Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-19 / 115. szám
4 STSmmiK MEG TH NÉPLAP 1968, májai ist Az ünnepi könyvhéten jelenik meg: |U| em tudom, azért-e, ■TMmert matematikus, nekem volt egy vízióm Trummerről. Ügy képzeltem el sokszor, na persze egy operettszínházi másodhegedűs naív szakszerűtlenségével, hogy áll egy számokkal, levezetésekkel teli fekete tábla előtt; Már éppen a tábla alján adja össze a dolgokat, csak valami végtelen, fantasztikus részeredmény marad. Akkor letörli az egészet, a tábla tetejére felírja az ideiglenes részeredményt, s folytatja a levezetést, míg újra a tábla aljára nem ér. S akkor kezdődik az egész elölről, ugyanígy. Mindaz, amit egyszer már letörölt, nem érdekes, el is felejtheti... A fontos csak egy valami: a mindenkori, bizonyos ideig érvényes részeredmény. Valahogy így szabályozta mesterművé az életét. Letörölte ami volt. elfelejtette, nem számított, csak a mindenkori állapota, az, amiben egy ideig — míg egy újabb levezetés újabb eredményt nem szült — hitt is. Mondom, amikor kikerültem az internáló táborból, ott álltam minden nélkül. Egy zsidólakás meg egy nercbunda kihűl tört ki a skandalum. Azért ültem én is, meg á feleségem is. Aztán kijöttem. Se lakás, se állás. Annyi bajom, keserűségem volt egész életemben, hogy nekem, mint annyinak valóságos megváltás volt a háború; Bár csak örökké tartott volna az a langyos vizecske, amelyben mi itt pesten, az országban 1944. őszéig éltünk. De a dolgok rendje, persze, hogy ez sem tarthatott örökké,fölöst mit csináljak? Em,Ti lítettem talán, hogy ismertem Springeréket, Gizit, a Tormos feleségét. Tormosról csak annyit tudtam. hogy egyetemi tanár Pécsett, s hogy most, amikor az egyetemi igazoltatások kezdődtek, az egyik csoportnak itt Pesten ő lett az elnöke; Nagyfejű, befolyásos pasas, politikailag egy szűz, ez kell nékem, majd csinál valamit. Feltelefonáltam hát Giát. — Higgye meg — mondta Gizi, amikor ott ültem a rózsadombi Springer-villában, ebben a kis csodapalotában. amely valóságos mese volt azokban a savanyú romos, hideg napokban —, higgye meg — mondta —, Guszti segíteni fog. Mindegy magának, hol tud helyet szorítani? Széttártam a karomat, valóban a végső megoldás gesztusával: — Totál mindegy! — Mégis — nézett végig Gizi az internáló táborban fénnyesre ült tiszti nadrágomon —, azonfelül; hogy volt főhadnagy, ért valamihez? — Amihez csak akarja. Gizi nevetett: — Na de mégis...!? sí-- Például hegedülni. — Na, ez már valami — nyújtotta a teáscsészét, — Egy forró teát? — Nem tartom fel? — Engem? És legyintett. Már nem voit szép, az a fekete, sémita babafej, aki régein. Valahogy megnyúlt, valahogy leerá lett az arca. Bejött THURZÓ GÁBOR: f f BÁRÁNY AZ AROLBAN (SZÉPIRODALMI) Thurzó Gábor kötete az író fiatalkori emlékeit idézi. Az első és utolsó írás egy-egy érettségi találkozó története mintegy keretbe foglalja az elbeszéléseket, amelyek társadalmilag jelentős problémákat tárgyalnak, de mindig a lélektani motiváltság tükrében, az emberi tettek rugóit kutatva. Az itt közölt részletet a kötet nyitó novellájából, a „Négyen a harminchatból” címűből közöljük. A történet egy élvtelen, karrierista egyetemi tanár sorsát beszéli el. a két gyerek, kamaszodók mindketten. Egyik csúnyább, szemüvegesebb, mint a másik. Megsimogatta, aztán kiküldte őket ródlizni. És letette a csészét. — Soká jön? — Az öreg Erlingert igazolják. Tudja, a volt professzorát. Ha valakinek, akkor Tormos ennek az Erlingemek köszönhetett mindent. Nagy matematikus volt, Corvimláncos, számtalan, külföldi akadémia tagja, fellebbezhetetlen tekintély, a háború alatt annak a neves külföldi tudósokból álló bizottságnak, amely a katyní tömegsírokat vizsgálta fölül; Amikor annak idején pályázatot írtak ki a pécsi katedrára, Erlinger addig hadakozott, míg a huszonhat éves Tormos Guszti nem lett professzor.