egyszeriben félelmetes látvány állította meg az emberek futását. A szürkületből a gomolygó füstön át látták, hogy valaki kétségbe esetten rohan az égő épület felé, s a magával cipelt hosz- szú rúddal dühösen fenyeget valami láthatatlan ellenfelet. S mielőtt még a falusiak felocsúdhattak volna, az ismeretlen árnyalak belerohant a tűzbe, a szikratengerbe, s amint a szél . néha-néha élfújta a füstöt, 1 a körülállók láthatták, — amint dühösen, — s szinte eszét vesztve csapkodta a a futkározó lángnyelveket. El onnan! El onnan! Kiáltották többen is a megháborodott ember felé. De az rá se hederített a veszedelemre, mind nagyobb elszántsággal folytatta esztelen küzdelmét. S csak ekkor futott el végre szánalmas harca színhelyéről, — amikor a pajtát félig már felfalta a tűz. s az elvásott tartógerendák összeomlottak. Akkor derült ki, hogy a füsttől krákogó, merő korom ember Szép Sándor volt, aki az ezer napra fogadott. Másnap alkonyatikor meglehetősen szép számú vendégsereg gyűlt össze a j kocsmában és sokféle vál- tozatban megbeszélték az előző napi tűzesetet. A beszéd középpontjában Szép Sándor állott, a felelevenített fogadás, az ezer napra szóló jóslat, mely idő alatt ‘ Szép Sándor szerint a kö- I zös élet sorsa beteljesedik Sokat beszéltek a nagy kétségbeesésről is, mellyel Sándor a tűzzel viaskodott. Ahogy szó szót követett, az összeomlott, elhamvadt pajta valóságos szimbólummá nőtt a beszélgetők előtt, akik kíváncsian találgatták, vajon mit tesz Szép Sándor ezek után. «fern kellett sokáig vár™ niok. A tanya felőli kanyarodóban feltűnt a nevezetes ember magas, erős alakja. Kicsit tétován, nagyon is komótos léptekkel tartott a kocsma felé, de mikor észrevette, hogy figyelik, meggyorsította lépteit, magabiztosan, látszólag nyugodtan lépett be a kocsma ajtaján. Bent megszeppent egy kicsit. Zavarta, hogy minden tekintet őt kutatta, s főképpen a hirtelen támadt halálos csend miatt nyugtalankodott. Köszönt, majd leült egy hosszú aszta] végében, anélkül, hogy rendelt volna valamit. A kocsmáros sűrűn fordult a poharakkal, de Sándorra rá se hederített. Emberünk iónéhány percen át némán tűrte a mellőzést. végül azonban felfortyant benne a harag. — Én talán kutya vagyok? A kocsmáros ijedten nézte a nekivörösödött embert, hirtelenjében válaszolni sem tudott. Tóth Károly felelt meg helyette. — Hiszen te nem ihatsz. Te megfogadtad, hogy amíg... — Elég legyen! — csapott az asztalra Szép Sándor. Csend lett. Az italozók ijedten nézték a haragvó ember hatalmas kezét. De más történt, mint amire számítottak. Szép Sándor haragja a csapás után elpárolgott. Szégyenkező, szinte kisfiús mosoly jelent meg a szája szegletében. — Innom kel] a tegnapi ijedelemre, mert megfulladok — mondta csendesen. Rendelt magának és a többjeiknek is. 4 zt mondják, már másnap jelentkezett az elnöknél, dolgozni kezdett, s azóta sincs ellene semmi kifogás. De az ezer napot, s az égő pajtát nem tanácsos előtte szóba hozni. Még a háta mögött sem. Kékesdi Gyula AZ OCEAN ZARÁNDOKA Egy rozoga bárkán egyedül kell ál az Atlanti-óceánott René Lescombe az óceán megszállottja volt. Magányos bolyongását a tengeren hat évvel ezelőtt kezdte meg. Négy hajótörés alkalmával nézett farkasszemet a halállal, ötödször elnyelte a hullámsír. 1957-ben indult el lélek- vesztőjén első útjára egyedül, hogy átkeljen az Atlanti-óceánon. Egy évvel később öt napig hányódott a hullámokon, tutajának, a Pot-au-Noir-nak roncsába kapaszkodva. 1959-ben sikerült átkelnie ötven nap alatt, és — csontvázzá so- ' ványodva — megérkezett az Antillákra. Tutaja azonban ízzé-porrá zúzódott * szírieken. 1960-ban még egyszer hajó- azaz tutajtörést szenved Guadeloupe közelében. Utolsó istenki- sértése ez év március 31- én kezdődött. Nyolc és fél méter hosszú „1000 homes'’ nevű vitorlásával Pointe- á-Pitre-ből, az Antillákról, indult el. Utolsó levelében ezt írta: „A viszont látásra 2—3 hónap múlva Ar- cachonban (Franciaország). A kaland jún. 7-én ért véget az Azori-szigeteknél, örökre. A sziget halászai látták, amint a háborgó tenger hullámai elnyelték s még csak segítségére sem siethettek. De miért történt mindez? Lescombe ismerősei azt mondják: szerelmi bánat. Mielőtt, 1957-ben, először tengerre száll, felesége, akiről csak annyit tudnak, hogy Babette-nek hívják, elhagyta. Lescombe