Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-12 / 109. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. májas HKerékgyártó Bertalan; SALAKÖNTÉS Mint részeg festő hetvenkedése, korhely cimborák előtti virtus: sötét ég alatt, sötét hegytaréj, s koromba süllyedt kőlabirintus; az éjben tüzek: piros, kék, sárga, rezgő és izzó fénykalárisok, s a horizontra fröccsent fényszennynek és fénykúpok és fénysátrak alatt völgybe süppedten kőváros remeg; álmos arcába a hegytaréjról porba, füstbe vájt fénykanálisok égig lobogó pokol sistereg ... Nem szeszmámorban mázolt vászon és nem a beléig repedt Föld pokla: Halnára döntött salakláva fut fürgén játékos tűzpatakokba. Nagyolvasztók és Martinok forró fénydáridóján kilöttyent nyelet: világos, gazdag tettek győzelme, tétlenség koldus sötétje felett. A kérges tenyér Nincs-alázata: fénybe részegült pernye — lepkeraj, s a mélybe futó tüzes patakok fortyogó mérge: derűs Van-kacaj... A fények színes áradásában jövőt formáló roppant akarat, acélból dagaszt ízes kenyeret hályogos szemű gyártetők alatt... Ébrentartó szakadatlan gond, hogy a Nincs-re mérjen sebet-halálost: s égig felcsapó kéngőzös fénnyel csókolja arcon éjjel a várost... JHindennafi Mindennap kigyullad bennünk egy-egy gondolat, ilyenkor messzebbre, és magunkban is messzebbre látunk, ilyenkor messzebbre, és magú érezzük a földet és az eget, az embereket is, kik megsokszoroznak bennünket, kikben sohasem fejeződünk be teljesen. Mindennap kialszik bennünk egy-egy gondolat és mindennap összeérnek a szemünkben az éjszakák. Szenti Ervin Kodályest A szolnoki TIT klubban pénteken este Nagy Pál zeneiskolái tanár tartott előadást Kodály és a népzene címmel. Az érdekes előadás ismertette a századvég magyar zenei helyzetét, a németes zenekultúra egyeduralmát és Kodály fellépését a népzene elterjesztése szempontjából értékelte. Nagy Pál népszerű zeneelméleti fejtegetéseit nagy figyelemmel hallgatták a megjelentek. Az előadáson kitűnő hangfelvételeken csendült fel a Mátrai képek, a Marosszéki táncok és a Psalmus Hungarieus örökszép dallama. * A klub színvonalas műsora kiválóan alkalmas arra, hogy a szolnoki TIT tagok általános tájékozódást szerezzenek a legkülönbözőbb kulturális területen. Egyetemi tanárok, országosan is ismert szakemberek tartják a legtöbb előadást. A helyi előadók is közérdekű színvonalas produkciókkal lépnek a közönség elé, amelyet éppen a Kodály-est is bizonyít. A szépen berendezett klub, és az előadóterem parázs vitákra is alkalmas lehetne. Lehetne... ha a TIT tagsága részéről nem lenne tapasztalható valami hallatlan közömbösség. Ha egy olyan hrilliáns előadáson, mint Diószegié, a néprajz tudósáé nem hatan (!) a Kodály-esten meg tizenegyen jelentek volna meg. A TIT tagok csak úgy tudják becsülettel teljesíteni ismeretterjesztő feladataikat, ha minden alkalmat megragadnak továbbképzésükre, látókörük szélesítésére, önművelésükre. Ha megismerik egymás véleményét, tapasztalatait, ha pezsgő belső szervezeti élettel mélyítik el kapcsolataikat. Az anyakönyvvezetö meghökkent. Több mint huszonöt éve tölti már be ezt a tisztséget, de még ilyesmi nem fordult elő. i Csuda vigye el a felesége új szokását: ki nem engedi a házból, amíg nem győződik meg róla, hogy jól be van dugva vattával