Szolnok Megyei Néplap, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-14 / 163. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1-963. JűUus W.

A hűség órái

Meghajszolt, borzas kis cirmosra emlékeztetett, ahogy a rekamié párnái közé húzta magát. Szeme alján s az arcán nedvesen fénylett néhány elmaszatolt könny, de ennél meghök- kentőbben hatott a fiatal lányarcon az engesztelhetetlen bánat, amit — ahogy mondani szoktuk — az ösz- szetört élet vés fel az ember arcára.

A szoba csendje, mozdulatlansága, akár a barlangok nyirkos és különös magánya, a dobhártyáján lüktetett és csak fokozta ingerült, riadt érzéseit. A válla meg-megrázkódott, s pillái alól, nagy cseppekben gurultak ki a könnyek; le sem törölte már, minek? Ez az egész szörnyűség olyan hirtelen szakadt rá, hogy gondolatai és érzései zűrzavarában egy- bizonyos volt csupán — egyedül maradt. Hát ez így megy? Ilyen egyszerű csak? — Duzzadt ajka szétnyílt, nem azért, hogy * válaszoljon, hogy szóljon valamit, hiszen kinek is mondaná? Fejét lassan emelte fel. S mintha most látná először, tekintetét végig vonszolta a szobán: a síma, sötét bútorokon, a kartonfüggöny színes mintáin, az átszellemült arcú Mária-képen, a csipke asztalterítőn (anyjával együtt horgolták tavaly) — s közben úgy ingatta a fejét, mintha tagadna vagy nem értene valamit. Az asztal lábánál gyűrött papír hevert, a levél, amit odahajított. Az anyja írta: levelet írt neki, pedig az apjának kellett volna. Hát nem furcsa....?

Kislányom. Nem tudok tovább titkolódzni, úgy is megtudnátok. így talán jobb lesz. Mást szeretek és ezt meg kell mondanom. Nem tehetek másként, ezért megyek el. Apád tudni fogja, mint kell ténhi neki, én nem akarok vele tovább együtt élni. Nincs értelme, hogy neked magyarázkodjak, úgysem értenél meg. Légy rendes, jó kislány és ne felejtsd el a te: Anyukádat.

— Elment... így, ilyen egyszereűn — suttogta. — Mint a vendég, akinek nincs ideje elköszönni, csak egy levelet ír ... Menj csak. Ha le tudtad írni, hogy mást szeretsz, csak menj. Ha az a boldogság jobb neked ... De hát honnan tudod, hogy jobb? — Halántékára szorította a tenyerét, hogy csillapítsa az erek riadt és fájó lüktetését. Fogai megcsikordultak, amint összezárta őket, nagyokat nyelt, hogy a csukladozó sírás-ingert visszafojtsa. Mélyeket lélegzett, de gondolatai továbbfutóttak már, új fájdalmas sövényei közt. — Legyek rendes és jó kislány? És szeresselek, ugy-e? Nem, anyám. Talán ha kisebb lennék, keresnélek, hívnálak, vagy megszok: nám, hogy nem vagy? Dé így...? Van egy osztálytársam, egy fiú. Az ősszel levágták a karját, és azt mondja, úgy érzi, még mindig ott van. Én meddig foglak itt érezni, mondd? Hiszen itt vagy a mozdulatoddal, a hangoddal, a ruhád suhogásával, a csókjaiddal, a türelmetlenségeddel ... Beleivódtál ebbe a szobába. Látlak, csak be kellene hunynom a szememet. Talán jó is volna ... Azt mondják, akit szeretünk, könnyen meg is gyűlölhetjük. Nevetséges és szörnyű lenne téged gyűlölni. De nagyon fáj ez az üresség itt belül, és ha ez a gyűlölet, akkor — nem tudom — talán gyűlöllek. Legalább előbb észrevettem volna! Milyen szép voltál! Apu is, én is hogy örültünk, nekünk van a legszebb anyukánk. Vasárnap apu meg akart ölelni, de te ellökted. Az arcodon vöröslött az utálat és a — jaj, hogy tudtál

úgy nézni rá! És apu rád nevetett: Te, csak nincs veled valami... ! — Tetőled? Mafla! — kiabáltad vissza az ajtóból és dühösen kisiettél. Utánad mentem a konyhába, de engem is elzavartál. Már akkor, persze, már akkor elhatároztad, hogy itthagysz bennünket. És még egy hétig éltél itt velem. Hogyan lehettél ilyen hazug; így félrevezettél, így becsaptál... Talán két hete lehet, vagy három, inkább három... Szabadnapos voltál. Az utolsó két óránk elmaradt valami tanári gyűlés miatt és én berontottam, lehaji- gáltam a kabátot, táskát, tudtam, hogy nem szereted a rendetlenséget, de szörnyen örültem. Itt találtam azt a villanyszerelőt. A fa- lumbelit, ahogy emlegetni szoktad. Keze-lába szétvetve, vihogott ott a fotelban, mintha a sajátjában lett volna. — Na nézdesak, megjött a kis cukipofi — mondta csücsörgétve a száját. Én csak álltam. Meglepetten és nem kisebb zavarban, mint te, Anyám.