- Hát ezt az Eriingert, ezt az aggastyánt igazolta most a bizottság. |U| ár esteledett mikor Tor■" mos hazajött. Nagyon régen nem láttam. Hatalmas, telt férfiú lett belőle, finom baj ússzál, keret nélküli szemüveget viselt. Csak a válla maradt szűk, hátulról úgy festett rajta a zakó, mint egy uniformis; — De kérlek -r~ mondta mikor túl voltunk az újra találkozás örömein — mórt ne sgítenék! De legalább értenél valamihez! Gizi derűsen közbeszólt: — Állítólag tud hegedülni. — Akkor remek. „ Rögtön csinálok valamit; Mint az orvosok, matematikusok legtöbbje, ő is szenvedélyes kamaramuzsikus volt; Azonnal felhívta alkalmi kvartettjének prímhegedűsét, egy operai zenészt, Taródyt. Taródy mindent megígért, majd benyom az operettszínházba, a zenekarba; Boldog voltam. — Na látod — paskolt szívélyesen a kezemre, — milyen egyszerű! Csak a fejünket ne veszítsük el. Előre nézni, barátom, ez a döntő. Mindenkiben vannak képességek — s most valósággal orgonáit ez a szép, kiművelt, megnyerő, mélységes bariton —, ezt kell csak előhalászni; Most vettem észre, hogy Gizi kimarad a társalgásból azon az egy mondaton kívül nem szólt többet, csak figyelt. Most, miután Tormos kifejtette nem nagyon eredeti, de azokban az években valóban rendkívül praktikus életbölcsességét, jónak láttam készülódni. Ha többet nem, egy ígéretet azért viszek magammal. A pokol legmélyebb bugyrából egy ilyen reménység ha nem is a paradicsomba, de egy szellősebb, lakályosabb bugyorba költöztetett át. M-ár-már felálltam, amikor Gizi hirtelen, szinte támadóan megszólalt: — Mi lett Erlingeirel? Tormos kedélyes, derűs arca kicsit hűvösebb lett. — Állásvesztés. — Kidobtátok? — rémült meg az asszony. — Nem tudtál semmit... — Azzal a feltett szándékkal mentem el — fordult Tormos az asszony felé —, hogy végsókig harcolói fogok érte. De a tények. amiket felsorakoztattak, a professzor úr sajnálatos magatartása, ha nem is háborított fel, de elszomorított; Kétségbeejtő, mire voltunk képesek az elmúlt években, még olyan feddhetetlennek (litt szellemek is, mint amilyenként Erlingert ismertein. A tények legyőzték a hitemet, jóindulatomat. Nagyon sajnáltam, de jobban sajnáltam volna, ha összeroppan, ha nem sérti meg morális érzéseimet, ha belátja, hogy magatartása a fasizmus éveiben nem volt éppen... — Mindent neki köszönhetsz! Ez a közbeszólás olyan “ volt. mint egy lázadás. Én nagyon kínosan éreztem magam, megsejtettem, hogy itt másról is szó lehet, az egész Eriinger-ügy csak ürügy; — A képességeimnek, drágám — vékonyodott el egy pillanatra Tormos hangja. S ha valóban mindent neki köszönhetnék akkor se hunynék szemet. — Mond azt róla, hogy nyilas volt! — Több annál. fiam. Nem az számít, helyesel-e valaki valamit, mellé áll-e. Hanem az, hogy szive legmélyén, nem mond ellent. Hogy hagyja a dolgokat, és látszólag apolitikusan, „mosom kezeimet és szakember vagyok’’ alapon, engedi az igazságtalanságot, embertelenséget; — De te is tudod — mondta Gizi valósággal jéghidegen, hogy nem így volt. Ö szervezte a tudósok tiltakozását a háború ellen. Az ívvel nálad is járt. Kényszerítették, hogy Katynba menjen! Tormos a lehető legegyszerűbben csak ennyit felelt erre: — Az ív nem. került szóba, — Te sem említetted? — A tények, különösen a katyní végjelentés mellett, ez nem számíthatott. Csak szándék volt. nem eredmény. Gizi erre fogta magát és kiment. El sem búcsúztunk. Tormos elővett egy konyakos üveget, — Na iszunk? — Hallod...! — mondtam