a füle! Biztos, nem hallotta jól a csinos kis menyasszony válaszát. De azért valami csak nincs rendjén, mert a vőlegény rákvörös arcán is ijedtség és határtalan megdöbbenés látszik. Mögöttük még áll vagy három pár házasulandó fiatal, akik most mind kíváncsi tekintettel vizsgálják a vékony, kicsit remegő, a megindultságtól rekedthangú, körülbelül huszonkétéves menyasszonyt. Az anyakönyvvezető zavartan megköszörülte torkát, majd újra feltette a megszokott kérdést. Maga Is meglepődött, hogy a hangja valahogy melegebb csengésű, nem az a hivatalosan rideg. A menyasszony egy fokkal sötétebbre pirult, könny árasztotta el a szemét, de a hangja határozottabban csengett, mint az előbb és a válasz ugyanaz volt: — Nem. Nem akar Halász Feri felesége lenni! — De Zsuzsikám, drága! — A vőlegény sértődötten, szigorúan nézett rá. Az anyakönyvvezető zavarban volt. Félszegen mosolygott, újra megköszörülte torkát, és azt mondta: — De hát kérem! Ha nem akar hozzámenni, miért nem intézték el ezt; ■» dolgot mostanáig? Miért jöttek el idáig? — Én akartam. Igazán, őszintén, jószívvel. Szeretettel. El voltam határozva. De tetszik tudni, erre az alkalomra vettem magamnak ezt az új pár cipőt, ezekkel a magas, szegformájú sarkakkal. Nagyon csinos akartam lenni. A gyárban az összes lányok megcsodálták. De nemigen tudók még járni bennük, és ahogy jöttünk fel a lépcsőn, megbotlottam. Feri meg feszesen kidomborított mellkassal és erélyes férfilépéssel haladt mellettem, s egészen más hangon, mint rendesen, odaszólt a fogai között: „Vigyázz, hogy jársz, Hülye!” — De Zsuzsika, én nem akartam, én csak... Feri kivette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát. — Elhiszem, hogy nem akartad, de úgy látszik, ez az igazi modorod. Szerencsémre az utolsó percben elárultad magad. Ha te az esküvőink napján ilyent tudsz mondani, akkor mi lesz húsz év múlva? Tetszik Lengyel Anna: /Vem! tudni — fordult az anyakönyvvezetőhöz —, én azért szerettem belé, mert mindig előzékenyen, szépen szólt hozzám, és én mindig ilyesmire vágytam. Édesapán, isten nyugtassa, rettenetesen durva ember volt, és szegény édesanyám örökké sírt. Én szép, békés házasságra vágyom. Nekem nem képmutató, rabszolgatartó szokású férfi kell. Azzal felvette papírjait az asztalról, megfordult hegyessarkú cipőjén, és kiment a teremből. Három, rokonszenvvel teli pillantás — a még ott levő három menyasszonyé — követte. Még a férfiak is rosszalló tekintettel néztek Ferire. Az anyakönyvvezető zavartan vállat vont, Ferinek is odaadta papírjait, aztán a következő párhoz fordult. Kint, a folyosón virágokkai és szép doboz csokoládébonbonnal várták Ferit a rokonok, barátok, és mind csodálkozva és felháborodva néztek egymásra. Hal-Myzíiív - - t '■■■-'■■ lattan! Zsuzsinak elment az esze! Ilyen csekélységért felrúgni egy esküvőt! Feri dühös tekintettel követte Zsuzsit. Rettenetesen bosszankodott. Zsuzsi csinos lány volt, és a lányok közül ö keresett a legjobban, neki volt a legszebb kelengyéje. Tudta ezt mindenki. Azt is tudták, mennyire szereti Zsuzsi a jómodorú, udvarias embereket. Feri is tudta. Néha, ha nehezére esett, gondolta magában: „No, nem baj, majd ezután ... megszokja." Hogy a fenébe nem tudott uralkodni magán még legalább öt percig? Zsuzsi barátnői, rokonai