Te nem láttad, de én láttam, hogyan tapogat végig

székbe, fejét félrehajtja, s hintázza, kiséri vele a dallamokat. Milyen üres most ez a karosszék is?! Széles karfáján hányszor pihent hosszú-ujjú, szép, keskeny keze; néha mellé tette a magáét, s ilyenkor elégedetlenül állapította meg, az övét elcsúfítják a tömzsi ujjak, a lapos, fénytelen körmök ... Milyen kedves tudott lenni és hogy tudtak ők ketten' nevetni?! Csak egymás szemébe néztek, már is kitört belőlük a nevetés. És itt vallatta ki az első szerelméről... A szomszéd házban lakott az a fiú. Tulajdonképpen nem is szerette, csak tetszett neki, hogy mindennap vár rá a sorompónál, aztán elmaradt. — Nem fáj utána a kutyám lába se — legyintett az anyja, mikor panaszkodott neki. A tálaló fölött festmény függött. Pi- pacsos búzaföld és kék ég. Vörös, sárga és kék színek, amilyen nyáron a világ. Irén nézte, s eszébe jutott, egy egész délutánt töltöttek azzal, hogy egyik falról a másikra rakosgatták. A festményről eszébe jütott, hogy a rekamié fölött anya szemével. A lábam, a szoknyám, a blúzom —■ igaz, szűk volt már és erősen feszült —, de úgy végigmustrálni valakit?! Fekete volt rajta minden. Nyíratlan haja a fülére lógott, pofacsontját kiütötték a kunkori szőrök meg az’ öklét is, a körme is fekete volt és hasadozott, de a szemöldöke meg a szeme, attól félni lehetett... Hogy tudtad ezt az embert megszeretni?! Apu nemsokára megjön. Füttyent egyet az ajtó előtt. Soha nem szokott csengetni. Hunyorít és mosolyog hozzá. A ráncok a szeme sarkán, szemén a kék fények, a nagy fehér fogai; az egész arca csupa öröm, mosoly. Szegény, december óta dolgozik az erőmű építkezésén és mennyire várja ezt a nyomorult szombatot! — A sapkáját felnyomja egy ujjal, átöleli a vállamat. — Hogy vagy, Rigócskám? — kérdezi és téged is keres. Mit mondjak neki? Akkor mi lesz?

Hüppögni kezdett. Köny- nyei lecsepegtek a kék kartonblúzra, s megfeketedtek rajta, mint a bánat, mely befedte a szívét. Lassan megcsendesedett a sírása. Érezte, könnyei kimosták az iménti ijedtségét. Ült tűnődve, s a díszpáma zsinórját babrálgatta.

És most hogy lesz tovább?

Mint aki búcsúzik, újra csak végigvizsgált lassan, aprólékosan mindent a szobában, ahol rá emlékeztet a légy halk zümmögése is. ... Az anyját látta, ahogy megsuhan kék pongyolája, lehajol, s megigazítja a szőnyeget. Megfordul, kinyitja a rádiót és zenét keres, vidám, könnyű melódiákat. Beleveti magát a karosja lánykori képe van. Feltérdelt s szembefordult a túlretusált, színes arcképpel. Az iménti gondolatok, emlékek erőser felkavarták, most hogy anyja szemébe nézett, újra sírásra görbült a szája. Mondta, vagy inkább úgy tűnt, mondja, amit a fájdalom szakasztott fel belőle.

— Hát te itt maradtál? — Ügy emelte fel a fejét, mint aki számonkér valami nagy-nagy rajta esett sérelmet. — Olyan vagy itt, akárcsak én. Tizenhatéves. És én olyan leszek, mint Te, ha felnövök? Szeretek valakit, megunom, jön egy másik és elmegyek vele... És ha arra is ráunsz, mondd? Boldog akartál lenni, de hogyan, nélkülünk? Csak te egyedül? A másik kettő boldogsága, nyugalma az úgy-e, nem fontos, csak a tied? Hogy akarsz ezekután találkozni velem? Mit tudsz mondani nekem, hogy szóbaálljak még veled? Hogy szeretni tudjalak és anyámnak szólítsalak? — Egy ideig mereven nézte a képet. Szinte

apróra szedte az arc minden részét, s úgy érezte, így külön-külön a haj, a homlok, a szemek, az orr, a finomvonalú áll, az ajkak idegenek, de együtt meleg, megszokott, kedves egész - az anyja néz vissza rá.