akkor egyik levelében azt írta: „A szépnem iránti közönyöm neve Babette, bánatom és keserűségem neve Babette. Nincs tovább. Reménytelenségem névtelen. Alkom/odik Alkonyodik. A szürke pára mintha az én szívemből szállna a tornyos, zengő pesti tájra. Magányos, hallgatag vagyok. Emlékszem, oly egyszerű voltál, akár anyák száján a zsoltár Vasárnap délután... De hol már a te tiszta kis mosolyod?! Elszálltam tőled, mint a sápadt levél, ha őszi szelek szállnak s összeütődő kicsi ágak sejtelmes dallama zokog. Ladányi Mihály nyertem. Kévésén múlott csak, hogy ott nem hagytam a fogam. Áthatolhatatlan köd a portugál partok előtt, vakon kóválygó hajók egy-két méterre tőlem, vihar, napi háromnégy óra alvás, egyedüllét, hideg, eső, idegpróba. „Az ábrándokon túl vagyok. A hajlongó pálmák, a meleg és titokzatos tengerek, a csillagok rejtelmes fénye, a korallszigetek káprázatos világa, a könnyűvérű lányok csókja, a feketék vidám mosolya, a szilaj kakasviadalok, az úton töltött éjszakák, a terített asztal, mind-mind létezik, csakhogy többé egyáltalán nem fontos. Olyan mindez, mint egy panoptikum. Egyszer megnézi az ember, többé nem kíváncsi rá”. Indulni! El, el! „Még mindég Guadeloupe szigetén. A bajok egyre szaporodnak. Ez már ezzel jár. Éppen pörösködöm hajóácsommal, akinek az az egyszerű ötlete támadt, hogy még egyszer annyit kérjen munkájáért, mint amennyiben megegyeztünk. Végül kénytelen leszek a befejezetlen vitorlással vágni neki az útnak. Megint máJók miatt kell majd lakolnom. Olykor torkig vagyok mindennel”. „Egészségem nem valami fényes. Kegyetlenül tűző nap, késsel vágható pára, egyhangúság, öt-hat hónapig maradok majd Franciaországban, s teljesen befejezem hajómat”. „Végem van, kimerültem, agyoncsigázott a nyomorúság, éhség, nyavalya. El vág}'ok átkozva. Hajóm egy rossz fazék. Minden porcikáján átszivárog a víz. Óh, hamar, hamar Franciaországba, a régi, kedves cimborák közé”. Utolsó levele: „Nem írtam egy ideig, mert a pokolban voltam. A pokolból nem lehet írni. Vasárnap indulok. Nehéz dió. Végre, végre valami történik. Torkig vagyok a trópusi világgal. Öh, bárkám, szakadj szét”! A bárka szétszakadt az Azori-szígo- tek közelében. Magányos útján, az Atlanti-óceán hullámain találkozott néhány hajóval. Azok vették át leveleit. Ő ottveszett, a hullámsírban, örökre. (A Magyar Szó nyomán) BALATONI TÁJAK Szlovák György rajzaj A végtelen magány keresése nem önmarcangolás. Attól több és mélyebb gyo- kerűbb valami: érzelmi el- hamvadás. Teljesen meg- csömörlöttem a hazugságoktól.” Ekkor még fogalma sem volt a tengerről. A hajózáshoz annyit sem konyí- tott, mint a tyúk az ábécéhez. Semmi sem sejtette, hogy egy szép napon az óceán csavargója lesz. Azt sem tudta, mi a szextáns, de azért hozzálátott hogy megismerkedjen a hajózás tudományával és 60 kilogramm szakkönyvet vásárolt össze. Szervezetét fokozatosan hozzászoktatta a tengervíz fogyasztásához, és arra törekedett, hogy kizárólag halászzsákmányából éljen. Arcachon mellett van egy kis barakktelepülés. Valamikor a haditengerészet emelte, ma nyomortanya. Éltetője a tenger és a nap. Babette távozása és első hajótörése után Lescombe itt talált otthonra. Babette után a tenger, a végtelen óceán magánya az, ami számára megmaradt. Bámulatos kitartás és szenvedések árán jut el Guadeolupe szigetre. Minden jövedelme szerény fronharcos nyugdíja. Barátai soha. a legkórmönfon- tabb körültekintéssel sem tudták rávenni, hogy náluk vacsorázzon, vagy ebédeljen. Inkább éhezett napokig. Amikor az Antillákra ér, hozzálát, hogy pozdor- jává zúzott lélekvesztője helyett úját építsen. Ennek neve „1000 homes” (1000 akadály). A tenger zarándoka be akarja bizonyítani, hogy Bombardnak az az állítása, hogy a partoktól 150 kilométer távolságban már csak „az akasztott ember lelke van otthon”, nem áll. Alapjában véve persze arról van szó, hogy Lescombe minél előbb vissza akar térni Arcac- honba, hogy tökéletesítse vitorlását, amellyel aztán világkörüli útra indul, a Hom-fok és az ismeretlen tengerek titkait fürkészve. Hogy pénzhez jusson, nyelvórákat ad egy Pointe-á-Pit- re-i iskolában. Kéziratára ezer frank előleget vesz fel egy arcachoni kiadótól. A bajok azonban napról- napra szaporodnak. A hajós leveleiből kiérződik a végzet komor hangja. „Az első játszmát meg-