is megnyúlt arccal álltak, tanácstalanul. Senki sem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Zsuzsi felsóhajtott, a megindulás, úgy látszik, összehúzta a torkát, mert valahogy másképpen csengett a hangja: — Menjünk. Laci bácsi, a mester átölelte, és azt mondta: — Gratulálok, Zsuzsikám! Igazad van. Jól tetted. Én is így csináltam volna a helyedben. A mai házasságokat tessék egészségesen, jó talajra építeni, hogy tartósak, emberhez méltóak legyenek. Gyerünk. Lassan elindultak. Az asszonyok egy kicsit talán magasabban hordták a fejüket a szokottnál; vagy két férfi félszegen mosolygott, az egyik összeráncolt homlokkal próbálta magában elintézni, hogy mi a helyes, mármint hogy Zsuzsi jól tette-e, amit tett. Laci bácsi, a máskor hallgatag, komor mester karonfogta Zsuzsit meg Katót, a tulajdon leányát, és hangosan kezdett valamit magyarázni a holnapi meccsről. Leghátul Margit, Zsuzsi idő előtt megöregedett, egy életen át megalázott édesanyja, sűrűn lepergő köny- j nyei közt élete legboldogabb mosolyával lépett ki j 02 utcára. A gyepsoron túl, párszáz lépésnyire a falutól nádzsúpos kislánya bújt a szilvafák közt. Eresz alá húzódva, a küszöbön álldogált Bodrogi Menyhért, bámulta az esőt. Nézte hogyan porzik el az esőcsepp a vályú szélén, milliónyi buborék pukkant szét a tócsákon. — Sohse áll el, meglásd Rozi, — szólt be asszonyának, aki kis zsámolyon kuporgott a konyhaajtó közelében és tengerit morzsolt. — özönvíz szakad ránk, nemsokára úsznak a kazlak, meglásd. — Fene idő járja, azóta... A nyáron aszály égette a határt. — mondta válaszul az asszony. — Csak úgy pislákoltak az égre, a nyakuk is beleferdült, jönne már, dehát esőt nem tudtak csinálni az okosok. Hallgatott egy sort, szaglászta az esőt. Aztán újra kezdte, fogai közt forgatta a szót, mintha csak magának mondaná: — A közös, nagyüzemi gazdálkodás. Ezt fújták egyre. Itt van ni! Nyáron aszály, most elrohad. Valami furcsa forró érzés hullámzott testén, a kárörvendés tüze lobogott szívéből. Nyolc és fél holdja ott van a közösben, elszántották a mesgyét. Addig jártak a nyakára az agitátorok, késő estig győzték szóval, hogy így meg úgy, a tagosítás, könnyebb lesz ha összefog a parasztság, csoda világ lesz itt. Az egész falu belépett már, csak ő Bodrogi nyakas, maradi. Végre is beadta derekát. Bevitte a két lovat, a tehenet, senki se mondhatja, hogy jókedvében. Az eső zuhogott künn, verte a tenyérnyi tanyaablakot. A közeli holtág megáradt, nyerített a szél, a hullámok átcsapdostak a gáttöltésen, a legelőt már nagy darabon elárasztotta a bokáig érő tenger. Ezen az «estén Bodrogi Menyhért hem tudott elaludni. Hánykolódott a kéveszagú szalmazsákon, hallgatta az esőkopogást, gondolatai veszettkutya módra mardosták. Az asszony farát kifordítva nyálacsordultan horkolt. Mi lenne ha átszakadna a gát... — vágta fejbe a gondolat, — mi lenpe... Ott a kanyarban a leghitványabb a töltés. Végelátatlan elöntené az árvíz a lapost, a téesz földjét, júniusra se apadna el, nem teremne ott kórószár se. Mi lenne?... A fene enne mindent, a tagok otthagynák, felbomlana a közös. Visszaadnák a földet. 