— Hallod, milyen csend van most itt? Elloptad tőlem, ami az enyém volt, a hangokat; megszoktam őket, és most nincsenek ... Ilyenkor sütni szoktál és a konyhából beszivárgott a sülttészta meleg, édes szaga. A tányérok, kanalak, villák csörögtek. Itt bent a rádió szólt, énekeltem, rendet raktam. Apu jön, együtt leszünk mind a hárman. Milyen természetes és sokszor unalmas volt, hogy ez így van. Most csend van. Egyedül vagyok, érted, egyedül vagyok. Te miattad. Én bolond! — hogy nevettem, szinte nyilait az oldalam, amikor a házmestert itthagyta a felesége. Az a szegény meg ott ordítozott, káromkodott az ajtó előtt, mint aki megkergült. Az egész ház a korláton könyökölt és kiröhögték. Te is, emlékszel? Arra is emlékszel, amit mondtál? — Ugyan, érdemes egy olyan ribancért így csúffá tenni magát egy embernek?! — Most minket röhögnek majd aput és engem. Most terád mondhatják, ribanc. És én nem akarok egy ribanc lánya lenni. Érted, úgy-e? Jó, elmfentél, de ebben a lakásban nem maradhatsz semmilyen alakban. Nem fogsz kísérni a szemeddel, nem fogod megrontani a mi életünket, még a képeddel sem ...!

Megragadta a képet és egyetlen rántással letépte a falról. A szeg, s egy vakolat darab elébe hullott a rekamiéra. Magasra emelve a képet, a szoba közepére ugrott, s eszelős dühvei verte a padlóhoz. Az üveg csörrenve tört össze és szét- spriccelt a lába körül. Zúzta, verte, tördelte, s az éles hasítást sem érezte, amikor belekapott egy üvegcserépbe. A kép kicsúszott ujjai közül, a földre esett, s lecsüngő kezéről vörös, nagy cseppek koppantak rá. Állt felette lihegve, elernyedten, anyja kék szeme visz- szanézett a mélyből. Köny- nyein át látta elevenen csillognak a szemek, enyhe hullámzással mozdul az arca, s a szája is. — Azért én mégis az anyád maradok ...

— Te? — Kócos haja a szemébe csapódott, amint előrehajolt. — Soha, érted, soha! Nehéz, hideg remegés rázta a testét. A végső leszámolás szenvedélyével kapott a kép után. A kemény kartonpapír meghajolt s összetört, amint ujjai közt gyúrta, tépte. Hirtelen gyengeség fogta el, vizet kívánt, sok vizet. Egész benseje égett, s a világ is olyan piros lett körülötte, mint az ujjából csepegő vér. Rogyadozó léptekkel indult a konyha felé. Az ajtónál megállt, hogy a kilincsért nyúljon. Fekete köd örvénylett a szeme előtt, szürke, sárgás, piros foltok ... valahol éles kiáltás jajdult... Támaszt kereső karja az ajtónak ütő- dött, megingott, s végigzuhant a padlón. Feje mellett a gyűrött fénykép; a kettétört arcból rákéklett a két szem, mint fent az elérhetetlen, mozdulatlan ég íve — némán és érzéketlenül.

Meixner Béla

Magyar dokumentumokat küldenek Shakespeare szülőhelyére

Stratford on Avonban, Shakespeare szülőhelyén archívumot létesítenek a nagy költő és drámaíró születésének a jövő évben esedékes 400. évfordulója alkalmából. Az archívum anyagát a világ minden részéből gyűjtik össze és Magyarországot is felkérték, hogy küldjön dokumentumokat. A Színháztudományi Intézet most válogatja ki azokat a fényképeket, színlapmásolatokat és könyveket, amelyek a magyarországi Shakespeare-kultuszt képviselik majd a gyűjteményben. (MTI)

Lakács Miklós;

Pál ya munkások

Vadzab pihegések neszeznek az égőujjú fény-símogatásban és barna nagy mozdulatok feszülnek,

hórukkolnak rekedten, nehéz léptük zokog az éles köveken, úsztatják a sínpárokat — s acélizzásban

lüktető homlokukra zuhannak a tüzes csillagok,

• mozdonyfütty

fészkel az akáccsipkés fasorra, , a szélben

mogyorófű illat repked, harmonika kedvvel, integető ...vonatok csattognak el dűlőtlen kalász-lobogásban neon-szivárvány városok felé, csak ők maradnak itt szikrázó csákányokkal, a köldökig vetkezettek, csavarkupacok és talpfák között csak ők maradnak és a kis batyuk a hétköznapok tüskés bokraiban.