örömmel; És már mentem volna. De nem eresztett: — Azt hiszed te is, azért csináltam, hogy a katedrájára kerüljek? — Hogy képzeled?! — működött bennem egyre alávalóbban az opportunizmus. — Mert azt fogják mondani. Olyan nyilvánvaló. Most már hízelegtem: — Nem hinném, hogy ma lenne alkalmasabb utóda nálad. Erre nevetett. Élesen, gonoszul. — Ez azért sok kicsit — látott át ócska kis nyomorúságomon. A telefon csöngetett. — Bocsáss meg. És csak a nevét mondta “ a kagylóba. És színtelenül, úgyhogy semmiféle érzelmet, véleményt, hangulatot nem tudtam kivenni belőle, egy-egy igent, nemet, majd a beszélgetés végén egy szürke köszöoömöt. Mennyit iszik egy pozitív hős? Viktor barátom regényt írt. Kéziratában mintegy háromszázötvenkilenc oldalon át bonyolítja napjainkból vett hősének időszerű konfliktusát. Két hónap múlva hívatta a könyvkiadó szerkesztője, s így szólt: — Munkája tetszett. Mind a tizenkét lektor kedvezően nyilatkozott a regényről. Ki fogjuk adni. De előbb még végre kell hajtania néhány változtatást — tette hozzá és sokatmondóén felemelte a mutatóujját. Barátom majd kibújt a bőréből örömében. Lám, merészen belenyúlt a mindennapok életébe és elnyerte a lektorok jóindulatát. Hát nem nagyszerű?! Egészen természetes, hogy vannak kívánságaik. Aki pénzért lektorál, annak lehetnek kívánságai. Csak nem vágja zsebre a keresetét munka nélkül? Ez nem totó. — Milyen változtatásokról van szó? — kérdezte Viktor készségesen. A szerkesztő komoly arcot vágott: tizenöt liter vodkát, kilenc liter konyakot és ugyananynyi szilvóriumot iszik meg. Igaz, hogy rumból csak három üveggel. Barátom meghökkent. Harmincöt liter nem kis mennyiség. Végigsimított a haján, majd tárgyilagosan feltette a kérdést: — Tehát mennyivel csökkentsem? A szerkesztő sértődötten tiltakozott. — Ennyire nem befolyásoljuk az alkotói szabadságot. A szilvórium és vodka mennyiségének megállapítása egyedül a szerző joga. — Értem — sóhajtott a barátom. — Talán felállíthatnánk egy tapasztalati normát? Ha a pozitív hős átlagos fogyasztása, mondjuk, öt liter, arcizomrándulás nélkül csökkentem a mennyiséget — egy magasabb eszme érdekében. — Ez sematizmus — jegyezte meg a szerkesztő . zigorúan. — Az egyiknek már három liter is megárt, míg a másik nyugodtan ihat tizenötöt, vagy akár húszat. Mindig az ember adottságaiból és képességeiből kell kiindulni. — Jó, hát induljunk ki — egyezett bele Viktor. És nyomban hozzá is láttak, hogy megvizsgálják a főhős József adottságait veleszületett intelligenciája, a környezet hatása, akara tereje, barátainak és barátnőinek jelleme, megbántott lelkülete és egyéb körülményei alapján. Mivel azonban egy szerkesztőségben nagy a sürgés-forgás és állandóan cseng a telefon, nehéz koncentrálni, anélkül pedig bajosan megy a komoly munka. Ezért azt ajánlotta a szerkesztő, hogy ugorjának át a szomszédos kiskocsmába. Ott majd könnyebben megoldják ezt a fontos problémát. Így is történt. A nyolcadik pohár után tisztázták a tényállást és zseniális megoldást találtak. — Nézd, Viktor — mondta a szerkesztő — nem bánom, igyék, ha a természete megkívánja. De egy litert feltétlenül törölnöd kell. Ihat, de undorodjék meg az italtól, újy mint mi... Erre ittak még egy pohárkával és sírva fakadtak. Bűntudatot éreztek, merthogy Józsefet megrövidítették egy liter pálinkával. Vitezslaw Kocourek — József nevű hőse remekbe készült figura. Korunknak kifejező eszközökkel ábrázolt embere. Egy szociálisan érző, fiatal feltaláló, aki az emberiségnek ajándékozza a találmányát. De általános vélemény szerint egy kicsit sokat iszik. Őszintén szólva nincsen fejezet, amelyben ne hajtana fel egy-két pohárral. Tulajdonképpen