17 elkélt a cihameleg x nyoszolyából, nem gyújtott lámpást, csak úgy gatyásán az ajtóig tapogatott, felhúzta a farekeszt, kidugta fejét az ajtórésen. Csapkodott a szél, az eső. Visszabújt fekhelyére, de csak nem nyomta le pilláit az alvás. Forró lett a feje. izzadni kezdett. Lüktetett minden porcikája. — Igen, ott a kanyarban állandóan mossa a hullámverés a töltést. Néhány talicskányi földet, csak ennyit kellene elmozdítani. Aztán vinné a víz, utat csinálna magának, az isten se állítaná meg. — Ha áttörne a víz... Kalapált a szíve, nagy izgalom ragadta torkon, nyakán kiduzzadtak az erek. — Ha áttörne a víz... Ha most valaki kimenne oda. Alvadt sötétség, vágni lehetne. Szakad az eső, egy lélek S« kint, ki látná. Kutya idő. — Tört volna le a kezem, amikor aláírtam nekik ... Átkos szavakat égetett szájára a keserű indulat. & már ugrott is ki a dunna alól, felráncigálta a nadrágot, a csizmát, nem törődött most a kapcákkal, rongyos vastag kabátjába bújt. A hideg jeges eső arcul verte, .tépázta a szél, bukdácsolt a vaksötétségben, térdig elmerült a pocsolyás vizekbe, rohant, mint az ámokfutó rohant. Féktelen indulat feszült benne, űzte. nem gondolkodott, miért fut a gát felé, mit akar ott. Megnézni átszakad-e, vagy... nem tudni mi vitte. Valami irtózatosan sodorta, taszította az éjszakába, alakja beleveszett az esőbe. — Nyáron aszály ... most özönvíz... azóta... — lihegte. A két ló, hetek óta nem látta a két lovat. Amikor a gáthoz kiért, meghökkent. Egyszerre elállt az eső, a szél is. Döbbenetes csönd hasalt a tájra, elringatóztak a hullámverések, a fák rázogatták az esőcseppeket. Látta, a töltés szintjéig emelkedett a víz, milyen széles és félelmetes most. Tenger az elöntött ártér. Bodrogi Menyhért csak állt, mint aki földhöz ragadt. Moccani se tudott. Víz, víz ameddig ellát. Belefulladna az egész határ. Valami nagy megindultság, félelem s szégyen égett most szívében. Hogy került ő ide. mi űzte idáig, miért jött Ásót, lapátot se hozott. — Mit akart hát? Messziről:,, onnan az égaljáról, a jegenyék közül, pirosán ívelt föl a hajnal. Mintha tűzmadár röppent volna föl, ott, a meghasadt felhők között. Bodrogi káprázva nézett a magasba. Leikéig megrendült. Csoda. Ilyet még nem látott. A földre ejtette tekintetét. Sárgán, .piszkosan- szivárgott a víz a töltés oldalán. Egész testében megremegett. Egyszerre rádöbbent, milyen nagy a veszély. Ha áttör a víz, elönti menthetetlenül a búzatáblákat, a kukoricást, a veteményes kerteket, a falut is elönti, azok a vályogházak. Mi lenne a néppel, se kenyere, se fészke. És fönt a szakadozó felhők között az a nagy fényesség. Égre írt üzenet. C zófoszlányokat hallott, ^ onnan a füzesből. Valaki szólt, mintha az ő hangja lenne. — Miért jöttél, Bodrogi? Látni akartad, kitört-e az áradás? Valid be, ezt akartad. összerezzent. Ázott gém gubbasztott a fűzágon. Hitvány ember vagy Bodrogi! — tisztán hallotta most. Vagy csak képzelődik. Beleborzongott. Mintha fejbevágták volna. Felordított. — Átszakad a gát! És karjaival csapkodva rohanni kezdett a falu félé, arcába, szemeibe fröccsent a tócsák sáros vize. Lihegett, izzadt, haja lobogott, meg-megbotlott s úgy érezte, nem bírja sárban, lecsókban ezt a kétségbeesett futást. — Átszakad a gáti — kiáltotta az első házaknál, verte az ablakokat, a kapukat. — Atszakad a gát! Emberek! — félrevert harangként zúgott szava. A megrémítettek kidugták fejüket az ablakon, kapukon. Az