MINT A MADARAK

Ladányi Mihály legújabb verses- kötete

A k Öltő, aiki mind kevesebbet figyel a „bölcsek” intő ujjara, csak önnön lekiismeretére hallgatva teremtette meg költőd világképét — ' ma már a legigazabbak elismerését mondhatja magáénak.' A közönségét, az irodalom közfigyelmét, amely fiatalon juttatta korunk egyik szép babérjához: a József Attila-díjhoz. De túl minden díjon: Ladányi verseinek lellkakbe, értelmekbe kapaszkodó volta a valódi, hamisítatlan érték. Az, hogy versei kellenek. Bár ő maga erről enervált perceiben szigorú öniróniával az ellenkezőjét vallja, mondván: a „költői mesterségen” röhög a trafikos, a Házmester, a hivatalnok. S valóban csak néhány „hold- Viilágszemű bakfis” figyel fel a költői szóra- Ma már Ladányi is tudja: Mint a madarak kötetének megjelenése után egy héttel nagyon nehéz volt fellelni kötetét, akár Szolnokon, akár Miskolcon vagy Sátoraljaújhelyen.

Minden bizonnyal ez nem más: mint a lényegre-ta- pintás jutalma. Jutalma az üresen csengő „jólfésült szavak” elűzésének, a „fel- hőtlenség” kijátszásának. Valaki azt mondta egyszer néhány Ladányi-versre: olyanok azok, mint a zárt bicska: kívül fényes, belül éles.

Mosolyogtunk a „népies* aforizmán, de ha most újból és újból szemügyre vesszük a legújabb kötetbe szerkesztett verseit, akkor igazat kell adnunk a sum- mlázásnak. Valóban: tökéletes formakészség, legtöbb helyen Idillikus indítás, majd irónikus fordulat vagy egyszerű mennydörgés. Ladányi költői ereje legfőképpen ebben a kontraszt versépítésben rejlik. Hihetné az ember: ringató, altató sorokkal elődei nyomdokán „bájol”, amíg csak elő nem bukkan a szenvedélyes maiság az illúzió és dezilluziő, a gondtalanság és a midennapi gond.

Előjönnek sorjában a papucsba bújt kispolgárok _és azok, akik a problémák kirekesztésére feltalálták a kapukat és a kapukulcsokat. Előjönnek az ember képét ostorozó „hideglel- kűek”, a számítók, a „fenékben és csípőben” szüntelenül növekvők, a lelki- sdvár kövér-éhezők.

Ott jönnek a munkások is: bányászok, kohászok,

lakkozatlanul, nehezen, de szívósan növekvő emberségükkel. S jönnek a föld fiai is, inkább homályos emlékképekkel, mint valóságosan, mert a parasztság újfajta rendjének költői vizsgálatához (ezt Ladányi is jól tudja) nem elég a reminiszcencia. Gúnyoros versében csipkelődi is a „gyolesgatyású lelket”, a „mezőgazdasági költőket” akik a változás kellő felmérése nélkül „rándulnak le” a paraszthoz.

És a család, a szerelem, az önproblémák tengere. Szintéi) jönnek szép sorjában. Átfogó igazsággal. Mi- kulánéra, Szabóra és Szabónéra és sok-sok ezer társára vetített érvényességgel. Nem izolált líra ez: önsebeánek, kis-nagy örömeinek mutogatása, inkább a közösség kis-nagy gondjainak expresszív „kamara” világiát érezzük „családi” verseiben.

A Mint a madarak Ladányi előző két kötete mellett a felnőttéérés korszakát jelzi. Egyfajta tisztulást, filozófiai „körbepillantást”, horizon tálisabb látásmódot. A fiatal költő megszabadult a „kötelező" poétikai misztifikációtól, életközelségbe került mindennapos dolgainkkal. A megváltozott időnek megfelelően távolabb lépett a „plakát” költészet formalizmusától: egy mélyebb, igazabb forradaí- miság uralkodott el versteremtő művészetén, az a fajta progresszivitás, amely nem barrikádhangulattal dörren-villan, hanem „béke időre” teremt rendet az emberi agyakban, szívekben

Örömmel forgatjuk a legújabb Ladányi-kötetet, mint annak bizonyítékát is, hogy a költészet hatóereje nem kicsi, ha abban — akár több nyelven is, akár többféle hangosságban is — az élet szólal meg. Örömeink és gondjaink mellett (vallja Ladányi) munkást és költőt egyaránt felemel fáradékonyságból, csetlő- botló lépteiből, mindennapi haladásunk szintézise:

„a fni szívünk ad lüktetést a század forró pulzusának”.

Párkány László

r

A Bizományi Aruház

86-os fiókjában Szolnok, Kossuth Lajos u. 20. szám alatt ismét kaphatók

mosógépek