mindent megiszik, ami a keze ügyébe kerül: vodkát, rumot, konyakot, szilvóriumot ... — Igaz — felelte Viktor —, node ki veheti ezt tőle rossz néve/t? Ahogy a cselekményből kiderül, a kapitalisták elsikkasztották a találmányát. Az ilyesmi megrendíti egy érzékeny ember lelki egyensúlyát. Az ital a legjobb búfelejtő. Akinek gondjai vannak, az iszik .., pálinkát, rumot, szóval szeszt. A szerkesztő elnézően mosolygott. — Kétségtelenül így van. Viszont harcot hirdetünk az alkohol ellen. Minden villamosban ott függenek a táblák, amelyeken az áll, hogy „Igyál tejet, egyél sajtot!" — maga meg folyton borpárlatot önt le a pozitív hős torkán. Viktor erélyesen védelmébe vette hősét, aki bizonyos fokig saját szüleménye volt. De a szerkesztő nem engedett. — Kérem — szólt enyhe szemrehányással a hangjában —, pontosan átnéztem az egyes fejezeteket és megállapítottam, hogy József, a fiatal feltaláló körülbelül Másnap az újságból tudtam meg, hogy Erlinger öngyilkos lett. Nyilván arról értesítették Gusztit telefonon. S ugyancsak az újságból tudtam meg azt is, hogy a budapesti egyetemen ö lett Erlinger utódja. Akkor már az operettszínházi zenekarban já/tsszottam elég jól kerestem. Vettem egy üveg méregdrága likőrt, a gyermekeim vízfestékkel. zsinórírással kartont fabrikáltak, valamenynyien aláírtuk. A likőrt visszaküldte, egy névjegyre firkantott sorral: „Köszönöm a jókívánatokat. De hálára nincs szükségem. Kézcsókom a kedves feleségednek.” Mit tehettünk mást? A likőrt megittuk, még a gyerekek ia kanta k belől«. SERFÖZU SIMON: BÚZA A gyom lám már virágzik* Ö, de volna-e olyan, küllős, meleg szárnyait ha szép szekerek sorban sodorja a por jönnek, s tapossák, -szálló utakon. hogy megsiratnák. így van ez, a gaz, dudva És letérdepelnének, magát előbb mutatja, — mint kalászhoz, ha érnek es dicsérgetjük, nagy, fehér nyarak s tán gyönyörködünk. felhői alatt. Mert lengve tündökölnek, — Búza zöldül földemen, párájában a földnek, aratok, mit vetettem zöld kutak mellett, égő földekre, — hol énekelnek. mi fölnevelte. KAVICS Mint gyerek, hányszor dobáltam én is, hangya-palotás mezsgyekarókra, vagy a galambdúcra otthon a kitűzésedéit akácok között, ó, dehogy gondoltam akkor még arra, hogy egyszer fölemelek egy kavicsot, és nem dobom már el, mert róla egy lányra emlékezem, aki ugyanilyen kavicsdarab . fehér és lángol a szelek délután-kunyhós dűlői mentén, hogy pusztaság lesz, s mint lüktető szitakötők, szállnak a régi tanyák álmaim zöld egekkel kivilágított falvai felé, és letérdepelek a kis kavics elé, fölemelem, és hordozom szívemre szorítva, ó, dehogy gondoltam erre valaha gyermekkoromban még. ELMONDOM Elmondom, hogy három évig éltem albérletben Üjpesten, hideg odvas szobamélyeken, az Szyegyasszony szellemekről beszélt, melyek éjjelenként bemásznak a kulcslyukon, és sípolnak hajnalig a szekrényen, gyomorbajos volt, közös bádogvödörből Ittunk vizet, szeretkezni akart egyszer velem, mellét mutogatta, hullt a hó és a fák meggebedtek a hold alatt, gőzölgőtt fölfelé az ablak alatt szaladgáló kutyák szája, hogy aztán lihegő hajnal lett, s emlékeznem kellett a villamosokra, aznap este nagyapámról írtam verset, kitagadta egyik lányát, mert rajtakapta a kazlak mentén, hogy egy csendőrnek levet kezett, s egy hónapra rá Németországba mentek, szombatonként hazautaztam, hazudtam anyámnak, hogy szakmát tanulok, s közben segédmunkás voltam, a falu kocsmájában hadonásztam a fiúkkal, s jártam a sárga mezőket, tűnődve, vállamon pnha madarakkal. és elmúlt minden, évre év, keserű nedvet nyaltam a számról, álltam izzadva, riadtan, arcom ragyogott csak a dűlőkön föltárnám, hatalmas porban. \