asszonyok jajveszékeltek. Aztán kivágódott az első ember ásóval, utána a többi. Bodrogi száguldott elsőnek, karjával széles nagy ívben hadonászott, hogy jöjjenek utána gyorsan. Első volt, aki egy elragadt lapáttal hányta, hordta a földet, taposta, döngette a kimosott repedésekbe, csuromvizesen, sokszor hasig merülve, gázolva a latyakban. A falu népe percek alatt talpon volt, rohantak a gáthoz ásókkal, lapátokkal? volt, aki kötelet, nagy veszszőkosarat hozott. Ki tudja, hány köb földet hordtak a töltésre, a gátoldalba, vagy ötven méteren megerősítették a kanyarban. Alkonyatba hullt már a hamvadó nap. Bodrogi kimerültén roskadt egy rőzsetutajra. — Derék munka volt, Menyhért — veregette vállát a téesz-elnök, ti odrogi nem válaszolt. Nem tudott mit válaszolni. Égette a szégyen. Lehajtotta deresedő fejét, arca barázdáin végig remegtek az esőcseppek. Ügy érezte, valami fullasztja, torkában ég az élete. Lassan lehúzta csizmáit, kiöntötte a luc3- kot. Aztán nézett a tájba, a krumpliföldek felé, az átázott falu felé. Tűnődő pillantása simogatta a drága tájat. Idefehérlett a kistanya, két szem ablaka esőkönnyes most. Nézte sokáig, meghatódottan, mint aki nagyon meszsziről tért haza. Mindennap élünk Ha visszagondolunk a filmre, akkor az utolsó percek emlékét hordozzuk magunkban. Talán, mert ott a legérettebb a rendezés, talán az ott összesűrűsödő problémák miatt. Voltaképpen persze nem is lehet ezt a kérdést eldönteni, hiszen attól kezdve, hogy Boldizsár nekiáll megjavítani a sérült autóbusztetőt, rendkívül tömören és érzékletesen bukkan fel a korábbi terjengős elbeszélés valamennyi témája. Ez a felfokozottság a rendezőt is egyszerű, de erőteljes hangsúlyokra késztette. Itt érezzük azt az anyagias körültekintetlenséget, amely Igazat ad a feleségét megvásárló férjnek, gátlástalanul kifosztja a szerencsétlenül járt orvost és keresetét féltve testét-lelkét megsebzi új munkatársának. Megérdemlik ezek a képek, hogy részletesen méltassuk őket, annál is inkább, mert egy vonatkozásban teljesen eredetiek. Rényi Tamás ugyanis nem érzékelteti a katasztrófa előszelét és így a földre hullott férfira vágódó állványzat a dokumentatív szűkszavúság miatt egyszerre hiteles és megrázó, önálló bemutatása ez annak, hogy az emberek nem sejtik előre a balesetet, míg az üvegfalon dolgozó munkás árnyképe és a füttyszó — hogy’az életet ez a tragédia nem tudta mindenirányúan megzavarni — már utánérzés. De dicsérni kellett azért is a befejezés művészi ökonómiáját, mert Rényi Tamás ebben a filmben jobbára csak itt bizonyította be rendezői tehetségét. Azt hisszük, hogy Rényi Tamás nem az ,az egyéniség, aki Kertész Ákos regényét sikerrel filmesítette volna meg. Egy ennyire sokoldalú és bonyodalmas történet ugyanis nem tűri meg azt a lassú tempót, amit Rényi szab filmjének. Ez a finom, elábrándoző hangvétel helyénvaló lenne, ha csak a két szerelmes vagy az új munkás sorsát követnénk, — nemkülönben akkor is, ha egy szabadon csapongó elbeszélést látnánk, — amelyet azért kézben tart a végső csattanó. Nos, amint sikerrel járt ez a módszer a Legendában, úgy itt a befejezés nem tudja feledtetni, hogy a rendező nem elég keményen vázolja lel a történetnek lendületet adó csomópontokat. (T. LJ cfi •>S8 Lukács Miklós: t 9 EGREIRT * ÜZENET
